A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 84. rész

Véget ért a budapesti jó világ. Gergely felépült a sebesüléséből és 1916. augusztus 12-én vissza kell térnie a csapatához. Még három hét szabadságot sikerül kiharcolnia, azonban kitör a háború Romániával és neki is megérkezik a behívási parancs…

[1916.] augusztus 12-én, szombaton, midőn ismét általános vizit volt, tudtam, hogy most már el fognak küldeni a kórházból. Lábam sebe be volt gyógyulva, semmi utóhatását nem éreztem, éppen csak a golyó nyoma alul is, felül is meglátszott. Csakugyan kiírtak engem is, hogy elbocsátanak. Következő szerdán, augusztus 16-án volt az elbocsátás. Felhoztam a raktárból ruháimat, felöltöztem, s összeszedtem minden poggyászomat és tizedmagammal az irodára mentem, hol megkaptam a levelemet, melyben az volt írva, hogy „gyógyultan, csapathoz.” De hogy a pótzászlóaljhoz küldtek-e, vagy a lábadozóba, azt nem tudtam, nem mondta senki. Hát én bizony nem fogok menni az ezredhez, megyek a lábadozóba.

Honvéd egy sem volt tízőnk között, csupán magam. Tehát engemet egy verter altiszt elvezetett az első honvéd gyalogezred laktanyájába, hol az összes budapesti kórházból elbocsájtott honvédek összegyűjtése és irányítása volt. Ott egy nagy teremben nagyon sokan voltunk honvédek különböző ezredektől. Sok várakozás után, délután kiadták útlevelünket és Váradra küldtek Püspökladányon át harmadmagammal, kik szintén 4-esek voltak. Mindhárman egy menetlevélen voltunk, azonban én elhatároztam, hogy nem megyek Püspökladány felé, hanem Békéscsaba felé és Szalontán kilépve, hazanézek 1–2 napra. Ámde a tizedes, aki vezetőnk volt, semmiképpen sem akart Csaba felé menni. Nagyon be volt gyulladva. A harmadik társ, Szemes Imre nevű erdőgyaraki illetőségű, de gyulai lakos azt felelte, ő jön arra, amerre én megyek. Szegény kis Szemes, ő egy nagy beteg ember volt, a szívbaj nagymértékben el volt rajta hatalmasodva.

Öt óra után elindultunk ki az állomásra, de én készakarva is késleltettem őket, hogy bárcsak lekésnénk a vonatot, mely Ladány felé megy, ami sikerült is. Mire kiértünk a Keleti pályaudvarra, a ladányi vonat elment. Most már a tizedesnek is Csaba felé kellett jönni, vagy akart, vagy sem. 9 óra után beültünk a vonatba, mely elindult Csaba felé.

 A békéscsabai pályaudvar korabeli képeslapon
(Forrás: vasutallomasok.hu)

Másnap, 17-én hajnali 4 órakor értünk Csabára és mindjárt át is szálltunk a váradi vonatra. Szemes cimbora ellógott Gyulán, én pedig Szalontán léptem le minden akadály nélkül. Abban az időben még az ilyen hazalépést úgy nevezték, hogy „utat vesztett”. Később már egész nyíltan lógásnak. Délelőtt 11 órakor értem haza kis falumba családom körébe, kiknek nagy volt az örömük váratlan jövetelem miatt. E napot és a másnapot is otthon töltöttem. Szétnéztem a tanyán és a határon, amely elszomorító képet nyújtott. A júniusi jég mindent elvert, nagyon kevés kalászos gabona termett. A kapás- és konyhanövények pedig a folytonos nagy szárazság miatt szintén rosszul állottak.

Augusztus 19-én, szombaton ismét vettem a komisz gúnyát és a hazai élelmet és beutaztam Váradra egyenesen a lábadozóba, kissé aggódva vajon felvesznek-e? De még mennyire, hogy felvettek. A kapunál az őr kérte a levelemet. Épp jött Orbán őrmester, ki már egy évvel azelőtt is ott volt. Kezet fogtunk egymással, mint régi ismerősök, ő maga vitte be levelemet az irodába. Dehogy szólt egy szót is, hogy egy kicsit lógtam, többet is lóghattam volna. Egy ágyat elfoglaltam az I-es barakkban. Mindjárt találkoztam a kis Vigh Józseffel és Kajtor István földivel. Délután 2 órakor felvettek bennünket az irodán. Később nagy örömömre találkoztam a kis Berliner tizedessel, ki szintén ott volt még most is az orvos mellett, mint tavaly. Vele beszélgettem egy darabig és mindenekelőtt „üdülési szabadságot” szerettem volna kapni. Azután annyi ideig húzni a lábadozóban, ameddig csak lehet, mert a múlt napokban ismét elment a kérvényem a felmentésem iránt a minisztériumba. A kis tizedes bíztatott, hogy ha üdülési szabadságot kapok – amit ő is előmozdít az orvosnál – azután ő megpróbál engemet ott lógatni, amíg csak lehet.

Ez időben a lábadozóban már nem volt oly enyhe, szabad világ, mint azelőtt egy évvel. Aki a kórházból jött és teljesen meggyógyult, annak az orvos nem adott üdülési szabadságot, de viszont annak meg a lábadozó akkori parancsnoka, Gubica főhadnagy adott 14 napi mezőgazdasági szabadságot, és annak leteltével az illetőt küldték át a laktanyába.

Másnap, augusztus 20-án, vasárnap – miután egy nyughatatlan éjszakát töltöttem az I-es barakkban, mert ide is behurcolták már az átkozott poloskát és nem engedett aludni semmit sem az éjjel – délelőtt orvosi vizsgálatra mentem a többiekkel együtt, derékig levetkezve, a jobb lábamról a bakancsot lehúzva. De mikor az orvos meglátta a lábamat, azt mondá, hogy az teljesen begyógyult. Ekkor felemlítém a másik belső bajomat, mire ő megvizsgálta mellemet a hallgató csővel, és azt mondá: „Vérszegény, dreij!” Megértettem, hogy 3 heti üdülés. Öltözés közben kijött hozzám a kis Berliner. „Na, Sárközy – mondá – megy haza 3 heti üdülésre!” Nagyon helyes, így már jól van. Később, miután személyleírást is vettek rólunk, és kiállították a szabadságos leveleket, ismét hosszasan értekeztem a kis Berlinerrel.

 Orvosi vizsgálat
(Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon című könyvéből)

Nagy örömmel és talán egy jobb jövőben reménykedve vonultam ki Kajtor földivel az állomásra még aznap estefelé. Ő is kapott 12 napi üdülést. Én 21 napot kaptam, méltán örülhettem, hiszen még ennyi szabadságot egyszer sem kaptam, mióta e komisz életben szenvedtem. […]

Augusztus 21-től szeptember 10-ig terjedt volna a szabadságom. Azonban megdöbbentő csalódás ért. Augusztus 27-én a „szövetséges jó szomszéd”, az áruló, bitang, kapzsi Oláhország is ellenünk támadt, és még aznap este betört Erdélybe, melyet csak kevésszámú katonaság védett. Én mindezek dacára nyugodtan dolgoztam idehaza, bízva abban, hogy én a lábadozóból kaptam üdülési szabadságot, tehát csaknem hívnak be. Azonban nagy volt a veszély Erdélyben.

Szeptember 1-én délután jött az öreg Tódor, a rendőr, és kézbesítette számomra a behívási parancsot, hogy azonnal, minden körülmények közt vonuljak be. Ennek a parancsnak engedelmeskedni kell. Bizony megdöbbentem, hogy most, hacsak különös szerencsém nem lesz, néhány nap múlva már visznek az oláhok ellen. De azért nem másnap, hanem csak 3-án vonultam be fölötte nehéz szívvel. Már a felmentésemben sem igen bíztam, úgy gondoltam, hogy mikor nagy a veszély talán senkinek sem adnak újabb fölmentést.

Szeptember 3-án tehát – vasárnap – ismét bementem Szalontára, miután ily súlyos csalódással félbeszakadt a szabadságom, a 21 napból csak 13-at tölthettem el. A szalontai állomáson azonban szuronyos őrök állották el az utat, és azt mondták, hogy délutánig nem lehet menni Váradra. Óh, bár sohse lehetne, míg a háború tart! A személyszállító vonatok ugyanis naponta csak egyszer közlekedtek e kritikus időben, mert Erdélybe szakadatlanul szállították a tömérdek katonaságot, ágyút, muníciót, stb. Csak az esteli vonattal mehetek be Váradra. E napokban minden szabadságos katonát behívtak, épp úgy, mint engemet. Fél 8 órára értem be Váradra. Az egész város olyan volt, mint a felbolygatott méhkas. A Kispiacon találkoztam Cs. Ferivel és Seres távírász kollégával, ki már ismét az osztagnál volt. Nagyon szomorú és rossz világot mondtak. A laktanyában naponként alakul a menet, rögtön felszerelik azt és viszik Erdélybe.

 Román tüzérek
(Forrás: Vasárnapi Újság, 1916)

Kilenc órakor értem be a lábadozóba, hol levelemet elvették és ismét az első barakkban foglaltam el egy ágyat. […] Másnap, 4-én reggel csak azt vigyáztam, hogy mint láthatnám a kis Berlinert meg, és miképp beszélhetnék vele. 7 óra után ez sikerült is. […] Igen jól bíztatott, tehát reméltem. Neki ugyanis az a terve volt velem, hogy ha csak lehetséges, megteszen engemet maga, illetve az orvos mellé ápolónak. Mikor ő először említette ezt nekem, kaptam az ajánlatán, de elébe helyeztem ezen dolognak a fölmentésemet. Ha az sikerül, akkor ugyan nem leszek én ápoló!

Este kimentem a városba a Rátkay lakására, beszélni akartam az ő asszonyával, de nem volt odahaza, elutazott Mohácsra. Azonban a mosónője, mikor engem meglátott, összecsapta a két kezét, mondván: „Sárközy úr, hát nem halt meg?” Hohó – mondám – eszem ágában sincs, azt majd legutoljára hagyom! Ő aztán örömmel újságolta nekem a jó hírt, hogy Rátkay nem halt meg, hanem orosz fogságba esett és onnan küldött már levelet. Őszintén örültem én is ezen jó hírnek, bár többé énrajtam ő nem tud segíteni.

Azután elmentem Sebesi Lajosékhoz, hol nagy meglepetéssel és örömmel fogadtak. Felesége elbeszélte, hogy mikor én kimentem a harctérre ő összeveszett Búzásnéval, amiért engem heteken át bíztatott és végül mégis rútul cserbenhagyott. Találkoztam ez estén a városban Szirászki távírász őrmesterrel, kivel egy vendéglőben néhány pohár sört megittam a viszontlátás örömére.

B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.

Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.

Utolsó rész: „Soha még ily örömmel nem távoztam el Váradról…”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész