Dél-tiroli harcmezőkön 2/1. rész

2013.02.13. 06:47 :: Nagy Háború szerkesztőség

Moticska Tihamér szenvedélyesen járja a pécsi 19-es honvédek egykori hadiútját. Így jutott el az ezred 1918-as olaszországi állomásának a helyszínére, Dél-Tirolba is. A Brenta folyó völgyében azonban sokkal több mindent talált mint, amire előzetesen készült… Úti élményeit megosztotta velünk is.

 

Immár négy éve történt, hogy az északi front több helyszínének a bebarangolása után figyelmünk az olasz hadszíntér felé fordult. A gyújtószikrát akkor is a pécsi 19. honvédek emlékkönyve adta. Az ezred kezdetben a szerbek, majd 1915 januárjától az oroszok ellen volt alkalmazva, ahol három nehéz hadiévet követően 1918 tavaszára végleg elültek a harcok. Oroszországban győzött a forradalom, megköttetett a breszt-litovszki, s annak egyenes következményeként a bukaresti béke. A nagy munka keleten elvégeztetett, és – kellő számú biztosító alakulatok hátrahagyásával – megkezdődött az osztrák–magyar és a német csapatok átszállítása az olasz, illetve a nyugati harcterekre, ahol puskáink segítségével újfent igyekeztünk döntésre vinni a háború menetét, de legalábbis kieszközölni a tisztességes békét. Így került ezredünk 1918 augusztusának közepén az olasz, jelesül a tiroli arcvonalba. Abban az időben ottani seregeink már megrögzült állásokban, hosszú távra berendezkedve néztek farkasszemet a taljánnal, úgy a Piave mentén, mint az égbe nyúló meredek csúcsokkal tarkított tiroli állásokban, és minden katona titkon már a fegyverszünetet várta, melyről mindenféle kósza hírek keringtek az árkokban.

Ezredünk 1917 nyarán még a Kárpátokban, Bukovina határán a Kirlibaba környéki hegyekben állomásozott, amikor az antant nyomására Kerenszkij „mindent elsöprő” támadásra utasította a háborútól megcsömörlött, előremenni mindinkább vonakodó seregeit. A forradalmi kormány hadügyminiszterének szándéka a sikeres lucki áttörés megismétlése volt, de ez az orosz haderő már nem rendelkezett ugyanazzal az átütő, mindent legázoló képességgel, mint egy évvel korábban. Kezdetben a meginduló támadás még sikereket is fel tudott mutatni, de hamar kifulladt és a központi hatalmak ellentámadása megfutamította a felbomlás határáig jutott, elcsigázott orosz csapatokat. E támadásban előrenyomulva került ezredünk a Radautztól keletre húzódó vonalakba és 1918 márciusában itt érte a kikényszerített orosz békekötés.

Ezt követően 1918 nyarán Horvátországba pihentetésre és állományfeltöltésre volt rendelve. Ez idő alatt rendfenntartásra és a kalászos gabona betakarításra alkalmazták. Július 29-én vasútra szállt és Laibach – Udine – Casarsa érintésével Cortignanóba ékezett, ahonnan kirakodás után gyalogmenetben Feltrebe, egy hét rendezést és harckiképzést követően – Nagyboldogasszony napján – a Brenta folyó völgyébe, Cismontól délre húzódó első vonalakba vezényeltetett.

A környékről tudni kell, aki birtokolja a völgy nyugati oldalán magasodó, az Asiago fennsíkot körbeölelő hegykoszorú keleti csúcsát a Sasso Rosso-t, és keleten a Grappa hegytömbhöz kapcsolódó Monte Asolonet és környékét, az birtokolja a mélységben, hátrafelé kilométerekre akadálytalanul belátható (és belőhető) völgyet is, mely völgynek olasz neve: Val Sugana. A Kárpátokban többször kipróbált, József Ágost főherceg által is számos esetben méltatott, jól teljesítő pécsi ezredet e frontszakaszra, a meredek oldalú, s emiatt nehezen járható hegyek közé a völgybe irányították, ahol mindenkori helyzete és biztonsága az említett csúcsok birtoklásától nagymértékben függött. Az ezredparancsnokság és a törzs (praktikusan) a folyómeder szomszédjában futó vasúti pálya egy sziklába vájt alagútjában az ”il Termina” alagútban volt berendezve, ahol az olasz tüzérség - minden próbálkozása ellenére - sohasem érhette el.

A misztikus környék és az ottani háborús történések, még ha nem is számoltak be sors- és háborúdöntő áttörésekről, és még csak világraszóló hangos csatazajról sem, számos gondolatot ébreszt az erre fogékony érdeklődőben, főleg ha némi ismeretre is sikerült szert tennie mindarról, ami ott az utolsó időkben történt. Nem is állhattunk ellent sokáig a kísértésnek és 2009 nyarán útra keltünk, hogy ott is megérezzük, amit Erdélyben, Bukovinában és Galíciában már több esetben volt alkalmunk „átélni”. E gondolattól vezérelve foglaltunk sátorhelyet, az alpesi jelleget mutató, mesés szépségű Asiago-fennsík egy félreeső települése mellett lévő kempingben, gondolván, onnan majd bebarangoljuk a környéket, s igyekszünk minél többet „látni”.

Kempingünk Kempingünk

Azonban a dolog nem úgy történt, ahogy azt itthon oly szépen elterveztük. Szinte semmit sem láttunk abból, ami odahajtott bennünket, viszont kárpótolásként cserébe kaptunk mást, és ha lehet fokozni, élményekben mérhetően gazdagabb két hetet, ami meghatározó lett a későbbi időkre, mert a következő években további két alkalommal visszacsalogatott bennünket a környék szelleme. Az igazi ok az volt, amiről itt már többen beszámoltak, kiknek volt szerencséjük az Isonzó mentén túrázni, hogy itt is ugyanúgy lépten-nyomon, szinte méterenként első háborús emlékekbe botlik az érdeklődő.

Elképesztően valószerűtlen helyen, a kemping recepcióján egy pillanat alatt állt a feje tetejére gondosan összeállított programunk. Történt ugyanis, hogy a szükséges adminisztrációt követően, a hölgy egy széles mosollyal visszaadta útlevelünket, és hozzá „grátisz” egy turista térképet a környékről, aminek alapja valójában egy első háborús katonai térkép volt, ráültetett turistaútvonalakkal. Korábban mélyebben ugyan nem tanulmányoztam, de volt némi ismeretem (és elképzelésem) Conrad tiroli hadműveleteiről, ami minden esetben a bekerítés és az Isonzó-menti olasz seregek elfogása kockázatát hordozta magában. Nos, az imént említett, jó felbontású térképen ez mind fehéren-feketén, ha lehet mondhatni „élőben” rajta volt. Nem volt mit tenni, szakítani kellett eredeti elképzelésünkkel és gyors „újratervezést” követően fogtunk neki az előttünk álló, mozgalmasnak ígérkező tízegynéhány napnak. Az már csak „hab volt a tortán”, hogy a térkép alapján a kemping, s így a sátrunk is az 1918-as frontvonal „senki földjén” állt.

***

Conrad tiroli erődvonalát képtelenség ilyen rövid idő alatt végigjárni, de ízelítőt kaptunk, hogy alkalomadtán milyen irtózatos katonai erőt lehetett csoportosítani – a megépítéskor még szövetségesnek számító – Itália ellen. Nem beszélve a számos valaha beépített, azóta nagyrészt elbontott, tüzérségi eszközről, a tárolt élelem és muníció felhalmozásának lehetőségéről.

Asiagótól észak-nyugatra indulva és követve az Assa folyó völgyében kanyargó utat, hamarosan átlépjük az Ost del Termine pontot. Valaha itt volt Veneto tartomány és Dél-Tirol egyik közúti hegyi határátkelője. Innen számolva kb. 6-8 km-re egy piciny település határában tettük le mindig autónkat, és a bakancsot meg a málhát magunkra véve indultunk egyszer déli, másszor északi irányba, felkutatni a kapott térképen jelzett erődöket.

Werk Lusern

A Val d’Assa úttól délre, légvonalban kb. négy kilométerre sűrű fenyőerdők között. Nem túl nehéz a terep, de azért el lehet fáradni a dombos vidéken, mire erdőn-mezőn át, kacskaringós ösvényeken a közelébe érünk. Hosszú keresgélés végén már azt gondoltuk, valószínű utat tévesztettünk és nagyon eltévedtünk, dacára, hogy a térkép és az iránytű közel előttünk mutatta, amikor az erdő sűrűjéből kiérve, egyszer csak teljes valóságában elénk tárult.

Nem sokat tudok róla, de a látvány önmagáért beszél. A tetején a valaha volt páncélkupolák alatt négy „nagyteljesítményű” ágyú is lapult és számos beépített géppuskaállásból szórhatták a halált a támadókra (már ha egyáltalán merte valaki megközelíteni). Fenyőerdőbe rejtett, néhol sziklába vájt, gyalog- és szekérúton kapta az utánpótlást. Az erőd körül több jól álcázott bunkert is felfedeztünk, melyek árkokkal voltak összekötve.

Érdekes a lőrés kialakítása. Sem repesz, sem lövedék nem tud rajta „gellerrel” sem behatolni. A védő a rés adta szögben bármely irányba tüzelhetett, a támadónak viszont csak szemből, és pont a rést eltalálva volt esélye a belövésre.

Werk Verle

Werk Lusernnel azonos méretű erőd az alacsonycserjés dimbes-dombos vidéken a nyílt terepen. A csatár szeme előtt mégis az utolsó méterekig észrevétlen marad, mert a támadó oldaláról nézve teljesen beleolvad környezetébe. Az olaszoknak nyilván voltak ismereteik létezéséről, mert mögötte, (a fedezék oldaltól távolabb) számos különböző űrméretű gránátbecsapódás tucatjait lehetett megszámolni. Az erőd hossztengelye irányában jobbra és balra is jól vezetett, kiterjedt futó és lövészárkok nyomait őrzi a terep.

Kerítéssel volt körbezárva és mindenütt táblák figyelmeztettek az omlás, illteve bezuhanás veszélyére, mi azonban úgy gondoltuk ez csak a gyerekekre és a környékbeliekre vonatkozik. Ahhoz túl messziről jöttünk, hogy megelégedjünk csak a külső látványával. Sajnos, szinte a felső ablakok szintjéig be van omolva. A leszakadt födém törmelékei sok folyosót és helyiséget teljesen eltorlaszolt. Kis szerencse is kellett odabent, de megúsztuk kéz és lábtörés nélkül. Utólag mindketten megállapítottuk, a figyelmeztető táblák igazat mondanak.

Werk Vezzena

A legkülönösebb erőd a három közül. A Werk Verlétől északra, légvonalban cca. 2,5 kilométerre, de szintkülönbségben majd ötszáz méterrel feljebb, mintegy 1900 méteres magasságból uralja, tiszta időben akár 15-20 kilométerre is belátható környéket. Építésekor a Val Sugana felé meredeken leszakadó, égbenyúló sziklaorom egy részét egyszerűen függőlegesen levágták, így teremtve egy keskeny, kb. 6-8 méter széles vízszintes platót a további munkálatokhoz. Felszíni objektumot alig találtunk, viszont kiterjedt, sziklába vájt folyosórendszere mélyen a hegy gyomrába vezet. Ágyúi tűzkörletében hatásosan védte Werk Verlét is. Muníció és élelmiszer pótlását a mögötte tátongó mintegy 1400 méteres mélységből, épített drótkötélpályán kapta. Az építmény természetesen itt is teljesen rejtve marad a támadás irányából fürkésző szem előtt. A félelmetes szakadék látványa visszarettentett, hogy kisétáljak a keskeny plató szélére, ahol egykoron, nyugodt időszakokban, unatkozó tüzérőrmesterek ácsorogtak és dobták unottan, csonkig szívott cigarettájukat a végeláthatatlan mélységbe.

Levico látképe a Werk Vezzenáról Val Sugana
Levico látképe a Werk Vezzenáról

Nem szoktam megijedni saját árnyékomtól, de ezt a felvételt mégiscsak biztonságos távolságból, kicsúszva és csak ülve mertem elkészíteni. Kaptam is érte páromtól rendesen. Igaz, ha Ő kiült volna oda, engem is kivert volna a víz.

Immár több mint 90 éve ott van a sziklába fúródva, ahova becsapódott Immár több mint 90 éve ott van a sziklába fúródva, ahova becsapódott

Nem vagyok szakértő, de e három erőd láttán magam is meg tudtam állapítani, Conrad erődépítő mérnökei első osztályú munkát végeztek. A kor lehetőségeihez mérten mindenképpen. Sehol nem takarékoskodtak a betonnal és a vassal. Volt hely, ahol cca. 3 méteres tömör vasbetonfödém alatt, kiterjedt folyosórendszerek futottak a különböző funkciókra kialakított helyiségek felé. Akkoriban talán még nem volt ismeretes a (bordás) betonvas alkalmazása, mert mindenütt azt láttam, hogy a sima felületű gömbvas szálakat – szakaszonként kialakított hurkokkal – fektették kiöntéskor a betonba. Érdekes volt, amikor alászálltunk és próbáltunk eligazodni a javarészt „egysávos” folyosókon, és azon tanakodtunk, miként lehetett itt elkerülni a torlódást, a „forgalmi dugót”? Hamar kiderült, hogy a szembejövő a szisztematikus rendszerben kialakított „beállókba” húzódva tudott utat engedni a főirányba sietőknek.

Döbbenetes élmény a kő- és betonkolosszusok látványa. Gondolom, több érpárú telefon- és távíróvonalakkal is össze voltak kötve, és az erődparancsnokoknak mindig pontos értesülésük volt a szomszéd és távolabbi erődök környékén zajló harci eseményekről. A viszonylagos közelség lehetőséget adott, hogy ágyútüzük vezetésével, egymás védelmét hatásosan biztosítsák. A legelszántabb olasz tábornok sem gondolhatta, valaha is eredményesen átvezetheti csapatait e veszélyes vonalon. A háború idejében nem is került ilyenre sor.

***

Ugyanakkor történt, amikor Werk Verle irányába felfelé menet a nagy hőségben árnyékos helyet kerestünk egy kis pihenésre. Legnagyobb meglepetéssel láttuk, hogy volt ugyan néhány árnyékot adó terebélyes fa a környéken, de azok már mind „foglaltak” voltak. A vidék majorjaiból legelésre kicsapott lovak, marhák és néhány birka, mind ott csoportosultak a hűvöst adó fák alatt, és a nap égi útját követve, azzal ellentétes irányban tömörültek a fák törzse mentén az árnyékban. Meg sem próbáltam szétrebbenteni őket, nehogy a pozícióért vívott harc közepette, végül még nekünk kelljen futólépésben, menekülésre fogni a dolgot.

Ekkor figyeltünk fel a távolban egy kis bekerített területre, amit elsőre nem tudtunk mire vélni. Közelébe érve jöttünk rá, egy piciny katonatemetőre bukkantunk. Gondozása hagyott ugyan kívánnivalót, de így is dicséretes a környékbeliektől, akik nem hagyták az enyészetnek, a feledésnek. A táblát betűzgetve derült ki a titok, miszerint a közeli erőd 1915-ös kezdeti harcai során elhalt katonák temetője. Párom a mezőn talált virágokból sebtében csokrot font, és féltő gondossággal a korhadt fakereszt tövébe helyezte, ahol az állatok nem érhették el.

Lusern erőd közelében, égbe nyúló fenyőkkel körbeölelve, szintén felfedeztünk egy „cimitero militare”-t. Jó érzés volt látni a fenyves árnyékában csendes, rendezett környezetben pihennek a katonák, akiket a környékre szólított a parancs, és itt leltek végső nyughelyet. Nem voltam meggyőződve, hogy akár egyetlen néhai honfitársam is nyugszik-e itt, de a magammal hozott nemzeti színű szalagból nekik is kötöttem egy darabot a kerítés oszlopára.

Túráink során gyakran találkoztunk Vele, az ”Irgalmasság Anyjával”. Különböző helyeken különböző köntösben, s olykor néha a Kisdedet is karján tartva, de legszebbnek mégiscsak itt találtuk, egy „kerekerdő” kellős közepén.

Feltett szándékunk volt, hogy egyenlőséget teremtsünk, és nemkülönben a tisztesség is úgy követelte, a távoli szigetországból idevezényelt csapatok hősi halottai előtt is fejet hajtsunk a magunk egyszerű módján. Így került rá sor, hogy egy nap felkerekedtünk és ellátogattunk Cesuna falucska közelébe, egy az erdő alján megbúvó kicsiny angol katonai temetőbe. Szembetűnő volt a gondosság, ahogy rendben tartották a katonák parcelláit. Az olaszok nagy becsben tartják valaha volt szövetségeseik nyughelyét, mert sohasem felejthetik, amikor nagy bajban voltak, hadosztályok érkeztek onnan a távolból, helyrehozni a helyrehozhatatlant. Nem csoda hát, ha még a fűszálak is „vigyázban állnak”. Minden sorban elől a tiszt és mögötte rangsor szerint sorban alárendeltjei nyugszanak, ahogy ez a katonáknál természetes „temetkezési szokás”.

Itt történt, amikor öltözékemet látva tévedésbe esett egy arra sétáló középkorú házaspár és külföldi katonának vélt. Jólesett a gesztus, de „konyha szinten” beszélt olasz tudásommal hamar helyére billentettem a dolgot. Csodálkoztak is kellőképpen, mikor dossziénkat előhúzva, a mutatott képek mentén hosszan ecseteltük itt tartózkodásunk okát.

Alázattal kell fejet hajtanunk minden, hazájában, vagy hazájától távol, idegen földben nyugvó hős katona emléke előtt!

Asiago

1000 méterrel a tenger szintje felett, meghatározó városkája a Hétközségnek nevezett fennsík középpontjában. Délről 1300-1500 m, északon még attól is magasabb hegyek koszorújával körülölelt vidéket, bizonyosan jókedvében teremtette az Úristen. Nem is igazi fennsík, mert igencsak dimbes-dombos vidék és egy futballpályának elegendő vízszintes területe sincs, de komoly emelkedők sincsenek az utakon. Némely pontjáról belátható az egész környék és körös-körül a távolban a magas hegycsúcsok, melyek némelyike az eget karcolja. Síkvidéki ember szeme belefárad, mire tekintetével a legtetejére ér. A feljutás sem egyszerű. Meredek 24 km-s szerpentin indul a Pó-síkságról és kanyarog végig a hegyek oldalában, ahol semmi sem gátolja a kilátást és megszédül az utazó, ha veszi a bátorságot és lenéz. Emlékezetes útvonal. Párom oldalán a fogantyú véraláfutásos lett, mire felértünk, de megérte.

Asiago a háború után Asiago a háború után
(fotó: Dante Múzeum Rovereto)

Sokat szenvedett a háborúban és többször gazdát cserélt. Ádáz küzdelem dúlt a környékén mindenütt, mert sarokkő volt a védelem számára, és az eredményes támadás megszervezése is e pont birtoklásán nyugodott. A kitűzött cél elérésében, ahogy a gyalogság úgy a szembenálló tüzérség sem sajnálta a lőszert. A háború után a városról készült archív fotón csak a lerombolt Berlinnel volt összemérhető. Nem csoda hát, és nem is túlzás, hogy ilyen hatalmas és szép emlékművet emelt az utókor az itt elesett hősök emlékére.

Hősök Útja Hősök Útja

Sacrario Militare Sacrario Militare

A belső folyosólabirintusokban a vörös márványpadlótól a mennyezetig a Nagy Háborúban itt elesett olasz – és részben más nemzetiségű – katonák márványtáblái sorakoznak. A félhomály és az egymást keresztező, végtelennek tűnő folyosók látványa a legkeményebb szívű látogatót is megrendíti, és elcsendesedésre készteti. Valahonnan mindenütt halk gyászzene szólt, bensőmben mégis végig úgy éreztem, hallom a hangos csatazajt, a katonák szenvedéseinek mélyről feltörő hangját, kik közül sokan, utolsó sóhajukban édesanyjukat szólítják. A labirintus közepén kis kápolnában millió gyertya lángja őrködik a sötétség felett és könyörög a katonák lelki üdvéért. Itt mindenkiben átértékelődik életének eddig gondolt menete és megerősödik felmenői felé érzett tiszteletében.

MONTE GRAPPA TU SEI LA MIA PATRIA

„Grappa hegy, te vagy a mi védelmezőnk” - írták a Grappa hegytömb legmagasabb pontjára, az 1775 m-re épített monumentális emlékmű központi épületének homlokzatára örök mementóként, emlékeztetve mindenkit, mit köszönhetnek az olaszok e hegynek. Tizenegy, döntő fordulatot nem hozó Isonzó-menti csatában a szembenálló felek, csak a minden képzeletet felülmúló veszteségeiket tudták felmutatni a világnak. Majd következett a 12-ik, ami teljesen átrajzolta vonalainkat olasz földön. A Flitsch–Tolmein-i áttörés előbb meghátrálásra, majd rendezetlen visszavonulásba kényszerítette az Isonzó-front olasz hadseregeit. Megkezdődött az üldözés a Tagliamentón, a Livenzán át, egészen a Piave folyóig, melynek nyugati partján sikerült csak ismét megszilárdítani a vonalaikat. Mindeközben elérkezettnek látszott az idő északon, Asiagónál és a Grappa hegytömb környékén küzdő seregeink számára, hogy a hegyvidékről leereszkedve oldalba és hátba támadják a védelemre éppen csak berendezkedni készülő seregeket. Támadásunk a hősiesen védekező olasz és időközben odarendelt angol és francia csapatok szuronyain végül megtört, megszámlálhatatlan elesett katona holttestét hagyva maga után a csatatéren a szembenálló felek. Többek között e csata emlékére (is) állíttatott az emlékmű a Grappa hegy tetején.

Lélekindító látvány. Nincs szó, amely a gondolatot hűen kifejezhetné Lélekindító látvány. Nincs szó, amely a gondolatot hűen kifejezhetné

Azt mondják – de lehet, csak legenda – némely alakulatunk a harcok során közel került a hegy széléhez, ahonnan megpillantották és leláttak a síkságra. Tudták, oda kell lejutni, és akkor itt hamarosan vége a háborúnak, mert Itália elveszíti hadseregét és kapitulál. Ezt a döntő hadmozdulatot azonban az olasz csapatok hősies, önfeláldozó ellenállásában végül sohasem sikerült megvalósítaniuk.

Az osztrák–magyar katonák nyughelye Az osztrák–magyar katonák nyughelye

Hitelesnek vélt forrás szerint igen tiszta időben, a reggeli órákban innen fentről távcsővel látható a tenger és Velence. Optimális számolással ez kb. 60-62 km. Én csak a Piave széles medrét láttam magunk alatt, ahogy kanyarogva elvész a távolban.

Pasubio

Asiago és Rovereto között félúton, kicsit délre, félelmetes hegyek ölelésében található Pasubio, a kíméletlen hegyi háborúk színtere, „az Alpok csontdarálója” – ahogy nevezték. Itt fokozottan érvényesült a magashegyi háborúk sajátja, ahol az árkok vezetése néha úgy alakult, hogy csak néhány méter választotta el a szembenálló csapatokat, és olykor egymás beszélgetéseit is hallották. Gyakori volt a rendszeres kézigránátharc is oda-vissza. Ha a helyzet úgy hozta, a tüzér nem az állásokat, hanem azok felett a sziklafalat célozta, így omlasztva kőlavinát az ellenség árokrendszerébe. A szanaszét freccsenő sziklaszilánkok is komoly sérüléseket tudtak okozni. Az állások mögött többemeletes folyosórendszereket fúrtak lefelé, és a katonák a hegyek gyomrában éltek. Nem volt ritka, hogy egymás alá fúrtak és úgy röpítették a levegőbe az ellenség állásrészeit. Itt történt a világháborúban (feljegyzett) legnagyobb ilyen robbantás. A monarchia árkászai hosszú alagutat fúrtak az olasz állások alá és mintegy 50 tonna robbanóanyaggal töltötték fel. A detonáció hosszú láng és füstcsóvát okádott az alagútból, hangja több tíz kilométerre elhallatszott a vidéken. Az olaszok mögött lévő hegy egyszerűen eltűnt és maga alá temetett közel 800 szerencsétlen olasz katonát, akik ma is ott vannak az omlásban a kövek alatt. Nem kell többet mondani hát, hogy bárki megértse, lelkünkben mérhetetlen alázattal léptünk a „Zona Sacra”-ba.

Az Ossario (csontkamra) bejárata Az Ossario (csontkamra) bejárata

Bent szűk folyosókon, jobbról-balról méter széles, embermagasságú kamrák sorakoznak, melyeket csipkére faragott, rácsos márványtáblákkal zártak be. Minden kamra mennyezet-magasságig, elesett katonák felhalmozott csontjait rejti. Így pihennek ott, porladó csontjaikban együtt a saját és az ellenség katonái, várva az „égi” fanfárok megszólalását a végítéletre, s remélve a feltámadást és az örök életet. Szálljon magába az emberfia és vessen számot, mielőtt ezen az ajtón, a holt katonák birodalmába lép.

Előttünk a Punta Favella (1830 m) Előttünk a Punta Favella (1830 m)

Olasz „huzagolt” ágyúcső torkolata Olasz „huzagolt” ágyúcső torkolata

Az emlékmű tiszta időben Vicenzától északi irányba induló A31-es „Val d’Astico” autópályáról, 20-25 km távolságból szabad szemmel is jól látható az égbolt észak-nyugati horizontján a hegyek között.

5 komment

Címkék: rovereto dél–tirol

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr115077722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vargabetű 2013.02.13. 15:08:25

Szervusz Tihamér!

Nagy örömmel olvastam a beszámolót. Ezen a környéken még nem jártam, pedig a beton bunkerek nagyon-nagyon érdekelnek. Sőt mivel barlangászom is, ezért a bejárásuk sem okozna nehézséget. Felfigyeltem arra, amit a betonvasról írtál. Hogy nem volt bordázott, hanem szakaszonként hurkokat alakítottak ki. Nem lehet, hogy ezek a K.U.K-nál rendszeresített 3x csavart szögesdrót-akadály-rudak voltak, csak betonvasként felhasználva? Azért, mert ilyen rudakat - beton nélkül- sokfelé látni. Itt a blogon a saját írásomban:

nagyhaboru.blog.hu/2011/12/09/vargabetuvel_az_olasz_harcter_hegycsucsain_2_2_resz

a kb 4. fénykép, amely Ravelnik-nél ( Bovec mellett) készült.

A másik "Azt mondják – de lehet, csak legenda – némely alakulatunk a harcok során közel került a hegy széléhez, ahonnan megpillantották és leláttak a síkságra. Tudták, oda kell lejutni, és akkor itt hamarosan vége a háborúnak, mert Itália elveszíti hadseregét és kapitulál." erről az jut eszembe, hogy a támadás után, amikor a honvédek visszafordultak, volt aki kődarabbal fölírta a hegyre: "VISSZAJÖVÜNK". Ha nem tévedek, akkor az Én is jártam Isonzónál c. filmben láttam. Megható! Nagyon jó beszámoló, várom a folytatást! Vargabetű.

Tálosi Zoltán 2013.02.14. 11:46:41

Gyönyörű túra lehetett! Élvezettel olvastam!
Köszönöm!
Tálosi Zoltán

Moticska Tihamér 2013.02.15. 15:26:40

@Vargabetű:
Szervusz Vargabetü!

Igen, valószínű ugyanazokról a vasakról van szó. Még abban is hasonlítanak, hogy a végei hegyesre vannak kialakítva. Gondolom több funkcióra is alkalmazták, és azzal dolgoztak, ami éppen rendelkezésre állt.

Mi az erődök földalatti folyosóiba csak addig merészkedtünk, ameddig a természetes fény azt megengedte, illetve egy kicsit tovább. Kellő felszereléssel rendelkező barlangászok számára viszont érdekes kihívás lehet a sziklába vájt labirintusok bejárása. Ha a szándék megvan, minden jót kívánva csak bíztatni tudlak Benneteket. A Jószerencse kísérje utatokat!

Moticska Tihamér 2013.02.15. 15:28:04

@Tálosi Zoltán:
Szervusz Zoltán!

Köszönöm az elismerést! Lesz második rész is, ami ugyanott történt, de egy kicsit másról szól. Úgy gondolom, hasonlóan érdekes és élvezetes történettel sikerül megörvendeztetni a nagyérdeműt.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2013.02.16. 12:33:10

@Moticska Tihamér @Tálosi Zoltán: A jövő szerdán jön a következő rész, amit akár a kitartás diadalának is nevezhetnék! Hasonlóan érdekes lesz és Tihamér szívós küzdeni tudását dicséri! :)

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása