„lábam gyorsan gyógyul”

2013.02.04. 07:28 :: Nagy Háború szerkesztőség

A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 82. rész

A sebesült Gergely 1916 júliusában a budapesti Golgotha úti hadikórházban a poloskákkal vív ádáz harcot. Kissé megerősödve már a fővárossal kezd ismerkedni. A mai epizódban a kórházi viszonyok érzékletes bemutatása mellett a korabeli Budapest bontakozik ki előttünk.

 

Bár kifogástalan rend és tisztaság volt ezen kórházban, mégis egy rendkívül bosszantó és kellemetlen dolog megkeserítette egész ott tartózkodásomat. Ugyanis olyan hívatlan, vérszopó vendégek tanyáztak ott, hogy hatheti ott tartózkodásom alatt nem aludtam nyugodtan hat éjszakát. E gyalázatos férgek a poloskák voltak. Módfelett elkeserített és bosszantott ez utálatos férgek garázdálkodása. Íme, a harctéri fáradalmak és küzdelmek után megsebesülve, reméltem, hogy lábam gyógyulása alatt nyugodtan, zavartalanul kipihenhetem magamat. És íme, még itt sem voltak nyugodt napjaim, illetve éjszakáim. Még az első éjjel jól aludtam, mert nem volt tudomásom róluk, de más éjjel, midőn éreztem, hogy fejemen, nyakamon és minden tagjaimon valami futkos végig és csíp, és a csípés helyét elvakartam, mely után piros hólyagok támadtak, a szomszédom is mondá, hogy milyen vendégek vannak ott, akkor tudtam meg a bosszantó állapotot.

Házi poloska Házi poloska
(Brehm: Az állatok világa című könyvből; http://mek.oszk.hu/03400/03408/html/2697.html)

Minden héten egyszer irtották az ápolók őket. Égő benzint spricceltek a kőoszlop nyílásaiba, tövébe, szétszedték ágyainkat, melyeknek deszkáin és szegletein ezerszámra hemzsegtek az utálatos vérszopó férgek, melyeket ilyenkor el is pusztították. Ilyen alapos irtás után egy éjjel nyugodtan aludtam, de azután ismét elszaporodtak és nem hagytak aludni. Ezért égett a villany még éjjel is. Kénytelen voltam nappal aludni, és a hajnali órákban, míg este 10 órától éjfél után 3-ig csak ültem és pipáltam – persze titokban, mert a dohányzás éjjel tiltva volt – és szinte irigykedve szemléltem társaimnak nyugodt álmaikat, őket nem bántották a poloskák korántsem annyira mint engem – és vadásztam az utálatos állatokra, melyek közül minden éjjel számtalan sokat kivégeztem.

Még szerencse volt, hogy volt ezen utálatos férgek ellen egy jó és hasznos ellenszerem. Ez pedig az óriási épület alatt levő hatalmas és szép gőzfürdő volt. Szép nagy medencék meleg, langyos és hideg vízzel, és 8–10 zuhannyal ellátva. Már harmadnap megtudtam létezését, és attól kezdve hetenként 4–5 alkalommal reggel 6 órától 7-ig mindig megfürödtem, és a fürdés után az éjjeli csípések miatt elvakart és felhólyagzott bőröm felfrissült és nappal nem éreztem semmi utóhatását az átkozott férgek nyomainak. Eleinte négy hétig is, míg a lábam be volt kötve, nem érinthettem a jobb lábam fejét bele a vízbe, csak a két utóbbi héten, s akkor már igazi gyönyörrel élveztem a jó meleg fürdő kellemességeit.

Fürdőző férfi egy budapesti gyógyfürdő medencéjében Fürdőző férfi egy budapesti gyógyfürdő medencéjében
(Dr. Katona József: Katonai orvoslás című könyvéből)

Lábamat, midőn másodszor kötözte be az orvos, úgy láttam, hogy az nem fog hamar meggyógyulni. A középső lábujjam el volt halva, nem mozgott, nem is éreztem, hogy létezik. Eleinte minden másodnap, később harmadnaponként kellett menni kötözésre. Három hét elteltével már úgy vettem észre, hogy lábam gyorsan gyógyul, hiszen már rá is tudtam nehézkedni.

Mióta a kórházba kerültem, és hogy az utálatos férgektől sem volt éjjeli nyugalmam, szerettem volna innen más, közelebbi kórházba menni. Írtam is levelet haza, hogy kérelmezzenek más, szülőfalumhoz közelebb eső kórházba. Feleségem és húgom előbb Csabára akartak kérelmezni, de megtudtam, hogy innen csak saját megyéjébe engedik az embert, és csak hadikórházba, nem vereskeresztesbe. Tehát ismét írtam, hogy Váradra kérelmezzenek a csapatkórházba, onnan meg viszont Szalontára. Nagyon szerettem volna Szalontára kórházba kerülni, hol közelebb lehettem volna szeretteimhez. De nem lett belőle semmi. Feleségem ugyan eljárt a dologban, Borosné nagynéném pedig Szalontán és Váradon intézte el kedvezően a csapatkórházbeli felvételt, és onnan rögtön a Szalontára való áthelyezést. Az alaposan elkészített és felszerelt kérvényt el is küldte nekem, de már akkor késő volt. E kórházban ugyanis az volt a szabály, hogyha a betegnek sebesülése három héten belül gyógyul, már nem bocsátják el más kórházba, ha pedig hat héten túl gyógyul, akkor sem engedik el, míg kissé nem erősödik. És én úgy jártam, hogy a sok levelezés, postai késések, kérvényíratás, s azzal Váradra való utazgatás közben az idő rohamosan telt, és mikor a kérvényt megkaptam, amit rögtön mutattam a főorvosnak, majd a törzsorvosnak is, de azok azt felelték, hogy az én sebem már három héten belül gyógyul és nem engedhetnek el. Nagyon bántott ez újabb csalódás, de bele kellett nyugodnom.

Minden szombaton általános orvosi vizit volt és akiknek sebei már meggyógyultak, azokat összeírták, és 2–3 nap múlva küldték őket az ezredükhöz. Én nem is gondoltam erre négy hétig, de azután már tudtam, hogy csakhamar elküldenek, mert lábam sebe gyorsan és szépen gyógyult. […]

Kórházi vizit Kórházi vizit
(Anton Holzer: Die andere Front című könyvéből)

E kórházban szomszédjaim igen jó emberek voltak. A mellettem levő ágyon egy Máramaros megyei Szimuc János nevű rutén fiatal volt, keveset tudott magyarul, de ő volt a hordárom, míg magam ki nem tudtam menni. A fejem felőli szomszédom Farkasdi János, Veszprém megyei jó magyar volt. Éjjelenként, mikor nem tudtunk aludni az utálatos férgektől, sokáig elbeszélgettünk e szörnyű világháborúról. Harmadik szomszédom egy Márton József nevű Baranya megyei idősebb, ő is jó ember volt. Két súlyos sebbel nyomta az ágyat. Mindezek a körülöttem levők azonban csekély szellemi képességgel bírtak. Leveleiket is én olvastam fel nekik és én válaszoltam rájuk az ő nevükben.

Már az első vasárnap, hogy oda megérkeztem, meglátogatott édesapám egykori cimborája, S. Sárközy Mihály. Nagyon megörültem, hogy egy jó földimmel találkozhattam. Hozott számomra tésztafélét, cukorkát, gyümölcsöt és egy kis Bibliát, mert ő rendkívül buzgó baptista volt. Igen sokáig beszélgettünk együtt, s megkértem, hogy a legközelebbi látogatása alkalmával hozzon egy kis fehérkenyeret, amit ő szívesen meg is tett. Egy ízben arra kért, hogy látogassam meg őt lakásukon, amit én meg is ígértem. Tehát mikor ismét eljött hozzám, felöltözködtem és villamoson elutaztunk az ő lakására, hol bemutatott a feleségének. Tejeskávéval, s szép fehérkenyérrel kínáltak meg.

[1916.] július 22-én ünnepélyes és megható látványban volt részünk. Orosz hadifogságból 150 kicserélt rokkant magyar katona jött a kórházunkba. A zenekar elhelyezkedett a bejárónál, mely zöld girlandi lombokkal, virágokkal és zászlókkal volt díszítve és a Rákóczi induló hangjai mellett vonultak be a rokkantak a nagyterembe, egy részük a saját lábán és mankón, másrészüket hordágyon hozták. Kinek fél keze, kinek fél lába nem volt, ki meg más örökös nyomorúságot hozott magával. Majd a zenekar a Himnuszt játszotta, később ebéd közben vidám magyar darabokat. Megható találkozást láttam a mi termünkben másnap. Egy féllábú hőst, ki 22 hónappal azelőtt tűnt el, és felesége már rég holtnak hitte, mert soha hírt sem hallott felőle, itt látta viszont a rég megsiratott férjét.

 

Feleségemet én is vártam minden nap július végén. Végre nagy örömömre augusztus 1-jén megérkezett. Már reggel 8 órakor benn volt a kórházban és a váróteremben várakozott a többi asszonyok közt üldögélve. Nekem azonnal hírül adták, hogy itt a feleségem. Rögtön magamra öltöttem egy kórházi kantust, és lementem hozzá. Megható volt találkozásunk. Kissé beszélgetve őt elküldtem, hogy keressen lakást, és pihenje ki magát az éjjeli utazás álmatlankodása után, és csak délben jöjjön be ismét hozzám, mert délelőtt nem engedtek ki senkit. Délután ő be is jött és miután megebédeltem, felöltözködtem és elindultunk Budapesten kissé szétnézni. Elballagtunk az Orczy és Haller úton egész a Duna partig és a folyam mentén fölfelé az Országházig. Lassan pihengetve itt is-ott is egy pohár sört iszogatva szemléltük a hatalmas palotákat, az óriási forgalmat, a Duna vizét, rajta a gőzhajókat, a szép hidakat, a szobrokat stb. A gyönyörű Országház épületét is megtekintve keresztül a fővároson, este 8 órára tértünk vissza a kórházba.

 

A Golgota úti kórház elhelyezkedése egy 1910-es Budapest térképen A Golgota úti kórház elhelyezkedése egy 1910-es Budapest térképen

Másnap délután bejártuk a Népkertet, hol a sok látnivalót élveztük, majd őt kikísértem a Keleti pályaudvarra, hol elbúcsúztunk egymástól és ő hazautazott. Később nagyon sajnáltam, hogy még az ideig nem voltam a Városligetben és nem volt tudomásom az ott levő nagyszerű látványosságokról, hogy neki azokat is bemutathattam volna.

A Nyugati Pályaudvar korabeli képeslapon A Nyugati Pályaudvar korabeli képeslapon

Később, augusztus 7-én egy rég nem látott unokatestvéremet, Túri Rózát látogattam meg Rákospalotán, hol a férje, Veres Bálint egy jó forgalmú vendéglő tulajdonosa. Már akkor valamennyire tudtam a járását a főbb utakon. Villamoson elmentem a Nyugati pályaudvarig, honnan az úgynevezett Búr vasúton kikocsikáztam Angyalföldön és Újpesten át Rákospalotára, előre örülve azon váratlan meglepetésnek, melyben Rózát szándékoztam részesíteni.

A Rákospalota-Újpest vasútállomás korabeli lapon A Rákospalota-Újpest vasútállomás korabeli lapon
(forrás: www.vasutallomasok.hu)

A villamos közel állt meg lakásukhoz, megkerestem a Fő út 81 számú házat, melynek a cégtáblájáról rögtön felismertem. Beléptem a vendéglőbe, hol Veres épp szolgált ki 4–5 vendéget. Helyet foglaltam egy sarokasztalnál, és egy pohár sört kértem. Rózát nem láttam sehol, a konyhában volt elfoglalva. Kérdem Verestől, hogy ideheza van-e a kedves neje? „Künn van a konyhán” – mondá ő. „Szeretnék vele beszélni – mondám – rég nem láttam, unokatestvérek vagyunk.” Csakhamar bejön Róza is, s férjével egy asztalhoz ültek ebédelni. Ekkor mondá neki a férje: „az a katona, aki a másik asztalnál sörözik, szeretne veled beszélni, azt állítja, hogy unokatestvéred.” Róza három, négyszer is felém nézett, el sem tudta képzelni, hogy mily katona unokatestvére lehet neki Rákospalotán? Én pedig egykedvűen szivaroztam. Ő azonban mindjárt felállott, felém jött és csak három lépésről ismert rám. No, volt aztán örömteljes meglepetés. Bevittek a szobába, traktáltak minden jóval, még a zsebeimet is telerakták finom szivarokkal. Vége-hossza nem volt a kérdezősködéseknek. Mielőtt eltávoztam tőlük, megígértették velem, hogy ismét felkeresem őket, amit én meg is tettem még egyszer.

 

B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.

Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.

Következő rész: „Ha már Budapestre vetett a sors”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész

1 komment

Címkék: budapest b. sárközy gergely

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr715061505

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MTi 2013.02.04. 10:20:59

Gergely bátyánk "vérremenő" csatája a poloskákkal :)

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása