Magyarkanizsa gyógyvízét legenda övezte. A háború kitörését követően a gyógyvízre alapozott lábadozó helyett azonban a szerb harctér közelsége miatt hadikórházat kellett létesíteni a településen, majd katonai temetőparcellát…
A bácskai Tisza-mentén fekvő Magyarkanizsa környékén már a XIX. században felfedezték azt a természet adta kincset, amellyel számos alföldi település rendelkezik: a gyógyvizet. A legenda szerint egy sánta cigánylány néhány alkalommal megmosta fájós lábát egy kútnál, amely a kanizsai járáson volt, és hamarosan meggyógyult: így derült fény a víz gyógyító erejére. A járáson 1908-ban itatókutat fúrtak, de a feltörő víz sötét színű és záptojás szagú volt, ezért egy állat sem akarta inni. A vizet egy mesterségesen kialakított tóba vezették, és vízmintát küldtek az állami vegyelemző hivatalba. A bevizsgálás alapján kitűnt, hogy a víz kedvező hatással bír a reuma, a köszvény, a szívbaj, valamint különböző neurózisok kezelésében.
Magyarkanizsa város már 1902-ben kötelezettséget vállalt a Honvédelmi Minisztérium felé, melynek értelmében háború esetén – feltételezhetően a gyógyvízre alapozva – biztosítja 200 sebesült, de már lábadozó katona teljes gyógykezelését és ellátását.
Az 1914 augusztusában Szerbia ellen megindított hadjárat a kezdetektől fogva nagy emberveszteségeket okozott a Monarchia haderejének. Az elesettek mellett nagyszámú sebesültről és betegről is gondoskodni kellett. Ez engedményekre késztette a várost: a létrehozott kisegítő kórháznak minden ide utalt sebesültet és beteget be kellett fogadnia. A kisegítő kórháznak a Haynald-féle Leánynevelő Intézet adott otthont.
A magyarkanizsai kisegítő hadikórháznak otthont adó Haynald-féle Leánynevelő Intézet
Dr. Király Sándor, Magyarkanizsa rendezett tanácsú város polgármestere az 1915. március 16-án megtartott képviselőtestületi közgyűlésen beszámolt a hadikórház létrehozásáról:
„A hadvezetőség és az Országos Vöröskereszt Egylettel folytatott tárgyalások folytán kénytelen voltam beleegyezni abba, hogy Magyarkanizsán ne csak üdülő-lábadozó betegeket küldhessenek, hanem kisegítő kórház állíttassék fel, minthogy azonban ezen esetben az orvosi műszereket és gyógyszereket is nekünk kellett előállítatni, előterjesztésemre az eddigi 1 korona 20 fillérben megállapítva volt betegellátási díjat sikerült 2 koronára felemeltetni, mi által elértük, hogy 50 fillér minden betegnél megmaradt, műszerekre és gyógyszerekre, mert az eltartás személyenkint 1 korona 50 fillérért vállalták el az apácák a zárdában, a szegényházban és a kifőzőnő a kórházban.”
Az első sebesültek már 1914. október 5-én megérkeztek. Kezdetben valóban csak könnyebb sebesültek érkezhettek, mert meglehetősen alacsony volt a halálozási arány, ám annál magasabb a kezelt betegek száma. A polgármester erről 1915 márciusában a következőket mondta:
„A sebesültek 1914. október 5-től megkezdetten a mai napig csoportokban küldettek ki gyógykezelésre, számszerint 588-an. Ezek közül gyógyultan visszautaltatott 551, meghalt 4, kezelés alatt áll jelenleg 33.”
A kisegítő kórház pecsétjének lenyomata
Az ellátás minőségét és kórház-személyzet odaadó munkáját dr. Király a következő szavakkal méltatta:
„A sebesültek nálunk igen jó ellátásban részesültek, úgy hogy a mi szegényházi és zárdai kórházunk, az egész országban jó hírnévre tett szert, és ez a jó hírnév a legszebb dicséret városunk közönsége s különösen azon önfeláldozó és lankadatlan buzgalmú apácák és hölgyek részére, akik fáradtságot nem kímélve iparkodnak a haza védelmében megbetegedett katonákat nemcsak ápolni és minden jóval ellátni, hanem humánus és emberszerető bánásmódjukkal kedélyüket is felvidítani.”
Hadikórházi idill 1. (csak illusztráció)
A hadikórház fenntartása jelentős anyagi eszközöket igényelt, a polgármester erről így referált:
„A sebesültek élelmezésére az Országos Vöröskereszt Egylettől eddig 25778 koronát vettem kézhez, melyből a szegényház, Haynald nevelő intézet vezetőségének és a kórháznak 21419 korona 20 fillért, gyógyszer, kötszer és orvosi műszerekre 2832 korona 49 fillért utalványoztam ki, - a sebesült katonák kezelése körül az élelmezésen és kötszereken kívül 2845 korona 21 fillér kiadás merült fel felszerelési, mosatási és egyéb költségekben úgy, hogy végeredményként összesen a mai napig 1319 korona többletkiadás van.
A sebesültek a harctérről számos ragályos betegséget behurcoltak városunkba, kolera, vérhas, tífusz esetek fordultak elő, ezekre 2587 korona 97 fillér költség merült fel, amely összegnek vagy legalább egy részének az országos betegápolási alapból való megtérítése iránt a szükséges intézkedéseket folyamatba tettem.
A sebesültek közt fellépett járványok szükségessé tették számos olyan intézkedést, amelyek a fent feltüntetett 2587 korona kiadását megmagyarázzák, a szegényházban fel kellett állítani egy járvány osztályt, amely nagy mérvű átalakítással járt, - ki kellett bérelni egy szomszéd házat, s a járvány kórházban külön ápolók felfogadása vált szükségessé, fertőtlenítő gépek s egyéb felszerelési eszközök beszerzése is szaporította a költségeket, szükségessé vált továbbá, hogy a szegényházból a szegények és az árva gyerekek kihelyeztessenek, ami szintén tetemes költségbe került.”
Az elkövetkező háborús években a hadikórház fenntartásához nélkülözhetetlen anyagi kiadások egyre nőttek. A helyzetet csak rontotta a pénzromlás, az árak emelkedése és a lakosság háború okozta általános elszegényedése. Mindez igencsak megterhelte a város amúgy is egyre szegényesebb költségvetését, de a hadikórház 1918-ig rendületlenül működött.
Hadikórházi idill 2. (csak illusztráció)
A magyarkanizsai hadikórház felállítása egyéb gondokat is eredményezett: a sebesült és beteg katonák közül többen elhunytak, gondoskodni kellett eltemetésükről. A Magyarkanizsán elhunyt első katona a morva nemzetiségű Kreuczer Vencel gyalogos volt, aki a cs. és kir. 73. (prágai) gyalogezredben szolgált. 23 évesen, 1914. október 20-án érte a halál. Porhüvelyét a fekete, zsíros bácskai földben helyezték örök nyugalomra.
A polgármester erről a következőt jelentette 1915 márciusában: „A sebesültek közül 4 meghalt, ezeknek eltemetéséről a város költségén gondoskodtam, s részükre a római katolikus temető egyik legszebb helyén díszsírkertet eszközöltem ki a római katolikus plébános úrnál.”
Magyarkanizsa képviselő testülete közvetlenül a háború befejezése előtt – 1918. október 30-án – megtartott rendkívüli közgyűlésén a következő döntést hozta a katonatemetőre vonatkozóan:
„A városi tanács javaslatának elfogadása mellett utasíttatik a tanács, hogy a hősök sírját a f. év nov. 1-ső napján díszítesse fel, a felmerülő költségek utalványoztatnak.
Egyben pedig a hősök sírjainak jövőbeni ápolásáról is gondoskodni kívánván, kettőezer koronát az 1919. évi költségvetésben előirányoz s utasítja a főszámvevőt, hogy ezen összeget a költségvetésbe vegye fel, melyből 1919. évi halottak napján a hősi halált halt katonáink sírjai feldíszítendők.”
A magyarkanizsai első világháborús temetőparcella 2003-as felújítása előtt
A két világháború között a katonasírokat a hozzátartozók gondozták, egyesek síremlékeket is emeltettek. Az 1941-l944-es időszakban sor került a sírkert kisebb felújításra, aminek keretében egyforma bádoglapok kerültek a fejfákra.
Hogy valójában hány elhunyt katonát temettek el a magyarkanizsai katonatemetőben, ezt már közel 100 év távlatából meglehetősen nehéz megállapítani: sajnos a kisegítő kórház halotti anyakönyve eltűnt, és ezen sorok írójának hosszadalmas kutatómunkája sem teremthette elő. Maradt tehát a temetőparcellában még ma is azonosítható sírok összeírása, és az elkészült jegyzék összevetése a különböző levéltári forrásokból felkutatott adatokkal.
2000 tavaszán megtörtént a sírok összeírása, 75 sírt lehetett azonosítani a következő elosztásban:
- 71 név szerint ismert I. világháborús hősi halott,
- 2 ismeretlen I. világháborús hősi halott,
- 2 II. világháborús hősi halott.
A magyakanizsai I. világháborús temetőparcellát a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum és a magyarkanizsai önkormányzat összefogásával 2003-ban felújították.
A felújított első világháborús temetőparcella Magyarkanizsán
