„Tizenhatunknak volt tizenöt ép lába”

2013.01.21. 07:10 :: Nagy Háború szerkesztőség

A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 80. rész

A volhíniai harcok során megsebesült Gergelyt 1916. július 2-án a sztojanovi vasútállomásra viszik, ahonnan majd Homonnára kerül. Fájdalmas lábbal, de lelkében megnyugodva tart hazafelé: megmenekült a mészárszékről.

 

[1916.] július 2-án, vasárnap korán keltünk a sátorban, és felöltözködtünk, mert úgy értesültünk, hogy visznek bennünket Sztojanovba, a vasúti állomásra. Csakugyan fél 6-kor fel is ültünk a kis lórékra, melyeket 2–2 ló húzott a keskeny vágányokon. A lovak a síneken kívül oldalt haladtak. 54 lóré jött egymás után, mindegyikben átlag 12–15-en ültünk, de nem valami kényelmesen, csak a kocsiknak a szélein, és a lábainkat lelógattuk az alacsony járművekről. Mily sokszor beleütődött a magas göröngyökbe és kövekbe lecsüngő sebesült lábam az állandó vigyázat dacára is. Ilyenkor fájdalmasan felszisszentem s feljebb kaptam lábaimat. A hullámos talajon a vonat igen sokat kanyargott a domboldalakon, úgyhogy megtettünk 25 kilométert is, bár Gorochov, és Sztojanov közt a távolság az országúton csak 16 kilométer.

9 órakor egy katonai telepet értünk el, hol jó pihenőt tartottunk. Vereskeresztes szanitécek kenyérrel és teával tartottak jól bennünket. Majd a kisvasút nagy erdőségen keresztül vezetett. Itt már egy újonnan épülő vasútvonalat találtunk és annak mentén haladtunk egész Sztojanovig. Kitérők sok helyen voltak a kisvasúton, hogy a szembejövő kocsik egymás elől kitérhessenek. Temérdek lőszert, gránát- és srapnel-lövedékeket szállítottak a harcvonal felé. Déli 12 órakor értünk be a sztojanovi vasúti állomásra, ahol 2 darab 30 ½-es ágyút is láttam, amint éppen automobilokkal vontatták őket a harctér felé.

Sztojanov vasútállomása az 1970-es években Sztojanov vasútállomása az 1970-es években
(forrás: www.stojaniv.com.ua)

Az állomáson 2–3 nagy nyugvóbarakk is volt. Ezekben helyeztek el bennünket. Itt már rengeteg sokan voltunk sebesültek. Találkoztam Vas őrmesterrel, aki a fején csak könnyebb sérülést kapott, és találkoztam Nyeste Andrással, jó békésmegyei tótmagyarral, kivel a múlt decemberben együtt voltam néhány napig a menetben. Úgy hallottuk e helyen a verterektől, hogy délután vonatra raknak bennünket és elszállítanak. Jött is egy hosszú sebesültszállító vonat, de arra csak a súlyos és fekvő betegeket rakták fel, és akik ki tudtak könnyen menni és felkapaszkodhattak. Azonban mondták, hogy reggel korán ismét jön másik vonat és mi azzal fogunk elmenni.

A délutánt és az éjjelt ott töltöttem a sztojanovi állomáson. Újra és újra rengeteg sebesült érkezett a kisvasúton, a barakkokban már nem is fértünk. Én is több száz társammal a barakkok körül a földre hintett szalmán, köpenyemmel takarózva töltöttem az éjjelt. Fáztam, a lábam módfelett tüzelt, egész térdig nagyon fel volt dagadva. Hosszú és kínteljes éjszakám volt ismét. Másnap 3-án délelőtt 8 órakor megérkezett ismét egy hosszú vereskeresztes vonat. Nagy kínosan, lábaimat erőltetve én is kisántikáltam és egy kocsiban helyet foglaltam. Marhaszállító vagonokban voltunk, egy kocsiban 16–18-an. Amely vagonba én is kerültem többnyire mind lábainkon voltunk megsebesülve. Tizenhatunknak volt tizenöt ép lába, mint egy vidámkedélyű jászkun fiú mondá. A kocsiban bőven volt hintve szalma, egy sarokban rögtön jó fekhelyet készítettem magamnak, bakancsomat is lehúztam.

Délelőtt fél 10 órakor indultunk el Sztojanovból. Elég gyorsan haladtunk, csak némely állomáson sokat ácsorogtunk. Délután 1 és 2 óra között robogtunk át a Bug folyón Kamionka–Stramilovánál. Itt ebédet is kaptunk, valamilyent. A szép nyári időben 3–4-en kiültünk a vagon ajtajába és gyönyörködtünk az előttünk elterülő ismeretlen vidékben. A sebem ugyan állandóan sajgott, de bensőmben egészen jól és nyugodtan éreztem magam. Sikerült szerencsésen és nagyobb veszedelem nélkül elevenen megmenekülnöm a borzalmas mészárszékről és tudtam, hogy hazafelé haladunk. Hogy hová visznek bennünket, azt nem tudtuk, de elég volt az a tudat is, hogy a harctértől mindig távolodunk.

Sebesült katonák szállítása vasúton Sebesült katonák szállítása vasúton
(forrás: keptar.oszk.hu)

Délután fél 6-kor értünk Lembergbe, hol másfél óráig állott vonatunk, ismét kaptunk kenyeret, tejet, cvibakot. 7 órakor indultunk ki Lembergből. Kiültem a vagon ajtajába, s élveztem a jó nyáresti levegőt. Lembergből kiinduláskor csakhamar észrevettem, hogy nem a sambori vonalágon haladunk, amelyen mentünk, hanem nyugat felé tértünk el. Kissé megszeppentünk, mert egy altiszt azt mondá, hogy talán Csehországba visznek bennünket. De szerencsére ez nem lett igaz. Csakhamar elhagytuk Grodeket és a világhírnévre szert tett vár, Przemyśl felé haladtunk. Nagyon szerettem volna e legendás várat nappal – habár messziről is – meglátni, de sajnos éjszaka volt, midőn ott elhaladtunk.

Ez éjjel igen jól aludtam, sajgó sebem dacára is. Midőn másnap, július 4-én felvirradtunk, vonatunk egy szép állomáson vesztegelt. Nagy örömömre láttam a felírásból, hogy ez Zagorz, ahol már jártam az elmúlt év májusában. Most már tudtam, hogy jó irányban haladunk, bemegyünk szép magyar országunkba. Zagorzból kiindulva a Kárpátok vadregényes szorosain kanyarogva, délben jöttünk át a magyar határon. Nemsokára Mezőlaborcon keresztül délután 3 órakor Homonnára értünk.

A sebesültek útja vasúton Sztojanovtól Homonnáig A sebesültek útja vasúton Sztojanovtól Homonnáig
(Osztrák-Magyar Monarchia vasúti térképe, 1911; forrás: www.tramways.at)

Homonnán, Zemplén megyében, amint megálltunk, rögtön vereskeresztes verterek és fiatal nők jöttek vonatunkhoz és tudtunkra adták, hogy itt kiszállunk és itt maradunk öt napig megfigyelés alatt. A könnyebb sebesültek a saját lábaikon mentek az állomástól alig 100 lépésnyire levő barakkok elé. Én is próbáltam megállani lábaimra, de a sebesült lábam, ha a földet érte, oly iszonyúan fájt, mintha tüzes vassal égették volna. Tehát engem is hordágyon vittek el. A barakkok előtti térségen általános mosakodásnak kellett alávetni magunkat. Leültünk a földre és levetkőztünk teljesen, és mivel az állomáson nem volt fürdő, nagy lavórokban felhordott vízben kellett megmosakodnunk. A súlyosan sebesülteket az ápolónők fürösztötték meg. Ruháinkat pedig – miután kiszedtük zsebeinkből minden tárgyat – összekötötték és elvitték fertőtleníteni azon ígérettel, hogy majd ha el akarunk menni visszaadják. Csupán a bakancsot és sapkát hagyták meg nálunk.

E mosakodásnál vehettem csak jobban szemügyre sok sebesült társam némelyikének súlyos sérüléseit. Rettenetes minden borzalmakat felülmúló tátongó sebek borítják némelyik testét. Volt, aki 3–4 helyen sebesült meg, volt olyan akinek testébe 8 srapnel golyó is fúródott. Kartörések, lábtörések, mélyen megrendítik és elszomorítják az embert.

Mosakodás után tiszta fehérneműt és mankókat kaptunk, akik nem tudtunk járni. Én is két mankóval hónom alatt elsántikáltam a kötöző helyre, ahol két orvos és négy ápolónő kötözte a sebeket. Fájdalmas volt a régi kötés levétele, mely már erősen hozzá volt ragadva a sebhez, melyet alul és felül is ismét tiszta ruhával átkötöztek. Itt ismét jobban megláthattam sebemet, és láttam, hogy a golyó hol ment be. Lehetetlennek találtam, hogy sovány, inas lábfejemen a golyó sem csontot, sem inat nem szakasztott volna. Az ápolónő azt mondta, hogy itt komoly sérülés van. Kissé nyughatatlan voltam, féltem attól is, ha majd a sebet lápiszolják, égetik, mily fájdalmakat kell vele elszenvednem.

Négy hatalmas barakk volt építve a homonnai állomáson. Minden barakkban négy sor deszkából kecskelábakon készült ágy, szalmazsák, lepedő és pokróc volt. Egy-egy barakkban voltunk 160-an. Két ápolónő és négy verter szolgált volna ki bennünket, de nem győzték azok annyi embernek kívánságait teljesíteni. Egyik fiatal ápolónőnket, Borsi Mariskának hívták. Nagy baj volt, hogy a verterek mind csehek és polyákok voltak, ügyetlen, ostoba fráterek, kik egy szót se tudtak magyarul. Mily nagy bosszúságunkra volt, ha valamit kérdeztünk, vagy kértünk tőlük, és ők nem értették meg. A két ápolónő pedig néhány súlyos beteggel volt legtöbbnyire elfoglalva. Legnagyobb baj azonban a rendkívül silány és kevés élelmezés volt. Reggelire volt egy kevés, rossz ízű feketekávé, délben gersli, árpa vagy máléleves kis hússal és csekély málés kenyér. Este ismét valami délről megmaradt főzelék volt a vacsora. Kaptunk még délelőtt 10 órakor és délután 5 órakor egy késfoknyi vékony sajtdarabot, vagy egy kávéskanálnyi lekvárt és egy falat kenyeret hozzá.

A homonnai vasútállomás korabeli képeslapon A homonnai vasútállomás korabeli képeslapon

Örök szégyene a felsőbbségnek, hogy harctéri sebesülteket ily rossz ellátásban részesítették, míg az úgynevezett lógók mily jó és bő eledelt kaptak mindenfelé amerre csak jártam. És épp most volt ismét olyan étvágyam, mint a farkasnak és nem volt mit enni. Ebből a tekintetből alig vártuk, hogy elszállítsanak innen bennünket beljebb, nagyobb, igazi kórházba. Máskülönben az öt nap elég nyugodtan telt el. Egyik szomszédom, egy kunszetmártoni Pap István nevű 40 éves jó ember volt, vele és a többi szomszédokkal is sokat eldiskuráltunk. Egy jó vasutas naponként hordta az újságokat. Nem is volt egyéb foglalkozásom, mint olvasni és pihenni. Azonban mennyire bántott az a tudat, hogy odahaza most éppen aratnak és nekem itt kell betegágyamhoz lenyűgözve tétlenül lennem. Sebesült lábam, ha feküdtem, nemigen fájt, de ha ültem, lecsüngettem, alászállt benne a vér, és olyankor égetően tüzelt, sajgott, egész térdig nagyon fel volt dagadva. Jobb talpamat világért sem tudtam a földhöz érinteni, ha ki kellett mennem az abortra két mankóval hónom alatt ugrálva tudtam csak járni nagy kínosan.

Az én fekhelyem épp az ajtótól a második ágy volt, és a nyitott ajtón át gyönyörködve szemléltem a Kárpátok hegyláncolatának szép, vadregényes, festői vidékét. Délkelet felé egy hegyorom tetején egy ősrégi vár romjai látszottak. Az ápolónők mondták el, hogy 1915 telén meddig hatoltak itt be az oroszok, és melyik völgyből kellett nekik visszavonulniuk.

Barkói várrom - Homonna Barkói várrom - Homonna

Július 8-án összeírtak bennünket, külön az ausztria- és külön a magyarországbelieket. Ebből már tudtuk, de szóval is mondták, hogy másnap elvisznek bennünket, beljebb az országba, igazi kórházba.

B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.

Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.

Következő rész: „Elvittek a X-ik kerületben levő Golgotha úti nagy hadikórházba”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész

2 komment

Címkék: b. sárközy gergely nagyváradi I/4 népfelkelő zászlóalj

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr315029808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MTi 2013.01.21. 10:11:37

Valóban szép utazás lett volna, ha nem sebesülten teszik meg...
Különben a nyáron szándékozunk ellátogatni Homonnára: egyesületünk névadója, a zentai származású Dudás Gyula történész élete utolsó szakaszában ott volt tanfelügyelő, és ott hunyt el - szeretnénk felkeresni a sírját.
www.dudasgyula.org/kezdolap

MTi 2013.01.21. 10:13:02

@MTi: ...és persze megkeressük és megnézzük a vasútállomás környékét is, ahol Gergely bátyánk sínylődött!

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása