Háborús hétköznapok Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében 3.

Az első világháborúban a nemzetiségi problémák nemcsak az ellenséges államokhoz kötődő népeknél, hanem a Monarchián belül élőkkel kapcsolatban is jelentkeztek. Mindez megfigyelhető a szlovákság esetében is, akiknek a mozgalmait szintén szemmel tartották. Sorozatunk harmadik részében a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei szlovák-magyar viszony, illetve a „tótok” háborús magatartásába adunk betekintést.

A háború kitörésekor a kormányzat – érthető módon – nem egyformán kezelte az egyes nemzetiségeket, magatartásuktól és a hadi céloktól függően eltérően viszonyult hozzájuk. Mivel a szerbek kétségtelenül szimpatizáltak ellenséges anyaországukkal, velük szemben terrorisztikus eszközöket is alkalmaztak. A szlovákság elrettentése viszont nem volt kívánatos, mivel a háborúban a Monarchia hadierejét növelték.

A pozitívabb elbírálást a szlovákok magatartása is alátámasztotta, 1914-ben még kevés aggodalomra okot adó jelenség mutatkozott körükben. Például Juriga Nándor, szlovák képviselő igyekezett kifejezni a kormány iránti odaadását a népe nevében, s a szlovák nyelvű sajtó is lojálisan és támogatóan írt a Monarchia háborús fellépésével kapcsolatban. Továbbá egyelőre a csehekkel fennálló kapcsolatok, a csehszlovák egység koncepciója is csak csekély mértékben tűnt népszerűnek és veszélyesnek. A Monarchia csapatainak őszi kudarcai, a háború elhúzódása azonban változást indított el mind a csehek, mind a szlovákok körében, és az önálló szlovák állam megteremtésére irányuló mozgalom befolyásának növekedése mellett a csehszlovák egység gondolata is egyre terjedt.

 Juriga Nándor szlovák politikus

A kormányzati politika differenciáltsága jól megmutatkozik a Pest megyei lakosságnak a szlovákokhoz fűződő viszonyában is. Míg a szerbek iránt egyértelmű ellenszenvvel és gyanakvással viseltettek, addig a szlovákokkal kapcsolatban ennek kevesebb nyomát találjuk. Erre utal a tótokkal foglalkozó források elenyésző aránya, illetve az, hogy ezekből is jobbára az szűrhető le, hogy a magyar és a nem magyar anyanyelvűek közötti feszültségek inkább a békeidőben is problémát jelentő nyelvhasználatból eredtek. Ehhez pedig adalékként járultak hozzá a háborús feszültségek, nem pedig elsődleges kiindulópontul szolgáltak.

Az anyanyelv körül adódott konfliktusokat jól illusztrálja a csomádi szlovákok esete, akikkel meglehetősen sokat foglalkoztak a Váczi Hírlap némileg szenzációhajhász és durva hangvételű cikkeiben. „Ökölbe szorult kézzel néz minden magyar ember Pest megye egyik legvagyonosabb községe felé. Nem a kielégíthetetlen bosszúvágy kergeti szívből agyba a vért, hanem az a nyomorult hálátlanság, mellyel ennek a falunak népe, otthona, minden iránt viseltetik.” – hangoztatták az újságban. A csomádiakat egyenesen lelkileg nyomorultnak tartották, akik magyar nyelvük ellenére szlovák nevet viselnek, és magyar környezetük ellenére mégis eltótosodtak. A lap beszámolt arról is, hogy a papjuk is keserű szavakkal szidta községe népét egy járási gyűlésen, a jegyző pedig csak revolverrel merészkedett a lakosok közé.

 Szlovák iskolások tanítójukkal 1900 körül
(Szentpéteri József főszerk.: Magyar Kódex 5. kötetéből)

A nyelvhasználat ódiumához más, a háborús viszonyokban megvetésre méltó viselkedést társítottak. Így a csomádi szlovákok szemére hányták, hogy élelmet hamisítanak, ráadásul azt is megtagadták, hogy a bevonultak családtagjainak segélyezésére pénzt szavazzanak meg. Az újság beszámolói szerint a környékbeli falvak lakosai is utálattal nézik a csomádiakat, „muszkavezetőknek”, valamint „árulóknak” címkézték őket, sőt a gyűlölet nemcsak szavakban nyilvánult meg. A többi község népe szinte üldözte a szerencsétlen tótokat, a piacon felborították a kosaraikat, valamint más módon is molesztálták a csomádi árusokat.

A csomádiak ferde jellemét akarták kidomborítani a hajnali, ún. kofavonaton – amely az élelmiszert árusító asszonyokat vitte be a fővárosba – történtekről szóló beszámolóval is. Eszerint, amikor az őket szállító szerelvény Rákoson két, katonákkal teli vonattal találkozott, a szlovák asszonyok hangosan biztatták utastársaikat, hogy adjanak némi gyümölcsöt a szegény frontra utazóknak. Ezen felbuzdulva a kofák rögtön leszálltak, s szinte minden gyümölcsüket szétosztogatták, visszatérve azonban döbbenten látták, hogy a csomádi asszonyok el sem mozdultak a helyükről és puttonyuk is érintetlen.

A szlovák identitáshoz való ragaszkodás „vádjához” kapcsolódóan érdemes megjegyezni, hogy a század elején kiadott Magyarország vármegyéi és városai sorozatban úgy jellemezték a Pest megyei szlovákokat, hogy saját szokásokkal és hagyományokkal nem rendelkeznek, egyre inkább magyarosodnak. Ez a folyamat végül a csomádi szlovákok esetében is megfigyelhető volt: állítólag az üldözéstől és a gúnyoktól megtörten végül kirekesztették maguk közül a problémás személyeket és deklarálták a magyarsághoz való hűségüket. Hasonló folyamat játszódott le Csömör esetében. Igaz, az itteni lakosság nem volt kitéve hasonló vesszőfutásnak, viszont a háború kezdetén itt is elhagyták a szlovák, illetve a német nyelvet, s helyettük, utolsó lépésként, az istentiszteleteken is áttértek a magyarra.

 Szlovák búcsúsok, 1880-as évek
(Szentpéteri József főszerk.: Magyar Kódex 5. kötetéből)

Összességében az is látható, hogy az anyanyelv használata a háborúban az ellenséggel való szimpatizálás gyanúját vonta maga után. A szlovák beszéd miatt már Csomád esetében is arra következtettek, hogy a község „népében a pánszláv érzések kezdenek napvilágra törni a háború kezdetén”. Hasonló motívum figyelhető meg annak a két tótnak az esetében is, akik szlovák nótákra gyújtottak rá bepálinkázva a Vácra tartó vonaton. Emiatt a többi utazó össze is verekedett velük, a hatóságoknak pedig már mint kémeket adták át őket.

A nyelvhasználat problémája mellett nem szabad elsiklanunk a csehszlovák-mozgalommal való rokonszenv esetleges jelei mellett sem. Az ország többi részéhez hasonlóan természetesen a megyében is kutatták ennek nyomait a szlovákság körében, de az itteni tótok a háború alatt nem adtak okot a nyugtalanságra.

A legnagyobb veszélyt e szempontból a megyében megforduló cseh katonák jelentették, akikkel szemben a magyarok szintén hajlamosak voltak ellenséges érzelmeket táplálni. Például Erzsébetfalváról jelentették, hogy az ott állomásozó cseh csapatok sok atrocitásnak vannak kitéve: a gyermekek és a serdülők mindenféle módon provokálták a katonákat, különböző módon utalva gyávaságukra és megadásukra, illetve pejoratív „cseh kutyák” titulussal illették őket. De a felnőttek is hasonlóan vélekedtek, azt hangoztatva, hogy „a cseh zászlóaljak valamennyien gyávák, fegyvereiket eldobják és megadás jeléül kezüket felemelik.”

 Isaszeg háború utáni képeslapon
(forrás: Magyar Nemzeti Levéltár – Pest Megyei Levéltár)

A csehszlovák propagandára a jelentések szerint 1915-ben a szlovák lakossággal bíró Isaszegen állomásozó cseh katonák tettek kísérletet, hogy az ottani szlovákság körében „a cseh és tót nemzetiségnek vérségi és érzelmi kötelékét erősítsék, a tótságnak a magyar nemzettel szemben való kapcsolata rovására.” Búcsúzáskor pedig csehül állítólag azt kiabálták a lakosságnak: „Ne feledjétek, hogy egyek vagyunk! Ne feledjétek, hogy tótok vagytok!” Ám további beszámolók azt tartalmazták, hogy az agitáció nem váltott ki a szlovákság körében komoly érzelmeket.

A nemzetiségi mozgalmakkal foglalkozó jelentéseken kívül a szlovákság lojális magatartását támasztják alá a megyei közgyűlési tagoknak a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos optimista állásfoglalása is a háború végén: „A tót különben is gyűlöli a cseheket [...] és ha eddig nem tudták a csehek őket megnyerni, ezután sem fog ez nekik sikerülni.” – jelentette ki magabiztosan az egyik felszólaló, a nagyobb léptékű történéseket tekintve meglehetősen naivan és szűk látókörűen.