A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 73. rész

1916 júniusának elején Gergely több vasat is tart a tűzben a felmentése érdekében. Riasztó hírek érkeznek azonban a harctérről: Lucknál az oroszok áttörték a frontot. Sorra indítják Váradról is a menteszázadokat. A felmentés egyre késik…

Másnap, [1916.] június 7-én délben újra kimentem Sebesiékhez, hol Lajos azon örömhírrel lepett meg, hogy a postán ma ismét beszélt az illető hajdú ismerősével, és az tudtára adta neki, hogy az én felmentésem leérkezett a minisztériumból a főispáni hivatalba. Megkaptam a felmentést augusztus 31-ig. De most elküldték Szegedre a kerületi parancsnoksághoz és onnan néhány nap múlva ismét vissza fog jönni Váradra, hol azt kiadják nekem. Gondolhatni örömömet a jó hírre, melyet még növelt az is, hogy a feleségemtől épp e napon kapott leveléből értesültem arról, hogy a felmentésem ügyében Szücs tanító fent járt Pesten és ott az illetékes tényezőkkel elintézte a dolgot, hogy a felmentésemet soron kívül mihamarabb leküldjék Váradra, amint fentebb is mondám. Június 6-án le is jött, de innen tovább kellett neki vándorolni Szegedre. Azt is írta feleségem, hogy Szücs azzal a határozott reménységgel van, hogy már az ünnepekre odahaza is leszek. De már ebben kételkedtem, mert míg a felmentés megjárja Szegedet, annak kell legalább 4–5 nap, az ünnepig pedig már csak 3 nap. No, de nem baj, csak addig érkezzen le, míg idehaza vagyok Váradon. E jó hírhez járult az is, hogy Sebesiné ma ismét beszélt a századossal, aki erősen ígérte – az ő szava szerint –, hogy ügyem nagyon jól áll, biztosan nem fogok kimenni a harctérre. Ritkán volt katonaéletemben egy-egy jobb napom, mint e mai, ez tele volt bizakodó reményekkel.

Másnap, 8-án kivonulás alatt jó, reményteljes hangulatban voltam. Vidáman loptuk a napot, ettük a sok cseresznyét, melyet a környékbeli asszonyoktól vásároltunk, néha loptunk is. Általában sok cseresznyét elfogyasztottam Váradon ebben a hónapban. Molnár János pesti ismerősöm, ki most volt indulandóban Szegedre, fölmentést kapott november 30-ig, mint gépész. E napokban az őrkülönítménynél találkoztam Prunkuc Tódor bácsival, ki gazdaságunkban kapás és arató vállalkozó volt a boldog békeidőben, míg be nem vonult ő is katonának.

Június 10-én, szombaton délben ismét elmentem Sebesiékhez azon szándékkal, hogy személyesen beszélhessek a századossal, de Sebesiné azt mondta, hogy a százados ma délelőtt kiment a Félixfürdőbe, de ő beszélt vele ma reggel is. Ő ugyanis az én óhajomra a századost felkérte, hogy az nézzen utána a zászlóaljirodán nem érkezett-e még meg a felmentésem? És a százados állítólag azt mondta neki, hogy az én felmentésem tegnap délután leérkezett a zászlóalj irodára, de valami hiba volt benne és visszaküldték Szegedre kijavítás végett. Én fejcsóválva félig-meddig kételkedve fogadtam ezt a hírt. Rendkívül nyugtalan voltam, nem tudtam mi van hát tényleg a felmentéssel. És a százados által ígért áthelyezésről sem tudtam semmit, csak az ígéreteket. A laktanyában pedig riasztó rossz hírek hallatszottak a harctérről. Az oroszok Volhíniában Luck táján áttörték a frontunkat, rengeteg sok embert és nagy zsákmányt elfogtak tőlünk. A készen álló menetet, amelynek azonban még most is volt híja, sürgősen akarják felszerelni és a legrövidebb idő alatt a harctérre küldeni. Csak 4–5 napig ne menjünk még, addig azt hiszem lejön a felmentésem.

 A Bruszilov-offenzíva során fogságba esett osztrák-magyar katonák, francia propagandalap
(forrás: wikipédia)

Tehát két út is nyílott e napokban a szabadulásra. Egyik a felmentésem, másik a Búzásiék ígérete. Ha azonban egyik sem sikerülne – amit kizártnak tartottam – hátra van az, hogy odamegyek ahhoz a zászlóaljhoz, ahol Rátkay is van. És ha valamely véletlen folytán az sem sikerülne, akkor is mint telefonista csak nem fogok menni a lövészárokba. Oly nyugtalan, izgatott voltam e napokban, a gondoktól annyira tele volt a fejem, hogy a jó kis pajtás Fábián Laci nem egy ízben mondá: „Gergely bácsi mindig gondolkozik, ne gondolkozzék olyan sokat!” „Hja, öcsém, te mint fiatal legényember, nem tudod oly mélyen átgondolni az én bizonytalan helyzetemet, te sokkal könnyebben fogod fel a borzalmas állapotokat, mint egy családapa.”

Június 10-én, ünnep szombatján a hadapród adott néhány embernek – akik kérték – 36 órai eltávozást, sok kérésre és rimánkodásra, de ismét oly későn írta alá az igazolásokat, hogy az illetők lekésték az éjjeli vonatot is. Én nem is kértem szabadságot. Feleségemet vártam az ünnepen, és azonkívül bíztatott a remény, hogy talán pár nap múlva úgy is megyek hosszabb szabadságra. Felvirradt piros pünkösd napja június 11-én. Esős, sáros nap volt. Feleségem nem jött be hozzám. Egy önkéntes tizedes kijelölt kilencünket, hogy holnap megyünk Kardóra, mert az összes menetek kedden és szerdán nagy céllövészetet tartanak ott. Ez baj, mert ha a feleségem holnap bejön, nem találkozhatok vele, ha kimegyek Kardóra. No, majd lesz valahogy. A délután a városban töltöttem. Sebesiékhez is benéztem, hol az asszony szavai szerint ígéretekben, bíztatásokban nem volt hiány.

Pünkösd másodnapján, június 12-én reggel bementem az őrmesterhez, s megkértem, hogy ne küldjön engem Kardóra, mert várom a feleségemet. Ő azt felelte hogy jól van, ha csakugyan bejön a feleségem, akkor mással cserél ki engem. Azután Braunnal átmentem a laktanyába a zsoldért. Ott az első századnál a szolgálatvezető őrmester, egy Pap nevű tömzsi, kövér, borzasztó szájas vadállat dühösen ránk ordított, hogy hol voltunk? Ő már keresett bennünket, hol a harmadik társunk? Rögtön keressük meg, és azonnal menjünk felszerelni, s akkor megkapjuk a zsoldot is. Otthagytuk az ocsmányszájú fenevadat. Itt üssön beléd a 42-es gránát! Szépen jövünk mi neked felszerelni, míg nem parancsolja a mi feljebbvalónk.

Éppen megérkezett a feleségem. […] A szép pünkösd délutánt együtt töltöttem a feleségemmel. Elmentünk az Úri utcai vasfürdőbe is, hol alaposan megfürödtünk. Később Sebesiékkel a Sas alatt időztünk sok ideig, a két asszony hosszasan értekezett Búzásinéval, átadták neki a hozott ajándékokat. Estenden kiszaladtam az osztaghoz, ahol az őrmester azzal fogadott, hogy fel vagyok mentve a kardói úttól, van már helyettem más, aki jött a szabadságról. Ekkor én arra kértem őt, hogy engedje meg másnap délig kinn maradnom, amit ő szívesen megengedett.

 A Fekete Sas szálloda korabeli képeslapon

13-án délelőtt a piacon ismét beszéltünk Búzásinéval, ki erősen ígérte, hogy elintézi a dolgot a fiával. De azért én nem voltam megnyugtatva. Módfelett aggódtam, borzasztó lenne, ha éppen most csalódnék, most mennék ki a harctérre, mikor a felmentésem is útban van. De ez talán csak nem fog megtörténni. A szeszélyes sors talán csak nem lesz annyira kegyetlen hozzám. Délelőtt elkísértem feleségemet az állomásra, délután pedig ismét bementem az osztaghoz. A szegedi tanfolyamról épp akkor érkeztek meg 15-en, kik már nem 4, hanem 6 heti tanfolyamon voltak. Másnap pedig helyettük ismét ment Szegedre 40 távírász, köztük volt Fábián Laci is.

A másnap is csak ilyen bizonytalanságban telt el. Délután azt mondta az őrmester, hogy ne távozzak messzire, mert ha a többiek hazajönnek Kardóról, át leszünk adva a századnak felszerelés végett. De a többiek csak este jöttek haza, így nem lett a felszerelésből semmi aznap. Este ismét elmentem Sebesiékhez, hol a felesége ismét mondta, hogy ő ma délután újra beszélt a századossal, ki már hazajött a fürdőről, és azt mondta neki, hogy délelőtt 10 órakor nézte a zászlóaljirodán a fölmentésemet, de még nem jött vissza. Tehát ő a százados – a Sebesiék szavai szerint – táviratozott is Szegedre megsürgetni a felmentésem azonnali küldését. És azt is mondta állítólag neki a százados, hogy ne féljek semmit, ha a menet ma megy is, én nem megyek vele. Ez estén később én magam is beszéltem az asszonnyal, ki erősen bíztatott, hogy szereljek fel nyugodtan, nem fogok a harctérre menni, az indulás előtt 2 nappal vesznek ki belőle, ha addig sem jön meg a felmentésem. Kicsit megnyugodva távoztam, de azért belsőleg nagy izgalmakat állottam ki.

Másnap, 15-én reggel 6 órakor jött értünk a századbeli napos, hogy menjünk át a századhoz felszerelni. Tehát felszedtük a poggyászainkat és átmentünk a laktanyába az 1-ső pótszázadhoz. Ott mindjárt két irodán is felvettek bennünket. A törzstől át lettünk téve a 4-ik menetszázadhoz. Azután kiállították a személylapokat, halálcédulát, s kaptunk mindenféle ruhát és felszerelést, ami egy honvédnek kellett. Épp úgy kaptunk mi is puskát, ásót stb. mint a csatár. Nem kaptunk semmi távírászi felszerelést, azt mondták, hogy azt majd a harctéren kapunk. Majdnem az egész nap a felszereléssel telt el. Még enni sem értem rá délben, oly nagy volt a lótás-futás, zűrzavar, lárma s ocsmány káromkodás. Mily más világ van itt e bitang századnál. Csúf egy ember volt az a Pap őrmester. Rettenetes szigorúság volt a menetnél, a kapun nem engedtek ki senkit. Én is csak úgy tudtam kimenni, hogy felvarrtam a galléromra a távírász jelvényt, és azzal már kiengedtek.

Be lettünk osztva a XXIII-ik menetzászlóalj 4-ik menetszázad 4-ik szakaszának a legvégére mi 3 távírász, 3 utász és 3 sebesültvivő. Még ezek is kaptak puskát. Századparancsnokunk egy Nagy Kálmán nevű igen nyájas jó ember volt, de amint hamar megtapasztalhattam ő nem sok vizet tudott zavarni. Szolgálatvezetőnk egy fiatal Boros nevű őrmester volt. Hozzánk telefonistákhoz ő sem volt valami szigorú. Szakaszparancsnokunk egy Jankó János nevű szakaszvezető 40 éves Békés megyei igen jó ember volt. Némi örömömre a II-ik szakaszba volt beosztva egy földim is, K. Szabó Balázs. Legalább nem voltam oly elhagyatott, hogy vele is sűrűn beszélhettem. A nagy izgalmak miatt álmatlanul töltöttem az éjt. Vajon mi fog velem történni? De hát mi van a felmentésemmel? Szegeden van-e még, vagy már itt van? E nehéz kérdésekre nem tudtam felelni.

Június 16-án már hajnalban 3 órakor fel kellett kelnünk, amit nem tettek meg velünk négy hónap óta. Rögtön sorakoztattak és küldtek kávéért, de a folyosón meg nem engedtek le bennünket. Óriási lárma, zűrzavar, kapkodás, fejetlenség mindenfelé. E napon délután 2 órakor teljes felszereléssel, mind az 5 menetszázad az udvaron állt fel és az összes menetek felesküdtek. Az 5-ik menetszázad még aznap el is ment, vele Bondár és Lustyik cimboráim is. Most már valószínű volt, hogy mi is legközelebb indulunk. Estefelé kimentem Sebesiékhez, s Lajossal együtt felkerestük a Sas alatt Búzásnét – kinek ott trafiküzlete volt – és hosszasan értekeztem vele. És mikor eltávoztunk tőle, Lajos dicsekedve mondá:„Ugye, hogy derék egy asszony ez a Búzásné nagysága? ” De én éppen az ellenkezőjéről győződtem meg. Azt tapasztaltam beszédünk alkalmával, hogy ez asszony csak egy önző, fecsegő, szószátyár perszóna, aki csak ígérget, bíztat, ma így, holnap úgy, de tehetsége vagy nincs, vagy nem akar rajtam segíteni. De hát akkor ne is bíztatna, ne keltene bennem hiábavaló reményeket. Sokkal inkább belenyugodtam volna sorsomba, ha ő szüntelen nem bíztatott volna. Mily más elvű ember volt Rátkay. Az nem ígért nyakra-főre semmit, az csak egyszer mondá, hogy bízzam benne és legyek nyugodtan. És ő tett is. De az ilyen asszony, aki minden találkozásunk alatt újra és újra felírja nevemet és a századparancsnokom nevét, abban már nem bíztam. Most legújabban pedig azt ajánlotta, hogy jelentsek beteget és a főhadnagyom akkor ki fog venni a mentből. Rettenetesen csalódva, megcsalva és félrevezettetve éreztem magamat. Lajos ugyan és a felesége szüntelen bíztattak, de már azt is tapasztaltam, hogy ők is, különösen a felesége igen sokat túloznak és hazudnak.

Másnap 17-én az összes meneteket beoltották himlő ellen, de mi nem voltunk ott, mi még mindig a zsoldfizetést lestük már napok óta. Délben találkoztam egy Kalessza nevű telefonistával, ki épp most jött a harctérről, felmentést kapott november 30-ig, mivel gépész. Később beszéltem földmíves ismerőssel is, ki szintén ma kapta meg a felmentést augusztus 31-ig. Az ő kérvénye május 24-én ment fel, tehát az enyémnek is már útban kell lenni, vagy talán már lenn is van a zászlóaljirodán, de nem adják ki. Persze nekem fel kellett volna mennem az irodára érdeklődni, de mivel az irodán senki ismerősöm nem volt, és úgy gondoltam, ha a felmentésem már lejött, talán csak tudatnának engemet arról és kézbesítenék azt nekem.

 Menetszázad indul a harctérre
(forrás: http://franka-egom.ofm.hu/franka_muzeum)

Este 9 órakor, midőn a városból hazatértem, nagy meglepetésemre nem volt a szobában senki. A század kivonult éjjeli gyakorlatra, amiről én nem tudtam előbb semmit, mivel még 6 órakor híre sem volt a kivonulásnak. No, itt alighanem lesz egy kis hiba.

Másnap, 18-án vasárnap reggel kérdé Jankó szakaszvezető, hogy hol voltam az éjjel, mert a másik két cimbora is lógott. Hazudtunk neki egy ügyeset, ő nem is törődött tovább vele, de Boros őrmester, a szolgálatvezető is kérdőre vont bennünket és azzal fenyegetőzött, hogy kihallgatásra állít bennünket. Ez már baj lesz, gondolám, és éppen most, mikor ismét a feleségem várom. Utána mentem és megkértem, hogy ne vigyen kihallgatásra most, mikor a feleségem jön hozzám. Ő aztán meg is ígérte, hogy nem visz kihallgatásra, nem örül ő annak. Rettenetes szigorúságra fogtak a komisz századnál bennünket. A folyosóról nem volt szabad lemenni senkinek az udvarra sem, még onnan is felzavartak mindenkit. Az ablakon át csakhamar megláttam a feleségem künn a kapu előtt a sok nép közt ácsorogni. Valahogy leszöktem az udvarra a kerítéshez, de az utcára semmi szín alatt sem lehetett kimenni. Végre 11 órakor kinyitották a kaput és a civileket beengedték, de katonákat, különösen menetbelit nem engedtek ki az utcára.

Feleségem is bejött az udvarra és elvonultunk félre, s ott beszélgettük sorsom ily rosszra fordulatáról. Íme, két szék közt a pad alá estem. Mindkét reményemben szörnyen csalódtam. Ismét ki kell mennem a harctérre és pedig már holnap, mert az önkéntesektől és altisztektől épp most hallottam, hogy távirat jött, hogy a 4-ik menetnek holnap délután 3 órakor indulni kell a harctérre. Ki is lett adva a szigorú parancs, hogy a 4-ik századnak nincs kimaradása, nem szabad kilépni a kapun. Azért én mégis csak kimentem a feleségemmel. Elmentünk a Rátkay gazdasszonyához. Ő nagyon a lelkemre kötötte, hogyha odaérkezek ahol Rátkay van, keressem fel és ő segít rajtam, maga mellé vesz és azután vigyázzunk egymás életére. Elköszöntem a fiatalasszonytól, s elmentünk Sebesiékhez. Sebesiné már jött elénk és mondá, hogy rögtön menjünk át Búzásékhoz, a nagysága hívat. Át is mentünk, ő ismét bíztatóan beszélt, ígért fűt-fát, biztosított, hogy nem fogok a harctérre menni. Én azonban már nem sokat adtam a szavára, nem tudtam már hinni ígérgetéseinek.

Az estét és éjjelt együtt töltöttük a feleségemmel, bár nem volt kimaradási engedélyem, de azért nem törődtem semmivel, nem féltem a büntetéstől. Holnap indulok a harctérre, belekergetnek a vérzivatarba, egyébbel úgysem büntethetnek meg!

B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.

Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.

Következő rész: „Hasonlítunk azon halálra szánt bárányokhoz”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész