„diskurálgatva loptuk a drága, szép napokat”

2012.11.26. 07:11 :: Nagy Háború szerkesztőség

A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 72. rész

1916 áprilisának végén Gergelynek véget érnek a szegedi kellemes napok. Nagyváradra visszatérve mindent elkövet, hogy szabadságra mehessen, hisz bevetetlen a föld, s hogy sikerüljön a felmentése. Újra felröppennek a békéről szóló hírek is, még egy divatüzletet is Béke Áruháznak neveznek el a Szent László téren… Közben újabb menetalakulatok indulnak a frontokra.

 

[1916.] április 28-án, pénteken reggel összecsomagoltuk minden risztungunkat, s elbúcsúztunk a háziasszonyunktól – hol egy felejthetetlen, kellemes hónapot töltöttünk –, és átmentünk a tanterembe. 8 óra után a hadnagy és az oktató altisztek elbúcsúztak tőlünk és mi kimentünk az állomáshoz. 11 órakor beültünk a vonatba és „Isten veled Szeged” eltávoztunk tőle. A vonatban az egész utazás alatt dühöngött a nóta. Magam is jó reménységgel voltam, hogy mint kiképzett távírásznak most már reményem lehet egy kis szabadságra, mielőtt a harctérre mennék. Útközben gondoltuk, hogy kilógunk egy pár napra – amit Bondár meg is tett Csabán – de mi nem akartuk kockáztatni szabadságunkat.

Nagyvárad, vasútállomás Nagyvárad, vasútállomás

Fél 6 órakor érkeztünk Váradra, hol felkerestük az osztagunkat és ott rögtön azzal a hírrel fogadtak, hogy én, Bizám és egy Molnár nevű be vagyunk osztva a menetbe. Roppant levert lettem ismét. Szépen vagyunk, szabadság helyett beosztás a menetbe. No, majd meglátjuk, mi fog történni.

Osztagunk a szegedi távollét alatt ismét szaporodott. Nagy örömömre itt találtam Fábián Lacit, ki csak a napokban került az osztaghoz. A laktanyában ismét volt 9 menetszázad megalakítva, 7-nek már voltak telefonistái, de 2-nek még nem. Tehát a hiányzó 6 telefonistát közülünk, kiképzettek közül kellett kiválasztani. Másnap, 29-én csakugyan jött is Szenkányi hadnagy és megkezdte a 6 ember kiválasztását. Előbb kiléptette azokat, akik még nem voltak a harctéren. Kilépett 3, azokat rögtön be is osztotta, köztük volt Szilágyi is. No, – mondá többek között, midőn később kikapta a felszerelést – szegény édesapám engem az utolsó hatodik fiát is odaadta a hazának és ezzel be is szüntette a hadseregszállítást!

Azonban még kellett 3 ember. Kérdi a hadnagy: „Ki akar önként a harctérre menni?” Senki sem jelentkezett. Akkor sorba kérdezett bennünket ki, mikor jött a harctérről? Én persze nem vallhattam meg, hogy mikor jöttem haza, mert akkor rögtön beosztott volna, hanem azt mondtam, hogy decemberben. Végre is akadt 2. No, még 1 kell. Arra kockát húztunk, aki az 5-ös számot húzta, az lett beosztva. Én az 1-est húztam. Megkönnyebbülve lélegzettem fel. Tehát megszabadultam egyelőre.

Sajnos korán kezdtem örülni. Másnap 30-án a reggeli sorakozó alatt olvassa az őrmester a parancsból, hogy a távírászok közül egy Kosik Béla nevű fiatal kereskedősegéd 2 hónapi fölmentést kapott. […] Észrevettem, hogy a hadapród nem akarna engemet sem beosztani, de egy ember kell a menetbe. Hirtelen eszébe jutott, hogy van köztünk egy Fitz nevű lógó aszfaltbetyár, ki már a múltkori menetből is meglógott, készakarva nemibajt szerezve magának. Elkezdett tehát kiabálni Fitz után: „Hol van az a gazember Fitz, az a notórius betörő?” De Fitz nem jelentkezett. Bizonyára megérezte a pecsenye illatot és ellógott valamerre. […] Másnap, május 1-jén délután mi néhányan benn a szobában voltunk, a többiek künn az udvaron reperálgatták a dróthuzalokat, midőn ment közéjük a kis hadapród és Fitzet meglátva ott így szólt hozzá: „Maga Fitz be van osztva a menetbe!” „Kinek a helyére?”– kérdé Fitz kékülve, zöldülve. „A Kosik helyére.” „Hát Sárközy?”– kérdé egy másik távírász. „Sárközy nincs beosztva.”– mondá a hadapród. […]

A következő 10 napot ismét az osztagnál töltöttem. Már május 1-jén elment 4 menetszázad a harctérre, 6-án pedig a többi 5 is elment. Most már ismét megbarátkoztam valamennyire a helyzettel, különösen hogy egy jó földim is volt a közelemben. A szokott foglalkozás volt a teendőnk. Minden nap délelőtt kivonultunk, kiépítettünk 3–4 állomást és diskurálgatva loptuk a drága, szép napokat. Ki- és bevonulásunknál járta a nóta, de nem olyan szép egyöntetűek, mint Szegeden, vagy mint itt is a múlt márciusban. A kis Stefanovics hadapród, dacára hogy civilben tanító volt, mint fiatal, szeleburdi tacskó többnyire trágár, illetlen nótákat dalolgatott és daloltatott az osztaggal, néha még a városon keresztül is. Én őszintén megbotránkoztam egy néptanítónak ilyen szeleburdiságán, de ő volt a parancsnok és neki kellett a szavát meghallgatnunk.

Hogy elmentek a menetszázadok, ismét érdeklődni kezdtem a szabadságolás iránt. Sziránszki őrmester azonban azt mondta, hogy jelenleg csak a 65–72-es évfolyambelieket szabadságolják, mást nem, hanem valószínűleg 10-ike után mi is kapunk. Május 7-én szolgálatmentességet írtam 24 órára, mert a feleségemet vártam. Bevittem az irodába a kis hadapródhoz az iratot, hogy ő engedélyezze és írja alá. Ott meg ő vette szemügyre az írásomat és kérdé tőlem: „Ki írta ezt?” „Én.” „Sajátkezüleg?” „Természetesen.” „Hány iskolát végzett maga?” „5 elemit.” „Hol tanult meg ilyen szépen írni?” „Az eke szarvánál!” „Mi maga civilben?” Így érdeklődött a kis hadapród. Épp jött be az irodába a másik hadapród, az útászok parancsnoka, egy magas, fiatal Meczner nevű jó, finom ember és annak is mondja a kis Stefanovics: „Nézd az öreg Sárközynek milyen szép írása van. Sokkal különb, mint nekem.” Most már ketten fogtak vallatóra. „Hová való vagyok? Mennyi földem van? Miért nem folyamodom felmentésért? Miért nem kérek szabadságot?” Én persze mindenre készségesen feleltem. Sok mindent kérdezve még tőlem, végre a kis hadapród kijelentette, hogy hétfőn elővezet kihallgatásra és kérjek 21 napot. Örömmel távoztam el tőlük.

Gergely kézírása. Részlet a visszaemlékezésből. Gergely kézírása. Részlet a visszaemlékezésből.

Május 8-án, hétfőn kihallgatásra iratkoztam, de az új parancsnokunk, Ertsey Ernő főhadnagy nem tartott kihallgatást, azt mondta, majd holnap. Azonban másnap sem volt kihallgatás, a főhadnagy be sem jött hozzánk. Már türelmetlenkedni kezdtem. Mily nehezen sikerül az a kis szabadság. Mennyire nem engednék az embert kissé haza. Szinte harapófogóval kell tőlük kicsikarni azt a rövid néhány napot.

Május 10-én végre történt valami. […] Más ezredeknél szabadságolták a mezőgazdákat 3–5 hétre, de e dicső ezrednél arról szó sem lehetett. De e 14 napnak is rendkívül örültem. Délután 2 órakor vettünk a kantinban igazolványt, mert a GH-nál kifogyott a nyomtatvány. Bevittük az irodába, hol egy pár írnok hozzá is fogott írni, de csakhamar félbehagyták, különféle nehézségeket támasztottak. Végre is elvettük tőlük és mi magunk írtuk meg a kantinban. 5 órakor a hadapród is aláírta, de még nem adták ki, meg kellett várni míg az esteli parancsban megjelenik. […]

Csak másnap, 11-én, csütörtökön reggel hagyhattuk ott az osztagot. Mily örömmel, boldogan indultam hazafelé. […]

Május 11-től 25-ig ismét idehaza voltam. Két hétig levethettem a gyűlölt komisz gúnyát. Még igen sok szántani, vetni valóm volt. Nem is tudtuk a nagy szárazság miatt mind felszántani a tavaszi sok esők által megnyomott és most hirtelen kiszáradt földet. Édesapám egyedül nem volt képes megbirkózni a sok dologgal. Roppant nagy hátrány volt, hogy én nem lehettem idehaza. Több mint 10 hold földünk parlagon maradt, ez évben nem termett semmi. Május 20-án táviratoztattam a jegyzőnkkel szabadság hosszabbításért, de nem kaptam én sem, csakúgy mint mások.

Ekkor már ismét az a gondolat nyugtalanított, hogy ha most visszamegyek, biztos hogy rögtön beosztanak a menetbe és onnan már nem lesz többé szabadulás. Tehát apámat felkértem, hogy kísértsünk meg ismét minden módot a felmentésem ügyében, hisz mily sok gazdálkodó embert felmentettek, különösen az utóbbi időben. Édesapám fel is ment a kegyelmes úrhoz és az mikor megtudta, hogy nem végleges felmentésről van szó, hanem csak hosszabb szabadságolásról, azt mondta apámnak, hogy menjen rögtön a jegyző úrhoz, írassa meg vele a kérvényt s azt hozza be őhozzá, és ő maga viszi be Váradra a főispánnak, hogy véleményezze már egyszer kedvezően az én felmentésemet is. Édesapám úgy is tett. A kérvény május 25-én el is ment a főispánhoz, ki azt kedvezően véleményezte és soron kívül sürgősen továbbította a minisztériumba.

Nagyszalonta, vasútállomás Nagyszalonta, vasútállomás
(forrás: vasutallomasok.hu)

Május 25-én korán reggel ismét beutaztam Szalontára, honnan a vonattal csakhamar Váradra értem 10 óra után ismét az osztagomhoz. Meczner hadapród épp az iroda előtt állt: „Jön az öreg Sárközy”– mondá, s megállított és szívélyesen beszélgetett velem sokáig. Igen jó ember, szimpatizál velem. Édesatyjának a györösi határban 300 hold földje van. Midőn később a többiek kihallgatásra álltak elébe – hogy bevonultak a szabadságról – én is oda akartam állni, de nekem azt mondta: „Maga menjen be Sárközy!”

Megérkeztek a többi ismerősök is, Bondár, Lustyik, stb. Stefánovics hadapród, Szirászki őrmester ekkor szintén szabadságon voltak. Fel is volt fordulva teljesen a fegyelem az osztagnál. Senki sem akart csinálni semmit, mindegyik a másikra utalt. Vásott, rakoncátlan volt a társaság. Ha kivonultunk is gyakorolni, egyik sem akarta vinni a szerelvényt. Ott künn pedig nem a komoly foglalkozás, hanem csak a huncutság, naplopás és lógás járta. Nem jelentéseket, hanem nótákat daloltak bele a telefonba. Épp nagy ideje volt, hogy megérkezzen közénk az őrmester és a hadapród, akik egy kissé rendbe rakták a társaságot.

Már ismételt bevonulásom után másnap, 26-án orvosi vizsgára kellett mennünk, azután a tetvetlenítő szobába, hol kikérdeztek bennünket és megvizsgálták az ingeinket is, hogy nincs-e tetű. De mennyi van – mondánk – hiszen mind hazulról jöttünk! Nevetséges eljárás.

Egykori pártfogóm, Rátkay őrmester már régen, februárban kiment a harctérre, de azért az összeköttetést nem szakítottam meg házvezetőnőjével, egy művelt szép fiatal nővel, ki neki valóságban nem is gazdasszonya, hanem balkézről felesége volt. Néha-néha felkerestem lakásán – Aulich u. 5. – hol ő örömmel újságolta a tőle kapott híreket és mutogatta nekem a tőle érkezett leveleket, fényképeket. Így megtudtam tőle, hogy Rátkay még márciusban megkapta a hadnagyi rangot, és azt a tanácsot adta nekem levélileg, hogy ha esetleg ki kell mennem a harctérre, ha csak lehet, úgy alkalmazzam a dolgot, hogy odamenjek a hegyi dandárhoz, illetve a 4-ik honv. gy. ezred egy zászlóalj különítményéhez, ahol ő is van. És ha találkozunk, akkor neki gondja lesz rám, magához fog venni tisztiszolgának.

Tehát most már azon fáradoztam, hogy ha a végső esetben csakugyan ki kell mennem a harctérre, oda megyek ahol ő is van. Épp alakult is már a menet a laktanyában, bár még kevés ember volt, de zászlóaljparancsban volt, hogy a meneteket meg kell alakítani és a beosztott legénységet 14 napra szabadságolni, mielőtt a menetek elindulnak.

Május 28-án meg is alakult a menetzászlóalj. Minket is régi kiképzett telefonistákat Ertsey főhadnagy parancsnokunk kivétel nélkül beosztott egy-egy járőrbe, minden századhoz 3 telefonistát. De azért nem mentünk át a laktanyába a századokhoz, csak az osztagnál maradtunk. Sikerült megtudnom, hogy a 4-ik menetszázad fog menni a hegyi dandárokhoz. Tehát mikor a főhadnagy előbb is kijelölte a járőrparancsnokokat, én annak az altisztnek a háta mögé álltam, amelyik a 4-ik századhoz tartozott, s így a 4-ik menetbe estem. Járőrparancsnokom egy Seres István nevű alacsony, fürge és barátságos cipész, tizedes volt. Másik társam egy Braun nevű – nem zsidó – az is jó fiú volt. Bondár és Lustyik az 5-ik menetbe estek.

A tavaszvégi szép napok egyforma lassúsággal és a szokott foglalkozásokkal teltek el. Szabadságukról visszaérkezett az őrmester és a hadapród is. Ettől kezdve nem volt épp olyan hosszú gyeplőre eresztve a társaság, sőt két ízben a kis hadapród alaposan megfullasztott bennünket a vásott fickók rakoncátlankodásaiért. Bár mily ártatlanok is voltunk a dologban, mi idősebbek, mégis nekünk is futni és szenvedni kellett a többi tacskó kölyök rosszaságaiért. Mikor vége lett a futásnak, hazaindultunk. A hadapród kiadta a parancsot, hogy hadd szóljon a nóta! Ámde most a kijátszás miatt a fattyuknak sem volt kedvük nótázni, és mindenki mélyen hallgatott. Ismét sürgeti a nótát Stefanovics. Újra csend. „Hát nem lesz nóta?”– kérdé dühösen. Még mélyebb hallgatás és elfojtott morgás volt a válasz. „Vigyázz! Hátra arc! Futólépés!” – kiáltá a hadapród. Ismét alaposan megfuttatott bennünket előre és hátra. De azért csaknem volt az úton nótázás. Hazatérve a hadapród 2 napi laktanyafogságot szabott az egész osztagra. Nem volt szabad a városba menni 48 óráig.

Az efféle kellemetlenségektől eltekintve általában volt elég szabadidőnk. Minden este mehettünk a városba 9–10 óráig, sőt éjfélig is. Vasárnapokon egy kis tisztelgési gyakorlatnál egyéb foglalkozás nem volt, csak a lógás, csavargás. Néhányszor átrándultam a közeli temetőbe a szép, tavaszi vasárnapokon, hol a pünkösdi ünnepek közeledtére az ott eltemetett hősök sírjait renoválták, rendezték az öreg Obrincsák ezredes felügyelete alatt.

Sűrűn be-benéztem a városba is Fábián Lacival, Cs. Ferivel, hol vasárnaponként estenden egy Szent János utcai bodegában költöttük el néhányszor hideg, de jóízű vacsoránkat, mely állott előbb 1–2 pohár rumból, azután szép fehér kenyérrel, liptai túróval, sóval és veres hagymával. Utána 2–3 üveg sört fogyasztottunk el. Azután a színházban élveztük az akkor új és híressé vált színdarabokat, a diadalmas Mágnás Miskát.

Június 1-jén áldozócsütörtökön Szabó Dénes fényképésznél 6 példányban mellképfelvételt készíttettem, mintegy emlékül katonaéletemből, ha valaha sikerülne életben megmenekülnöm e világot gyászba borító véres katasztrófából.

  

Ez időben nagyon elterjedt a híre, hogy vége lesz a háborúnak nemsokára. Minden országban erősbödnek a békemozgalmak. Egy Szent László téri divatüzletnek a homlokzatán vágyakozva a békét sóvárogva olvastuk a nagy piros betűs feliratot: „Béke Áruház”. Azonban sajnos az egész meggyötört világ ismét keservesen csalódott az áhított béke reményében. A népek sorsát intéző néhány vérszomjas emberi fenevadnak még nem volt elég az eddig kiontott vér. Újra és még nagyobb erővel dühöngött tovább a háború ördöge.

[…] Sebesi Lajos postás földiméknél majdnem mindennapos vendég voltam. Egy alkalommal a felesége elbeszélte nekem, hogy az ő lakásukkal szemben levő házban lakik özvegy Búzásiné nagysága, kinek egyik fia honvédszázados és a mi laktanyánkban van jelenleg, a másik fia pedig honvédfőhadnagy, de az most künn van a harctéren. Ő – Sebesiné – nagyon bejáratos a nagyságához, annak úgyszólván jobbkeze és aki – állítólag – sokat ad a szavára. Tehát ő felemlíti neki az én ügyemet. Természetesen én kaptam az ajánlaton, hisz mindig az lett volna a hő vágyam, hogy – ha már haza éppen nem bocsátanak – valami protekció folytán helyeznének el jobb és kevésbé veszélyes helyre, mint a harctérre. Megbíztam őt, hogy beszéljen a nagyságával, mi módon lehetne engem ezen menetből kivenni. Legalább addig, míg a felmentési kérelmem vissza nem érkezik. Ő beszélt is az asszonnyal, de, hogy miként adta elő neki ügyemet nem tudom, de azon jó hírrel fogadott engem mindannyiszor, hogy legyek nyugodtan, a századost rábeszélte az anyja, és az megígérte neki, hogy utána lép az én ügyemnek, és reméli is, hogy sikerülni fog, nemcsak a menetből veszen ki, hanem maga mellé, illetve az anyja mellé a lakására helyeztet ki, mint tisztiszolgát, vagy mint az ő saját tiszti lovászát.

A most következő napok voltak életemnek idáig legizgalmasabb napjai. Képzelhetni lelkiállapotomat, minő kínos bizonytalanság gyötörte idegeimet. Be voltam osztva a menetbe, melynek csak egy távirat kellett, hogy másnap már induljon a harctérre. Fölmentési kérvényemet minden nap szívszakadva vártam. Sebesi Lajost meg is bíztam, hogy a főispán hajdúját bízza meg azzal, hogy nézze meg a főispáni hivatalban, hogy az én kérvényem milyen szám alatt ment el, hogy tudjam mely szám alatt sürgettessem meg a dolgot. A főispán hajdúja, ki naponta szokott a postára járni – ő hordta mindig a kérvényeket is – Lajosnak igen jó ismerőse volt, nemcsak azt ígérte meg, hogy megtudja mihamarabb a számot, hanem ő naponként vigyázza is, hogy mikor jön le a fölmentés a főispánhoz. Június 5-én már tudta is Lajos nekem mondani, hogy a kérvényem száma 7307 volt. Ezen szám alatt ment el jó véleménnyel a minisztériumba.

Ezenkívül, ha mégsem jönne talán le a felmentésem, mielőtt elindulhatnánk a harctérre – ami óriási csapás volna – bíztam Búzásné ígéretében. Hiszen egy százados ha akarja, többet tehet mint egy őrmester. Június 6-án délben ismét kint voltam Sebesiéknél, de 2 órára be kellett mennem az osztaghoz. Alig hogy eltávoztam tőlük, Búzáséktól átküldték a szolgálót, hogy ott vagyok-e? Ha igen, menjek át, a százados beszélni akar velem. De sajnos én már akkor eljöttem. Pedig rendkívül szerettem volna személyesen beszélni vele, mert az asszonyoknak a szavaiban nem bíztam feltétlenül. Reméltem, hogy másnap, vagy harmadnap majd csak beszélek vele, de többé nem adódott rá alkalom. […]

B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.

Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.

Következő rész: „Ismét ki kell mennem a harctérre”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész

1 komment

Címkék: nagyvárad nagyváradi 4–es honvéd gyalogezred b. sárközy gergely

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr674925427

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MTi 2012.11.26. 20:09:44

"...készakarva nemibajt szerezve magának.." no még ilyet!
A Sárközy-gazdaság nem tudott hadifoglyot igényelni a tavaszi munkálatok elvégzésére? A Bácskában a nagyobb birtokokon ez bevett szokás volt: igaz, fizetni kellett érte és a hadifoglyokat is etetni/ruházni kellett - de még midig olcsóbb volt mint a napszámos, mert ezek - szerencsétlenek - a harctéren voltak...
Gergely bátyánk több vasat is tart a tűzben, de melyik lesz a nyerő?

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása