Háborús hétköznapok Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében 1.

Új sorozatot indítunk ma, amelyben a hátországgal foglalkozunk Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei történéseken, példákon keresztül. Az első nagyobb téma, amibe bepillantunk, a vármegyei lakosság és a helyi nemzetiségek viszonya a háború kitörésekor.

„A hadsereg megteszi az ő kötelességét, mi is tegyük meg tehát azt, ami nekünk tenni adatott. […] Míg a sereg értünk idegenben harcol, addig nekünk itthon kell harcolnunk a seregért és hozzátartozóikért. […] Seregeink fegyvere a kard, puska, a mienk a toll, eke, a kalapács és a többi szerszám.” – írta egy kis helyi lap, a Czeglédi Közlöny 1914 augusztusában. A Gödöllő és Vidékében szintén hasonlókat olvashatunk: „Azokhoz a diadalokhoz, amiket a diplomácia és a hadsereg eddig aratott, még egy diadalnak kell sorakoznia, hogy a hadjárat valóban eredményes lehessen. Ennek a diadalnak a polgári életben kell lefolynia. […] Ezt a diadalt kell még megvívnunk, magunkat erősítenünk kell és ezzel fogjuk a harcot valóban eldönteni.” Az idézetek egyértelműen mutatják, hogy az első világháborúban kiemelt szerep jutott az itthon maradtaknak, a háborúban való helytállás felelőssége félig az ő vállukon nyugodott, azt érezték, illetve azt éreztették velük, hogy ? ha nem is fegyverrel ? de ők is harcolnak.

A következőkben ezzel a fontos, mondhatni átvitt értelemben vett hadi színtérrel, a hátországgal fogunk foglalkozni, az akkoriban fennálló Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei történéseken, példákon keresztül. Az első nagyobb téma, amibe bepillantunk, a vármegyei lakosság és az „ellenség” kapcsolata. Tehát az, hogy az itt élő magyarok miként vélekedtek (illetve milyen véleményt sugárzott nekik a rendszer az újságok révén) az ellenséges országokról és nemzetekről, hogyan viszonyultak a megye területén elő vagy megforduló nemzetiségiekhez, külföldiekhez, internáltakhoz, valamint hadifoglyokhoz, akik kötődéseik, állampolgárságuk révén a harci cselekményektől távol élők számára akár azt az elvont ellenséges katonát testesíthették meg, akik ellen hozzátartozóik harcoltak.

 Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye 1910-es térképe
(forrás: Magyar Nemzeti Levéltár – Pest Megyei Levéltár)

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye területén viszonylag kevés nemzetiségi élt. Az 1910-es népszámlálás szerint lakosságának 87,9%-a (906 294 fő) volt magyar anyanyelvű. A nem magyar anyanyelvűek közül a németek voltak a legtöbben (8,1%, 83 496 fő), majd a szlovákok (2,6%, 26 681) és a szerbek (0,4%, 3895) következtek, illetve éltek még itt horvátok, románok, ruténok és bunyevácok is. Ez alapján a vármegye Magyarország etnikailag homogénebb területei közé tartozott, sőt, a megye népessége a népszámlálások adatai alapján egyre inkább magyarosodott. A magyarok és a nemzetiségek lakta területek viszonylag elhatárolódtak egymástól: az alföldi részen szinte csak magyarok éltek, míg az északi, dombos, hegyes vidéken tömörültek a nemzetiségek.

Mint látható, a szerbek lélekszáma elenyésző volt, de országosan jelentős szerepet töltött be az itt élő közösség, többek között Szentendrének, mint püspöki központnak köszönhetően. A németséggel és a szlováksággal ellentétben őket az elkülönültség jellemezte, ehhez valószínűleg görögkeleti vallásuk is hozzájárult. A világháború kitörése pedig érthető módon a velük való viszonyt élezte ki leginkább. A magyarok és a szerbek kapcsolatán minden bizonnyal a helyi sajtó hangvétele is nyomot hagyott.

 Pomázi szerbek
(Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye. http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0016/1.html)

Bár várható, hogy a magyar lakosság a világháború kitörésekor nem viseltetett nagy barátsággal a szerbek iránt, mégis meglepő az az agresszivitás, amellyel egyes lapok követelték megbüntetésüket: „Minek kell ezt az alávaló szerb népet kímélni! Tetemre kell itt ennyi barbársággal szemben hívni még a legkisebb csecsszopót is, hogy írmagja se maradjon…”; „Ezt a gyalázatos bandát, mint a veszett ebeket egyszerűen ki kell irtani!” – írta például Félegyházi Hírlap 1914 augusztusában.

És ezenkívül még ott voltak azok a nem túl hízelgő jelzők is, amelyekkel a szerbeket illették: „alattomos, gonosz szerb hencegők”, „pedofil szószegők, hitvány, orgyilkos nemzet”, „piszkos legyecske”, „aljas, orgyilkos és ártatlan vérontástól megfeketedett lelkű nemzet”, „középkori vadság […], sötét afrikai emberevés”, „aljas gondolkodású, piszkos lelkű, becsületet, hitet nem ismerő, undok királygyilkos nép”, „fékevesztett gyűlölségtől tajtékozó embersöpredék”, s még hosszasan folytathatnánk a sort.

 Szerbiát gúnyoló filmkomédia a Tivoli Moziban, Weiss Antal plakátja
(Gyurgyák János szerk.: Magyarország története képekben I. kötetéből)

Mint azt a későbbiekben még látni fogjuk, ők álltak a gyanúsítások középpontjában is, ami a kémkedés, szervezkedés és a magyarellenes izgatás vádját illeti. A magyaroknak a megyei szerbekhez való hozzáállását, a pattanásig feszült hangulatot jól illusztrálja két helyi eset. Az egyik Újpesten történt, ahol egy szerb vezetéssel működő kenyérsütöde péksegédjével egy idegen férfi elegyedett szóba a kocsmában, mire rögtön elterjedt a hír, hogy a szerbek kémekkel létesítettek összeköttetést és rengeteg bombát tárolnak a pékműhely pincéjében. A lakosok ráadásul arról is pusmogtak, hogy a rácok már egy szekérnyi mérgezett kenyeret adtak el a katonáknak, sőt, nyolc katona már bele is halt a mérgezésbe. A rendőrség meg is jelent a pékmester lakásán és előzetes letartóztatásba helyezte a vélt kémeket, de kénytelenek voltak elengedni őket, miután természetesen kiderült a gyanú alaptalansága.

 Szerbellenes propaganda-képeslap
(Gyurgyák János szerk.: Magyarország története képekben I. kötetéből)

Bár a tudósítás szerint az újpesti tömeg meglincselte a szerbeket, miközben börtönbe kísérték őket, nem biztos, hogy ez ebben az esetben komolyabb bántalmazást jelentett. Egy súlyosabb atrocitásról tudunk, ami a megye területén történt. Bugyi környékén egy éjjel megtámadták az ortodox vallású és szerb hangzású névvel bíró Mihajlovics Miklós házát, a kerti lakában lévő bútorait összetörték, felgyújtották a gazdasági épületet, valamint belőttek a házába. Mihajlovicsot előzőleg már a vasútállomáson is megfenyegették, mondván, „itt is van egy szerb, üssük agyon”, aztán bottal estek neki és a feleségének. A vizsgálat szerint a támadók Mihajlovics háború- és nemzetellenes magatartását akarták megtorolni, mivel a mozgósítás kezdetén a községházánál állítólag kijelentette, hogy „micsoda marha és szamár volt az, aki azt elrendelte, azért, mert a trónörököst meggyilkolták, pedig a nihilizmus szerint minden uralkodónak így kell járnia”, a lekicsinylő szavakon kívül pedig a kémkedés vádját is felrótták neki. Sajnos, ebben az esetben semmit nem tudunk az ügy kimeneteléről, mert a vonatkozó iratok elvesztek, csupán annyi biztos, hogy Mihajlovics ellen végül bírósági eljárás indult izgatás miatt.