A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 68. rész
Gergely 1915 decemberében két ízben is hazalátogathat, hogy „a föld ne maradjon vetetlen”. Karácsony után visszatérve azonban megint öltöznie kell az új szürkébe. A menetből ismét kimaradni igyekvő gazdánk az év végén harcias számvetésbe kezd az elmúlt esztendőről…
[1915.] november 30-án tehát ismét leszereltem és kiléptem a menetből. Ismét kaptam egy ócska gúnyát, melyet nem győztem volna megvarrni és rá gombokat venni. […]
Az időjárás megenyhült, a hó elolvadt, locs-pocs sáros idő volt. Ismét álmodozni kezdtem a szabadságról. […] 3-án újra a zsolddal együtt zsoldkönyvet is kaptunk, mely egy egész évre, 1916. november 30-ig volt kiállítva. Úristen, hát még addig is tart a háború? Sohasem szabadulunk meg e gyalázatos élettől? E napokban ismét oly vegyes és piszkos társaság közé kerültem, hol a bolhák és tetvek is háborgatták az embert.
A december 4-iki szombati nap végre ismét örömöt hozott. Bár e napon is kivonultunk, de 10 órára hazajöttünk. Rögtön megpuculkodtam, a borbély lekaparta szakállamat és siettem a kihallgatásra. […] Az ezredes mindjárt jött és megkezdte a kihallgatását. Akik mezőgazdasági ügyben kértek szabadságot, mind megkapták, de más ügyben nem adott az ezredes szabadságot. Úgy látszik, hogy már katonáéknál is első volt a kenyértermelés és hogy a föld ne maradjon vetetlen. Mikor rám került a sor, katonásan tisztelegve, röviden előadtam kérésemet. 14 napot kértem. Többet még kérni sem volt szabad. Az öreg azt kérdé, hogy miért?
- Legsürgősebb gazdasági ügyeim elvégzése végett!
- Hány hold földje van?
- 145.
Az ezredes bólintott a fejével és tovább lépett. Örömmel jöttem vissza a kihallgatásról. Ismét van 14 szabadnapom. […]
E 14 nap alatt még búzát vetettem néhány hold földbe, míg tudtam, de a rendkívüli sok esőzések miatt ez év őszén az egész országban sok búza kimaradt a földből, nem lehetett elvetni. Pedig hazánk és nemzetünk fennmaradása és a háború sikeres továbbvitele attól függött, hogy el tud-e élelemmel látni bennünket – a katonaságot és polgárságot egyaránt – az édes honi föld, mert elleneink a külföldi piacokat elzárták előlünk és szörnyű éhhalálra kárhoztattak bennünket. Ezért szabadságoltak minket is, katonákat a nagyobb dologidő alkalmával, mikor csak a hadihelyzet megengedte.
Szántás négy lóval
(forrás: sulinet.hu/oroksegtar/)
A világháború tovább húzódása miatt mindenféle cikknek, jószágnak, terménynek rohamosan emelkedett az ára felfelé. Ez évben hazánkban igen jó termés volt, mintha csak a gondviselő Isten meg akarta volna mutatni ádáz ellenségeinknek, hogy az igazságos ügyért küzdő népet nem hagyja el és nem engedi éhezni. Azonban óriási baj volt, hogy a bő áldást betakarítani kevés férfierő maradt itthon, de azért az ország aprajának és nagyjának vállvetett erőfeszítésével mégis sikerült az. Nekünk is nagy hátrányunk volt, hogy én nem lehettem idehaza, nem tudtam segíteni jó szüleimnek ez óriási feladat megoldásában. Azonban voltak még itthon idősebb emberek, kik habár nem olyan gyorsan, de mégis leküzdötték a nehézségeket. A gabona és jószág árának fellendülése nekünk is nagy segítségünkre volt, sok terhünkben és bajunkban. Nem is volt semmiben sem hiány idehaza, csak az az egy, hogy én távol szeretteimtől, kis falumtól szenvedtem, és szüntelen azon gondolat gyötört, hogy mit ér a föld, a pénz, a vagyon, ha nekem messze idegenben kell szenvednem, küzdenem és nélkülöznöm, és talán egy szerencsétlen pillanatban erőszakos halállal kell kimúlnom. […]
A 14 boldog nap oly hamar elröppent, mint az álom. December 19-én, vasárnap ismét felvettem a katonagúnyát. Szerető feleségem megpakolta a tarisznyát ismét holmi ennivaló jó dolgokkal – melyek közül most a már legtisztálatlanabb állatnak, a disznónak földi maradványai sem hiányoztak – s búcsút mondva szeretteimnek kocsin bementem Szalontára. Boros Lajos őrmester unokaöcsém is épp otthon volt szabadságon a harctérről, s vele is sokáig elbeszélgettem a népek e szomorú tragédiájáról. A délutáni vonattal ismét bementem Váradra, hol az irodán jelentkeztem és újra csak a 2 hét előtt otthagyott szobában foglaltam el egy helyet. […]
Élelmezésünk észrevehetőleg kezdett kevesebbedni és rosszabbodni, dacára az idei jó termésnek. Ez időben már hetente kétszer – kedden és pénteken – halleves és hús volt az ebéd. Még a folyóvízi hallal csak ki lettünk volna békülve, de a Dániából hozott sózott, füstölt, száraz, büdös tengeri halat már nem vette be a gyomrom. Ebből csak a legvégső szükség esetén ettem, midőn sem hazaim nem volt, sem kimenni nem lehetett, hogy pénzért vehessek némi eledelt. De ez csak ritkán fordult elő. Azonban más kevésbé finnyás katonák, különösen az oláhok alaposan megpakolták hasukat a büdös halból. Nekik jó volt, akármilyen ízű is, csak hús legyen. […]
Rossz idő esetén, ha nem vonultunk ki, a szobában némelyik altiszt, vagy önkéntes iskolázott velünk, magyarázta a fegyver részeit, az őrszem kötelességeit, stb. melyek nékem már mind a kisujjamban voltak. 22-én kiküldték sokunkat az állomásra, hol 3 vagon új menetruhát pakoltunk ki. Úgy látszik, ismét alakulni fog a menet. Este, amint hazajöttünk, hallottam, hogy a zászlóaljparancsban olvasták, hogy aki az ünnepre menni akar haza szabadságra, az mehet 3 napra, kivéve a 72–74-beli öregeket és a most december 17-én bevonult újoncokat. Az önkéntesi szobában 8 önkéntes írja az igazolványokat. No, ha ilyen könnyen lehet most az egyszer hazamenni, nem szalasztom el a kedvező alkalmat, dacára, hogy még csak most jöttem szabadságról. […]
Az állomáson temérdek utas tolongott, többnyire katonák, kik mind az ünnepre utaztak haza. Összetalálkoztam a fiatal Ökrös Péterrel a 2-ik századtól, de a pénztárhoz nem lehetett férni sem a nagy tolongásban. Lemaradni pedig nem akartunk már az utolsó éjjeli vonatról, tehát Péterrel beültünk jegy nélkül és haza is jöttünk nagyobb kellemetlenség nélkül, bár a kalauz kérdőre volt, hogy nem volt jegyünk, de én egy ügyes füllentéssel elütöttem a dolgot. Éjjel ½ 11-kor értünk Szalontára, honnan a jó fagyos úton hazagyalogoltunk, éjfél után ½ 1-re, hol ismét kellemetes meglepetést szereztem családomnak váratlan hazajövetelemmel.
Korabeli képeslap
Ez évben a húsvétot a laktanyában töltöttem, mint újonc, akkor még szó sem lehetett szabadságról. A pünkösdöt a Kárpátokban, a magyar határ szélén, míg a mostani karácsonyt idehaza ülhettem meg.
December 26-án délután ismét elbúcsúztam családomtól, s késő éjjel visszatértem Váradra a laktanyába. […] 28-án aztán ismét bekövetkezett amitől már napok óta tartottam. E napon is kivonultunk a gyakorlótérre, hol megkezdődött a menetkialakítás. A 72–74-beli öregeken és a most bevonult újoncokon kívül mindenkit beosztottak. Alakult ismét 6 menetszázad. […] Általában ezen menetben különösen az 1-ső szakaszban jó magyar emberek voltak többnyire, nem tanulatlan, rakoncátlan fattyuk, mint a novemberiben. Elég jól éreztem magamat köztük, hogy ott volt Hajdu is. De azért csak nem szerettem volna még menni a harctérre, különösen most tél közepén. Táplált a remény, hogy Rátkay ismét segíteni fog rajtam, ha csak lehetséges. Igen jó századparancsnokunk volt egy főhadnagy, de a szakaszparancsnokunk egy zsidó hadapród, még finomabb, tréfásabb fiú volt. […]
December 31-én ismét sok embert beosztottak közénk, mert még nem volt ki a létszám. E napot csak a fölszerelésre fordítottuk. Kikaptuk ismét az új szürke ruhát és a teljes felszerelést. Lehetett ismét cipelni az átkozott terhet egy teljes héten keresztül. E nap estéjén amint az Apolló moziból tértem vissza a laktanyába, Rátkay épp előttem ment hazafelé. Csak pár szót váltottunk egymással. „No, leszereltünk?”– kérdé ő. „Dehogy, fölszereltünk.”– mondám én. „No, majd lesz még a le is!” Az egész beszéd ennyi volt, de nekem teljesen elég, hogy reménységem szikrája erősebb lángra gyúljon.
Vége lett az 1915-iki esztendőnek. Íme, már 17 hónapja dúl a világháború, városok, országok égnek, szenvednek és pusztulnak az emberek milliói, de hogy a háborúnak talán hamarosan vége lenne, arra a legcsekélyebb kilátás sincs. Ellenségeinket még nem győzhettük le, oly sokan vannak, hogy ha elesik 10, helyébe 20 támad reánk. Mi, a központi hatalmak, csak négyen vagyunk, ú. m. Németország, a Monarchia, Törökország és Bulgária, ki ez év őszén bátran, férfiasan mellénk állt a bennünket letiprással felosztással fenyegető ellenség ellen.
Európa 1915-ben, karikatúra
Ellenünk van a fél világ, Orosz- és Franciaország, Anglia, Belgium, Japán, Szerbia, Montenegró és Olaszország, ki ez év tavaszán szentségtörő kezekkel tépte szét azon szövetségi szerződést, mely 33 év óta hozzánk fűzte és a mi védelmünk és pártfogásunk alatt, mondhatni koldus, zihált államból jólétre, virágzásra emelkedett. Az volt a hála a hűtlen, áruló szövetséges részéről, hogy mikor a fél világ ellen védelmeztük határainkat, ő kapzsi, ragadozó tolvaj módjára követelte tőlünk Dél-Tirolt, Isztriát, Görzöt és Fiumét is, a tengerparttal együtt. És mikor mi ezen szemtelen, mint több és több követeléseit nem teljesítettük, olasz briganti módjára hátulról orozva támad ránk, azt hitte, hogy nekünk maholnap úgyis végünk lesz, tehát ő sem akart elmaradni a nagy osztozkodásról.
Azonban milyen csúfos kudarcot vallott. Hét hónapja már, hogy összes pihent hadseregével mindenáron keresztül akarja törni frontunkat, hogy elfoglalja Triesztet, Görzöt és vonuljon tovább Bécs felé, működésbe hozva ellenünk ezer és ezer ágyúját és véres rohamokba pusztulásba kergeti országa milliónyi fiatalságát, de még most is azon helyen áll dühtől toporzékolva hol 7 hónappal előbb ránk támadt. A magyar honvédek, közösek és népfelkelők és a bátor tiroliak ércfalán porrá zúzódik és összeomlik minden támadása. Igaz, sok vért vesztettünk mi is e gyalázatos hitszegő miatt, sok jó magyar fiú vére festette pirosra a Doberdót, Monfalcone, Monte Santo és San Michele kopár sziklaköveit. De sok jó magyar hős holtteste fekszik a Karszt-fennsík sziklái közt, kiket hasztalan várnak epedve haza gyászba borult szeretteik.
A keleti harctéren, az óriási orosz fronton is a mi győzelmeinkkel zárult a véres esztendő. A hírhedt lehengerléssel fenyegető sokmilliós orosz hadsereget – a gőzhengert –, visszafordítottuk a Kárpátokból és meg sem álltunk, míg mélyen be nem nyomultunk Oroszországba, felszabadítva az egész Galíciát, Bukovinát és kiszabadítva az orosz medve karmai közül egész Lengyelországot, hogy újra visszaadhassuk neki egykori fényét és hatalmát. Az orosz kolosszus megtörése után Szerbia ellen fordítottuk diadalmas fegyvereinket, hogy a világháború e gonosz felidézőjét példásan megbüntessük. Október elején kezdődött meg Szerbia elleni újabb támadásunk a némettel és bolgárral összefogva és újévre a rác gyilkosok egész országát meghódítottuk. Borzalmas volt a kegyetlen, hideg télben, hóban, fagyban, sárban, vízben Szerbia elleni büntetésünk. A menekülőknek hányadrésze pusztult el az útfélen gyerekestől, jószágostól. Szerbia igazán megbűnhődött. Úgyszintén Montenegrót, a kecskepásztorok hazáját is meghódítottuk a következő pár hónap alatt.
Bíró Mihály propaganda-képeslapja 1915-ből
A nyugati harctéren a németek még a háború első hónapjában letaposták az álnok Belgiumot és meghódítottak Franciaország felső részéből egy jó darabot, a legtermékenyebb földet, és azóta bármint erőlködnek az angolok, franciák és belgák, a némettől nem tudnak visszafoglalni egy darabka földet sem. Valóban a csodával határos vitéz seregeinknek hősiessége, páratlan önfeláldozása és hadvezéreinek zseniális működése.
B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.
Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.
Következő rész: „Akar-e távírdász lenni?”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
