A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 67. rész
B. Sárközy Gergelyre 1915 októberének végén pártfogójának köszönhetően kikerül a menetből és leveheti a „halálruhát”. Novemberben 14 nap szabadságot is intéz magának, aminek a meghosszabbítása helyett azonban bekerül az újonnan alakult menetzászlóaljba, ahol egy rác tizedestől olyan megaláztatásban lesz része, amilyen a katonaéletében még nem érte…
[1915.] október 23-án ismét 3 órakor kelve, kávé után teljes felszereléssel átmentünk a laktanyába. Még nem is hajnalodott, az egész század nekifeküdt a földön, némelyik még aludt is. Mikor megvirradt, jöttek a tisztek, már akkor ismét sorakozóban álltunk. Egyszer hallom a nevemet kiáltani, hogy lépjek elő. Kiléptem a sorból, s egy irodabeli tizedes kérdé, hogy hívnak, van-e a századnál más ilyen nevű, mikor jöttem a harctérről? Én mindenre feleltem. Akkor ő kijelenté, hogy le fogok szerelni.
Rendkívül megörültem e szónak. Íme tehát a Rátkay intézkedése sikerült. Az írnok a kis Kazay hadnagy elé vezetett – ki véletlenül épp jókedvében volt – és annak is jelenté, hogy ezt a két embert – mert egy másik ember is leszerelt velem – fel fogják cserélni. Tréfásan felém rúgott a lábával, s mondá az írnoknak: „No, vigye, de vigye őket gyorsan, rögtön le kell húzni az új ruhát róluk!”
Felvezetett az írnok az emeletre, hol egy szobában 10 embert őrzött az őr, kik holmi szökések és más csínytevésekben voltak ludasak. Ezek közül kettőt rögtön kiválasztottak és mi azoknak rögtön átadtuk a teljes felszerelésünket és ruhánkat. Aki én helyettem felszerelt egy alacsony kis ember volt. Képzelhetni, milyen volt az én ruhám neki és az övé nekem? Minden ruhám szűk, kicsi, rövid volt, de lassanként kicserélgettem a raktárból. […]
Magyar gyalogos katonák a bevagonírozásra várva
(Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon című kötetéből)
24-én, vasárnap bejött ismét Mariska Borosnéval és együtt elmentünk a Rátkay lakására, hol megköszöntük neki a velem szemben tanúsított pártfogását. Nagy hálára is lettem kötelezve iránta, amiért azon menetből kivett, mert – mint később hallottam – az a menetszázad az olasz fronton már az első lövészárokba való felvonulási napon, fényes nappal, a Kazay kölyök ügyetlensége miatt teljesen megsemmisült.
E naptól kezdve ismét a laktanyában a pótszázadnál tartózkodtam a legöregebb évfolyambeli legénység közt. Gyakorlatra nem vonultunk ki egyszer sem két hét alatt. Ahelyett őrszolgálatot teljesítettünk. Vagy a laktanya előtt, vagy a fogdánál, vagy valamelyik kapunál sétálgattam fel s alá fegyveresen. Volt bajom, vesződségem elég, mikor a hátulsó kapunál őrködtem. Nem győztem a sok síró-rívó népet kijjebb terelgetni a kerítéstől. Különösen az éhes gyerekhaddal nem bírtam, kik ebédidő alatt vakmerő módon szökdöstek be a kerítésen át, sőt a vaskerítés rácsozatai közt is bebujkáltak. Ha egyik nap őrségbe, másik nap készültségben voltunk. Igen sokat áztam, fázlódtam éjjelenként a hideg esőben, szélben. Pocsék, abnormális időjárás volt e két hétben. Az eső majdnem mindig esett, a hideg szél fújt, de szívesen tűrtem. Mégis jobb volt ott ácsorogni, sétálgatni a kövön, mint a gyakorlótéren futkosni, térdelni, hason csúszni. Sok öreg cimborám gyakran kifakadt az örökös őrködési szolgálatok miatt, de én leintettem őket: „Maguk még nem voltak a harctéren, és nem tudják mennyivel rosszabb és veszélyesebb világ van ott, mint itthon. Örüljünk, hogy idehaza lehetünk.” […]
Élelmezésünk korántsem volt már a pótszázadnál olyan és annyi, mint a lábadozóban. A feketekávé ritkán volt jó, krumpli, bab, köleskása volt a leggyakoribb eledel. Ezekből a marha, birka, ritkán disznóhús az ebédidő alatt sohasem hiányzott. Azonban itt már a marha bendője – pacal – is bele volt aprítva a levesbe, melyet én nem szerettem, mindig kidobtam belőle. Azon időben, minden vasárnap délben aprómarha – liba, ruca, pulyka, tyúk – paprikás volt. Ezt legjobban szerettük. Azonban ebben az időben a gazdasszonyok talán olyan baromfikat neveltek, melyeknek csak lába, nyaka és feje volt. Ezek a testrészek estek ugyanis mindig a csajkánkba. […]
Németh Lajos szakaszvezető földimtől e napokban megdöbbenve értesültem, hogy Balogh József földim – kivel együtt voltam, és aki csakhamar azután őrmester lett – az olasz harctéren gránáttól találva hősi halált halt. Rendkívül sajnáltam e páratlan jó fiút.
E napokban ismét sokat gondolkodtam afelett, hogy miképpen lehetne újra hazajönni pár heti szabadságra. […] Úgy láttam, hogy itt ismét csak a pártfogás segíthet az én óhajomon. November 4-én felemlítém Rátkaynak – kivel sűrűn beszéltem –, hogy nem lehetne- nekem szabadságot kapni? Nálam volt mindig a községi bizonyítvány is, melyet ő elkért tőlem és azzal bíztatott, hogy megkíséreljük a dolgot. Másnap aztán azon tanácsot adta, hogy holnap reggel álljak kihallgatásra, de mivel az eső folytonosan esik, nem csak mezőgazdasági szabadságot kérjek, mert arra bajosan kapok, hanem azt mondjam, hogy szőlőgazdaságom is van, és rossz idő esetén a bor lefejtésével, hordózással lennék elfoglalva. Ő is ott lesz és ő majd igazolja, hogy nekem tényleg borgazdaságom is van.
November 6-án reggel tehát néhányad magammal kihallgatásra álltam a hosszú folyosón, mert künn az eső folyamatosan esett. Ott ácsorogtunk vagy húszan, várva a jó-, vagy balszerencsét, mikor jött Szentye törzsőrmester szolgálatvezető, és egyenként kérdezi tőlünk, hogy miért kérünk szabadságot? Legtöbbet elzavart közülünk. […] A mellettem valókat is leléptette és tőlem is kérdé, hogy miért kérek szabadságot? Megfeleltem alaposan, de már beszédem kezdetén közbe akart vágni, hogy nincs szabadság, de Rátkay – ki szintén ott volt – bizonyította, hogy ő ismer engem, és tényleg borgazdaságom van, erre Szentye tovább haladt.
Nemsokára jött Szücs Sándor százados, mire hangos „Vigyázz! Jobbra nézz!” vezénylés volt, s Szücs megkezdte a kihallgatást. Mikor rám került a sor, én is előadtam kérésemet és 21 napot kértem. Azt kérdé, miért? Megfeleltem neki is alaposan. Rövid gondolkodás után kijelenté, hogy 21-et nem, csak 14 napot kapok. Az is nagyon jó lesz, gondoltam magamban. Az írnok felírta neveinket és engem utasított, hogy jelentkezzem Kiss Bálint zászlós, napos tisztnél. A többi 5 ugyanis csak 4–6 napi szabadságot kapott, annyit pedig a századparancsnoknak is jogában volt adni, de nekem már a 14 napért az ezredes elé zászlóalj kihallgatásra kellett mennem. Mily sok teketóriát csinálnak ezzel a kis szabadsággal. […]
A jelzett időben tehát alaposan megpuculkodva, borotválkozva, derékszíjasan ismét ott álltam a folyosón, hol Kiss Bálint kioktatott, hogy az ezredes előtt miként viselkedjek. Próbát tartott velem a jelentkezésből, tisztelgésből. Azután felvezetett a pótzászlóalj parancsnokság épületébe, hol a hosszú folyosón vártuk az ezredest. Itt már többen is voltunk, mert a másik két pótszázadtól is itt gyűltek össze a kihallgatásra várók. Végre jött több tiszttől kísérve Obrincsák ezredes és megkezdte a kihallgatást. Aki az előbbi két fórumon már átesett és megkapta a szabadságot, annak ő már kivétel nélkül megadta, ha az illető katonásan tudott jelentkezni. Mikor én is katonásan, értelmesen előadtam kérésemet, csak fejével igent bólintott és tovább lépett. Tehát megvan a 14 napi szabadság […] 3 órakor már az irodában voltam, hol az írnokok azonnal megírták, a százados pecsétjét ráütötték az igazolványra és batyumat felszedve siettem ki a vasúti állomásra. Épp jókor, a vonat mindjárt indult. Mily örömmel siettem hazafelé. […] Sem a sötétség, sem a nagy sár nem tartott vissza Szalontán. 10 óra után hazaértem. Mariska nem is várt, de annál örömteljesebb volt a meglepetés. Végre ismét nyugodtan a családom körében jó helyen aludhattam.
A Bihar megyei Árpád falu napjainkban
November 7-től 21-ig tehát ismét itthon voltam szeretteim körében. Óh, mily boldogság idehaza lenni. Nem hallani a borzasztó istenkáromlást, nem zaklattatni szüntelen a szájas, komisz altisztektől, nem ázni-fázni, hideg esős éjjeleken a vártán, hanem nyugodtan, lelkem csendességében szántogatni az édes anyaföldet, s vetni bele a kenyeret adó búzát. S este a munkától elfáradva nyugodtan pihenni másnap reggelig. Ki sem lehet beszélni, mily boldog az, kinek nem kellett azon cudar, igazságtalan, veszélyes életet megpróbálni.
November 20-án kérésemre Bokor csendőrőrsparancsnok táviratilag kért számomra 7 napi szabadsághosszabbítást. Másnap, 21-én visszajött a távirat a következő tartalommal: „Sárközy vonuljon be. Szabadságot személyesen kérhet. Századparancsnokság.” November 22-én, hétfőn reggel tehát elbúcsúzva családomtól, kissé reménykedve elindultam Váradra a laktanyába, s jelentkeztem a századirodán. […]
Míg odahaza voltam, nagy változás történt a pótszázadnál. Egy különálló menetosztaggal – a ski csapattal – kiment a Kárpátok közé, a Tátrába szánkózó tanfolyamra Szücs százados és Szentye szolgálatvezető őrmester is. A századparancsnok ideiglenesen egy hadnagy lett, a Szentye helyét pedig egy fiatal alacsony törzsőrmester, a kis Rubicsek foglalta el. Ő lett a szolgálatvezető. Rubicsek igen jó viszonyban volt Rátkayval és az ő közbenjárására nékem e naptól kezdve Rubicsek sok jó szolgálatot tett. Még aznap délben, hogy ismét bevonultam, találkoztam Rátkayval s mondom neki, hogy bár most voltam otthon, de azért ismét szeretnék hazamenni. Rátkay azt mondta, hogy próbáljam meg ismét a szabadság kérését, ő beszélni fog Rubicsekkel. […]
Készültség lettem, a derékszíjat állandóan hordva, éppen a szobából léptem ki déltájon, midőn Szilágyi szakaszvezető engem is, meg egy másikat is megfogott és átadott egy őrmesternek, ki a menetszázad szolgálatvezetője volt. Megdöbbenve ébredtem tudatára annak, hogy íme szabadság helyett a menetszázadba megyek. Le kellett tenni a derékszíjat, felvenni poggyászunkat és az őrmester levezetett az udvar hátulján álló nagy épületbe a menetszázadhoz, hol egy szerb tizedesnek átadott, hogy szereljen fel bennünket. […]
A menetszázad már meg volt alakítva, de néhány ember betegség, stb. folytán mindig hiányzott belőle, és olyannak a helyébe szereltek engem is fel. A létszámnak ki kellett lenni. Délután fel is szereltem, ismét felvettem az új halálruhát, melyhez most még jó meleg szőrbekecs is járult. Egy óriási szeges bakancsot kaptam, nem tudtam volna benne lépni sem, a lábaim lötyögtek benne, akár egy csónakban úsztam volna. Nagy sapka, kis nadrág. Ilyen szépen néztem ki az első pár napon. Estenden felvittük a raktárba, s Szilágyi úrnak átadtuk az ócska ruhát. Ekkor mondá Szilágyi két ízben is: „Maguk úgy is le fognak szerelni, jött már helyettük fiatalabb!” Ez már beszéd, csak úgy lenne. Erősen bízom is benne.
November 25-től 30-ig ismét nehéz, gondokkal, szenvedésekkel teli napokat éltem ét. A XVIII-ik menetzászlóalj 1-ső századának 2-ik szakaszában lettem beosztva. Alig voltunk az egész században idősebbek, a többiek mind az október 15-én bevonult 18 éves gyerekújoncok voltak, kik még ki sem voltak jól képezve. Mennyi zaklattatásunk, futásunk volt ismét miattuk és velük. Jobb róla hallgatni. Teljes felszerelésünkhöz itt már birkabőr bekecset, lábszárvédőt, téli kapcát és hószemüveget is kaptunk. Az időjárás ezen a héten rendívül téliesre fordult. Komor hideg és nagy hó volt állandóan. Naponként kivonultunk gyakorlatozni. Egyik nap a Füzes utcán végig a Körös partra rajvonalat csinálva rohamoztunk futva és levágódva a nagy hóban, a mély gőzeke szántáson keresztül bukdácsolva. Másnap a gyakorlótérre rajvonalat, fegyverfogásokat végezve. Majd elfagyott kezünk a puska csövén a kemény hideg időben. Egyik-másik gyerek köztünk sírva is fakadt, annyira fázott, beleállott kezébe a hideg. Harmadnap az iglódi majorig vonultunk ki, hol vívást, kézigránátvetést tanultunk, de én egy cseppet sem iparkodtam kitüntetni magamat, hogy első legyek.
Erősen kihűltem e napokban, sokat köhögtem és mindig fáztam. Belső remegésemet, különösen reggelenként erősen éreztem a nagy megerőltetéstől. Étvágyam nem volt, ritkán is mentem el a menázsiért. Esténként az óriási lárma, zsivaj, dulakodás, por, füst miatt nem tudtam aludni sokáig. Azoknak a fiatal gyerekeknek még jó kedvük volt, nem fogták fel komolyan a sorsukat, s nem tudták, hogy milyen világra születtek. Gondtalanok voltak, nem törődtek semmivel, csak a jelennel. 26-án délután az egész zászlóaljat – 6 menetszázadot – feleskették. A pap szép búcsúbeszédet mondott.
28-án, vasárnap […] estefelé egy komádi és egy geszti fiúval ellógtunk be a városba, bár az őrök a menetbelieket nemigen engedték ki. A Fekete Sas alatt betértünk egy vendéglőbe, hol megvacsoráztunk és azután meleg bor mellett elkeseredésemben, bánatomban és reménytelenségemben alaposan belemelegedtünk a mulatozásba. Zászlóalj kihallgatásra nem hívtak, mert nem volt.
A Fekete Sas szálloda korabeli képeslapon
November 30-án olyan napom volt, milyent még katonaéletemben nem éltem meg. […] Ebédidő alatt bementem a puskaműhelybe, hol Sós Mihállyal beszélgettem pár percig, de rögtön jöttem ki, mert láttam, hogy a mi századunk pokrócokkal sorakozik az udvaron. Kerestem én is a pokrócomat, a szerelvényemet, de nem volt sehol, valamelyik gondatlan kölyök az enyémet vitte el, mert az övét a nagy hancúrozásban bizonyára elhányta. Amint ott kerestem a pokrócomat, az a bitang rác tizedes – ki majdnem mindig és akkor is részeg volt, mert a fattyúk szüntelen hordták neki az italt – rám acsarkodott, hogy hol voltam délelőtt óta, mióta elhívattak? Mondtam, hogy onnan az imént jöttem vissza. Miért nem jelentettem neki, hogy visszatértem? – üvölté a vaddisznó és mielőtt védekezhettem volna kétszer arcul ütött.
Rettenetes önuralommal tartottam vissza magamat és fojtott hangon csak annyit mondtam, hogy fel fogom jelenteni. A bitang még egyszer arcul ütött és felém dobott egy pokrócot, hogy menjek ki előtte a többiekhez. Az ajtón épp jött a hadnagy. A szerb kutya előbb, mint én odaugrott eléje és jelentette neki, hogy én ilyen, meg olyan gazember vagyok. Gyerünk csak beljebb, mondá a hadnagy és kérdé tőlem, hogy mit csináltam? Előadtam a dolgot, úgy amint volt, de elhallgattam, hogy a tizedes háromszor megütött. A rác persze közbe akart vágni, s engem még jobban bemártani, de a hadnagy rá rivallt: „Halgass, mitől szikrázik úgy a szemed?” Végre a hadnagy mindkettőnket elküldött, a szerbet alaposan lehordta részegségért, de engem meg sem szidott.
Ez engem ért első és utolsó méltatlan megaláztatásomért magamban néma, de erős fogadalmat tettem, hogy vajha ne kerüljünk össze együtt a harctéren, mert egyikünk elevenen nem fog onnan hazajönni! Künn a sorakozóban kívül higgadtan, de bensőmben forrongó haraggal, szótlanul álltam helyemen. Egyszer azt kérdé a rác disznó, előttünk – az ő 2-ik szakasza előtt – megállva: „Ki akar leszerelni? Kinek nincs kedve a harctérre jönni, az lépjen ki, mert jött 5 utász és azok helyett 5 ember le fog szerelni.” Jelentkezett három. „Na, még kettő!”– kiáltja a rác, merően rám nézve. Én csak zordonan, vérig sértve álltam helyemen és nem mozdultam, tudtam, hogy úgy is le fogok szerelni. Ismét jelentkezett egy. Akkor a rác hozzám lépett és kérdé tőlem: „Te nem szerelsz le, lépjél ki, ha akarsz!” De már akkor fogta is a karomat és húzott ki a sorból. Bizonyára felérte ésszel, hogy nem lesz tanácsos neki a harctérre menni olyan emberrel, kit vérig sértett és kinek haragtól villámló szemeiből nem sok jót olvashatott ki.
B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.
Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.
Következő rész: „Úristen, hát még addig is tart a háború?”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
