Nagyon hosszú azoknak az eredményes sportolóknak a névsora, akik az első világháború idején a harctereken küzdöttek. Többen közülük hősi halált haltak. A fronton harcolt néhány olimpikon is, például a szegedi születésű kiváló atléta, dr. Gönczy Lajos.

Gönczy (Grön) Lajos 1881. február 24-én született Szegeden. Az elemit a belvárosi iskolában végezte, majd következett a piarista gimnázium. Atlétikai eredményei már a gimnáziumi évek alatt is kiemelkedőek voltak, sorra nyerte az iskolai tornaversenyeket. Jó eredményeket ért el magasugrásban, távol- és rúdugrásban. Gimnáziumi tanulmányai idején már az 1872-ben alakult Szegedi Torna Egylet sportolója. 1899-es érettségi vizsgája után Budapesten folytatta tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karán. Azonnal bekapcsolódott az egyetemi sportéletbe és a Budapesti Egyetemi Atletikai Club (B.E.A.C.) atlétája lett. Nem csak a sportpályákon, hanem az egyetemi hallgatók népes táborában is népszerűséget szerzett. Egykori barátai szeretettel emlékeztek vissza azokra a rendszeres szombat esti klubvacsorákra, amelyek egy kisebb vendéglőben zajlottak le. Ilyenkor a vacsorát zárásig tartó nótázással fejezték be. Gönczy Lajos szerette a spiccert (fröccsöt), ezért a barátai a „Spicceres” becenevet ragasztották rá. Az egyesületben mint sportvezető is szerepet vállalt. Életének 20-as évei vége felé, mint „öregedő” sportoló a fiatalokat is edzette, tanította.

 dr. Gönczy Lajos
(forrás: DM/DV)

Az 1900-as évben, 19 évesen, mint a BEAC sportolója, életében először utazott olimpiai versenyre. Magyarországról ekkor 17 sportoló érkezett Párizsba. A francia fővárosban rendezett második olimpia a zűrzavarok olimpiája volt. Nem hogy senki sem fogadta a magyar csapatot, de amikor érdeklődtek az is kiderült, hogy van olyan párizsi lakos, aki azt sem tudja, hogy olimpia van a városban. Az ottani világkiállítás miatt ugyanis az olimpiát, mint másodrendezvényt kezelték a szervezők. Ennek ellenére Gönczy, a róla elnevezett „magyar” ugrási stílussal 175 centiméterrel magasugrásban a 3. helyezést érte el. A következőképpen ugrott: szemből merőlegesen nekifutott, messziről dobbantott, majd lábbal előre, háttal erősen homorítva jutott át a léc felett.

 Gönczy ugrási stílusa
(forrás: Magyar Testnevelési és Sportmúzeum gyűjtemény)

A következő olimpiai játékok színhelye 1904-ben az amerikai kontinensen a szintén világkiállítást is lebonyolító St. Louis volt. Ez az olimpia is elsikkadt a kiállítás árnyékában. A nagy távolságok miatt az európai országok csak kis küldöttséggel képviseltették magukat. Magyarországról négy magyar sportoló utazott ki. Gönczy Lajos itt is eredményesen szerepelt, mert 175 centiméteres magasugrásával a 4. helyet szerezte meg, helyből magasugrásban pedig az 5. helyet. Feljegyezték róla, hogy a versenyre vitt magával néhány palack tokaji bort is, mint erősítőszert. Ezt fogyasztotta az edzések során. Verseny közben nem engedték meg neki a „doppingszer” fogyasztását… Borral állítólag magasabbat tudott ugrani. A nagy versenyek közben a BEAC versenyzőjeként igen szép eredményeket ért el a hazai bajnokságokban is. Kétszeres magyar bajnok (1904, 1905), négyszeres magyar csúcstartó volt, legjobb eredménye az 1904-ben megugrott 182 centiméter.

Két év múlva, 1906-ban az athéni játékok következtek. Ezt az olimpiát utóbb nem tekintették hivatalos olimpiának, mivel nem az előző játékok után négy évvel tartották és nem a Nemzetközi Olimpiai Bizottság választotta ki a helyszínt. Népszerűsítő hatása azonban nagyban hozzájárult az olimpiai mozgalom életben maradásához. Gönczy Lajos 175 centiméteres ugrásával itt a 2. helyezést érte el.

Az 1908-as londoni olimpián nem volt a magyar válogatott tagja. Az aktív versenyzéstől 1910-ben vonult vissza. Katonai szolgálata miatt visszakerült Szegedre, ahol civilként előbb ügyvédgyakornokként, majd bírósági tisztségviselőként, később pedig törvényszéki bíróként dolgozott. 1913-ban megnősült, feleségül vette Heller Olgát.

A Nagy Háború kitörése után már a szegedi 46-os „közösök” soraiban harcolt a távoli harctereken. Az ezred 1915 júniusának végén került az olasz frontra, a doberdói frontszakaszba. Július 3-án Marcottini község közelében vették át először a hevenyészett védőállásokat és így az 1. isonzói csatában már részt vettek. Ez még csak a kezdet volt, mert a következő hónapokban újabb súlyos, nagy veszteségeket követelő harcok folytak: a 2. és a 3. isonzói csata. A Monte San Michele és San Martinó del Carsó községnél húzódó védelmi szakaszok megtartása a szegedi ezred hősies helytállásán is múlott.

1915. november 29-én ért véget az ezred rövid pihenője a Segeti táborban. Újra állásba vonultak: San Martinó község északi sarkának magasságától a Monte San Michele nyugati lejtőjéig terjedő védőszakaszt vették át a székesfehérvári 17. és a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredtől. A honvédek felváltása november 30-án 02 órára befejeződött. Gönczy Lajos, aki ekkor már főhadnagy, a Strauss őrnagy vezette 46/I. zászlóaljjal a San Martinónál kezdődő állásokba került. Az átvett állások igen gyengék, rosszul kiépítettek voltak. Megerősítésük hosszú és fáradságos munkát igényelt. Összekötő árkok alig voltak és az akadályok jelentős része elpusztult a tüzérségi tűzben. A tartalék és az ezredparancsnokság a Črnci barlangba került, amely megfelelő védelmet adott a tüzérségi tűz ellen. Az erődítési munkák azonnal megkezdődtek. December 2-án igen élénk tüzérségi pergőtűz után gyalogsági támadások sorozatát kellett visszavernie a 46-osoknak. A súlyos harcok eredményeként az olaszoknak sikerült elfoglalni az állások közelében levő egyik dolinát, amelyet a heves kézigránáttűz ellenére is megtartottak. Ez a dolina lett a december 3-ára tervezett támadás kiindulópontja. (Egy megjegyzés: ez a dolina a San Martinó közelében található úgy nevezett „Buca Carsica” volt. Szerepe a későbbi összecsapások során vált igazán fontossá. Stencinger Norberttel és Pintér Tamással számtalanszor bejártuk a területét, a körülötte húzódó egykori állások még látható részeit. Ez már a múlt. Jelenleg lezárt, építési terület, állatsimogató épül a területen. Örökre eltűntek a magyar védelmi szakaszok maradványai, már csak a fotók őrzik a magyar és olasz katonák egykori hősi harcainak a forrásokban gyakorta emlegetett helyszínét.)

 A 46-osok állása 1915. december 3-án
(Ajtay Endre: a volt cs. és kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914-1918. Szeged, 1933)

A tervezett támadás tüzérségi előkészítését december 3-án már a kora hajnali órákban megkezdték az olaszok. 03 órakor telitalálatot kapott az a tiszti fedezék, amelyben dr. Gönczy Lajos főhadnagy és dr. Bárány Emil hadnagy tartózkodott. Mindketten hősi halált haltak. A 17. közös hadosztály Vallone völgyben kialakított temetőjében temették el őket, közös sírban. A görzi hadtápcsoport-parancsnokság 1918-as felmérése során 26-os sorszámot kapott visintini temetőben, a közös sír az 1168-as számot kapta. Az egykori hadosztálytemetőt az 1930-as években felszámolták, a hősök maradványait elszállították. Jelenleg olasz kutatókkal közösen kutatjuk az áttemetések helyét. A történethez tartozik, hogy az olasz gyalogsági támadás reggel 7 órakor csakugyan bekövetkezett, de a szegediek hősies helytállása miatt véres kudarccal végződött.

 Gönczy halálhíre a "Külügy-Hadügy" heti szemle 1916. március 12-i számában
II. évfolyam 11. szám, 10. oldal

 Részlet a visintini temetői kataszterből (forrás: Kriegsarchiv, Bécs)

 A szegedi 46-os hősök temetője Visintiniben
(a Gruppo Speleologico Carsico di San Martino del Carso gyűjteményéből)

A Doberdón hősi halált halt Gönczy Lajos főhadnagy volt az első szegedi olimpikon. Olimpiai eredménye 68 évig tartotta magát a városban, mivel csak 1968-ban nyert újra érmet szegedi sportoló: Kocsis Lajos labdarúgó, aki Mexikóvárosban lett olimpiai bajnok a magyar válogatottal.