Babs71 amellett, hogy rendszeresen városnéző sétákat ír le és hirdet meg Pétervár kevéssé ismert műemlékeihez, szenvedélyesen gyűjti ócskapiacon és az ismerősöktől a régi képeslapokat, dokumentumokat és fotókat. Az alábbi képek egyetlen valamikori családi fotóalbum töredékei. A rájuk vonatkozó adatok az eredeti orosz bejegyzés hozzászólásaiból állnak össze.

Ivan Ivanovics Gavrisev cári tiszt és családja Orjolból. Azt már a hozzászólók pontosították, hogy Gavrisev a kovnói 110. gyalogezred főhadnagya, fia pedig ebben az időben, 1912 körül az orjoli Bahtyin-kadétiskola növendéke volt. Még azt is megjegyzik, hogy nincsenek kitüntetései: zubbonyán csupán ezrede s alatta a szentpétervári Vlagyimir tisztiiskola jelvényét viseli – amely akkor, amikor Gavrisev oda járt, a legalacsonyabb rangú tisztiiskola volt, szemben a szentpétervári Pavlovszkij és a moszkvai Alekszandrovszkij tisztiiskolával –, s hogy korához és családi állapotához képest szokatlanul alacsony rangot visel.

Ha – mint a mondás tartja – az az öregebb, aki közelebb van a halálhoz, akkor a fiúval kell kezdenünk. Az ő portréja ugyanezekben az években készülhetett, ugyanabban az orjoli fotóstúdióban, amelyet – „Kitüntetve II. Miklós cár legmagasabb pártfogásával 1904-ben… A negatívok megőrizetnek” – 1851-ben alapítottak a Volhovszkaja utcán, a Levakov-házban. Egy hozzászólás szerint még négy-öt évvel ezelőtt is fotóstúdióként működött. Azóta illatszerüzletté alakították át, de falán tábla hirdeti, hogy itt nyílt meg 1851-ben Orjol első fotóstúdiója. 1902 és 1916 között Ivan Grigorjevics Varenyik címzetes udvari fotográfus tulajdonában volt, akitől számos fényképet találni az orosz neten, egy elveszett világ hírmondóit.

 A galéria megnyitásához kattintson a képre!                    

Egy orjoli hozzászóló megemlíti, hogy a Bahtyin-kadétiskola egyik tanára is szenvedélyes fotográfus volt, s amellett az iskola növendékeinek életrajzírója. Negatívjait unokája őrizte meg, aki szerette volna albumban kiadni őket. A tervből nem lett semmi.

Babs71 egy másik képet is betesz ide, de a hozzászólók rámutatnak, hogy ez nem a fiú fényképe, s nemcsak azért, mert jó tizenöt-húsz évvel korábban, 1892 végén készült Varsóban, hanem azért is, mert az ábrázolt már altiszti rangot visel. Ugyanakkor tényleg meglepő a hasonlóság. Vajon rokon képe-e, vagy minden diák egyformán nézett ki a kadétiskolában?

Ez itt viszont tényleg a fiú: az utolsó kép a frontra indulás előtt, s a többi a hadszíntéren. Az utóbbiak mindegyikén hangsúlyosan és büszkén teszi közszemlére karóráját, amely ekkor még ritkaság volt Oroszországban. Az első karórák 1904-ben jelentek meg a piacon, s a német hadseregben a felderítők felszereléséhez tartoztak. Nagyon valószínű, hogy a fiú is hadizsákmányként jutott hozzá.

Az utolsó, vizitkártya formátumú kép már 1919-ben készült, röviddel az előtt, hogy elesett volna a polgárháborúban.

Ez pedig apja fotója a nagy háború kitörése után.

Ekkor már százados, és megkapta a negyedosztályú Szent Vlagyimir-kitüntetést is. Alább ugyanő a fronton.

A frontról hazatérve feleségével együtt, műtermi fotón. Ugyanekkor készült feleségéről, Alekszandra Sztyefanovnáról az alábbi, képeslap formátumú fotó, amely 1916. október 19-től személyi igazolványként is szolgált:

A felvételek talán 1916. húsvétján készülhettek, amikor szabadságon volt Orjolban. Erről tanúskodik az alábbi három alkalmi fotó, amelyen lányaival együtt részt vesz a húsvéti adománygyűjtésen a veteránok javára (a zászló felirata: „Дайте увечному на красное яичко!” – „Adakozzatok a rokkantaknak piros tojásra!”). A helyi hozzászólók szerint ilyet a többi orosz várossal ellentétben nem 1915-ben, hanem 1916-ban szerveztek először Orjolban, míg 1917 húsvétján már sehol Oroszországban, ami meghatározza a képek dátumát.

Fennmaradt két kép nővéréről is, aki ápolónőként szolgált a fronton. Az egyiket 1915. április 14-én édesanyjuknak ajánlotta.

A másikon karddal a kezében fényképeztette magát, ami azért különös, mert a katonai szabályzat szerint ápolónőnek tilos volt fegyvert kezébe vennie.

A polgárháborúban Gavrisev a vörösök oldalán harcolt, ami volt cári tiszttől szokatlannak tűnik, de a hozzászólásokban figyelmeztetnek rá, hogy nem volt sok választása. A Moszkvától délre mindössze 300 kilométerre fekvő Orjol végig vörös kézen volt – eltekintve egy rövid időszaktól 1919. október 13. és 20. között, amikor Gyenyikin csapatai foglalták el –, és a tisztek családját szokás volt túszként használni a családfő lojalitásának biztosítására. Rangjelzése szerint a vörös hadsereg 8. rangfokozatáig jutott, ami nagyjából a cári hadsereg őrnagyi-alezredesi rangjának felelne meg.

Talán a meggyőződés hiányát jelzi, hogy a háború után leszerelt, és a 20-as és 30-as években tanítóként dolgozott. Lehet, hogy ennek köszönhetően is sikerült megúsznia a 30-as években a volt cári tisztek ellen indított tisztogatást.

Az 1941-43-as blokád alatt halt éhen Leningrádban.

A 7. számú tömegsírba temették el a Szerafimov-temetőben.

A poszt eredetileg a Wang folyó versei blogon jelent meg,
szerzője Sajó Tamás.