„…épp a cél előtt válik semmivé minden tervem?”

2012.02.27. 07:18 :: PéterZoltán

B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 61. rész

Hazafelé

Hősünk kalandos hazaszökése a frontról Magyarországon folytatódik. A magyar kalauzokkal már könnyebb a dolga, mint a „vad” horvátokkal. A végcél előtt Nagyszalontán azonban egy rutén őr letartóztatja…

 

Eszéken megtudtam, hogy a vonat 10 órakor indul Szabadka–Szeged felé. Volt elég időm a váróteremben kipihenni magamat és a nálam levő 2 koronából 80 fillérért szép fehér kenyeret vettem. Mily jólesett a hazai jó fehér kenyér, melyet oly régóta nélkülöznöm kellett. 10 órakor kiabálták a portások: „Zombor, Szabadka, Szeged felé beszállani”! Nemsokára ismét jött a kalauz. Ez is csóválta a fejét, kevesellte az igazolványomat és azt mondta többek közt, ha ő olyan ember volna, leszállítana a vonatról, s kérjek Zomborban a főnöktől igazolványt. Azzal elment. Ez elég jó ember volt. Általában már a további úton nem is igen volt kellemetlenségem. A magyar kalauzok nem voltak oly szőrszálhasogatók, mint a vad horvátok.

A Duna Gombosnál korabeli képeslapon A Duna Gombosnál korabeli képeslapon

Csakhamar áthaladtunk a Dunán és Gombosnál a Bácskába értünk, Magyarország e dús Kánaánjába. Gazdag tengerivetések, asztagok mindenfelé a cséplés javában folyt. Egymásután hagytuk el Bácsszentivánt és Zombort. Dehogy is kérek én igazolványt! Úgy sejtettem, ha már eddig el tudtam vergődni, ezután talán könnyebben fog sikerülni. Délután 2 óra előtt Szabadkán voltunk, 3 óra után pedig megérkeztünk Szegedre. Ott kiszállva, ismét mondják: „Katonák, a másik kijárat felé!” Én a közelben kutat láttam, odamentem, megmeritém kulacsomat és egy nyíláson kilógtam az állomásról.

Megtudtam, hogy a vonat csak este 8 órakor megy Nagyvárad felé. Volt időm ott rostokolni. Az állomás előtt sok almát, szőlőt, dinnyét árultak. Vágyódó pillantásokat vetettem rájuk, de nem vehettem belőle, nem volt pénzem. Délután 5 órakor katonazene hangjai hallatszottak. Egy menetzászlóalj indult az 5-ös honvédektől a harctérre. Fájdalmas jelenetnek voltam szemtanúja. Volt sírás-rívás, akármerre tekinteni a nők túlnyomó részben gyászban járnak, van kit gyászolni elég. Már idáig jöttömben is hat katonavonattal találkoztam. És itt ezen meneten kívül is két katonavonat haladt keresztül virágosan, zászlósan.

Katonavonat indulása a harctérre Katonavonat indulása a harctérre
(forrás: huszadikszazad.hu)

Este bementem a váróterembe és ott vártam a 8 órát. Végre kiáltották: „Vásárhely, Csaba felé beszállani!” Ismét beültem a többiek közé és nemsokára jött itt is a kalauz. Menetjegyem kilyukasztásánál nem szólt semmit, csak visszaadta. Ez igen jó ember volt. Megkönnyebbülten lélegzettem fel. Most már talán nem lesz több kellemetlenségem Szalontáig. Csak az aggasztott, hogy Szalontán, hogy tudok kilógni, mert minden állomáson a kijáratot szuronyos katonák őrizték. És az én jegyem Váradig szól, tehát Szalontán, ha felmutatni leszek kénytelen, nem engednek kiszállani. De én szilárdan eltökéltem, ha már eddig sikerült eljutnom, nem megyek addig Váradra, míg rég nem látott szeretteimet keblemre nem ölelem. Útközben tehát menetjegyemen a „Várad” szót lekapartam, s helyébe a „Szalonta” szót írtam. De nem voltam megelégedve a hamisítással, ezért elhatároztam, hogy Szalontán ellógok valamiképpen félre, ha lehet.

Szegedről kiindulva, csakhamar a Tiszán haladtunk át. 11 óra után értünk Csabára. Itt ki kellett szállani, amit nem is gondoltam, és rögtön elvezettek bennünket egy nagy deszkabódéba, hol megtudtam, hogy csak hajnali ½ 5-kor indulunk Várad felé. Tehát lefeküdtem egy kemény deszkapadra és aludtam egy kicsit.

Másnap, [1915.] augusztus 26-án, csütörtökön reggel ½ 5-kor beszálltunk a vonatba. De nem fértem már III. osztályú kocsiba, tehát egy II. osztályú kocsi folyosóján ácsorogtam. Ismét jött a kalauz a jegyeket vizsgálni, de csak felületesen nézte meg azokat a nagy tolongásban, én oda sem adtam. Elértük Gyulát, Sarkadot, végre ½ 7-kor Szalontára értünk. Már messziről láttam, hogy a kijáratnál itt is szuronyos katonák állanak őrt. Szalontán állomásozott ugyanis akkor a galíciai 30-ik gyalogezred, mely csupa polyák, rutén fiúkból állott.

Ahogy megállt a vonat, rögtön lógtam a kis ártézi kút felé. Már azt hittem sikerül eleblábolnom, midőn egy derékszíjas, de fegyvertelen polyák őr idegen nyelven utánam kiáltott. De én, mintha nem hallottam volna – nem is értettem – csak nyomultam kifelé. Az őr utánam szaladt és megfogott. Beszéltem én neki mindent, rimánkodtam, pénzt is ígértem – holott nem volt nálam – de az csak a fejét rázta, s mindegyre a „Marschrautát” emlegette, s egy arra menő másik polyáknak mondott valamit.

Nagyszalonta vasútállomása Nagyszalonta vasútállomása
(forrás: vasutallomasok.hu)

Csakhamar egy német káplár jött oda és közrefogtak, a káplár elől, a polyák fiú hátul, és bekísértek az állomási irodába. Minden reményem tűnő félben volt. Úristen, idáig minden jól sikerült, és most épp a cél előtt válik semmivé minden tervem? A kis szobában egy hivatalnok, ki Mogyorós vasúti pénztáros volt, de én még azelőtt nemigen ismertem, és egy civil ember ült. A káplár előadta az én esetemet, persze németül, és a pénztáros vallatóra fogott. Én méltatlankodva, alaposan elmondtam a dolgot, persze bővítve és füllentve is. Közben azt is szememre vetették, hogy az őrt pénzzel meg akartam vesztegetni, hogy bocsásson el. „Én uram, – kiáltám fel megsértődve, és kiborítottam elnyűtt pénztárcám tartalmát, 19 fillér, az asztalra – hisz pénzem sincs, honnan adhattam volna hát neki!?”

E kézzelfogható bizonyítékra a káplár is bocsánatot kérve veregette meg vállam, hogy nem akart megsérteni. Végre is Mogyorós azt tanácsolta, hogy menjek át a váróterembe és a legközelebbi vonattal menjek be Váradra, a kórházba, mert különben szökevénynek fognak tekinteni. Átmentem a váróterembe. A kijáratnál kinéztem, őrt nem láttam kívül, átmentem a vendéglőbe, hol megittam 16 fillérért egy pohár pálinkát és megkönnyebbülten sétáltam a járdán be a városba, onnan ki a Cserére az apósomék lakására.

A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.

Következő rész: „Ezer akadályon át is hazajöttem, hogy viszontláthassam szeretteimet…”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész

1 komment

Címkék: nagyszalonta b. sárközy gergely

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr154211097

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

freiwilliger 2012.02.27. 21:48:52

Eddig nagy szerencséje volt, csak nem a végén bukik le? Mondjuk azért az nagyon érdekes, hogy jegy és normális papírok nélkül a háború kellős közepén keresztülutazza a fél Monarchiát...

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása