B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 59. rész
Magyarország felé!
Gergely merész elhatározását, hogy a kórházi szolgálati jegyét meghamisítva hazatér a frontról tettek követik: 1915. augusztus 23-án hosszú vasúti utazás veszi kezdetét. Laibachban telve vannak a kórházak, így Horvátország felé gördül tovább a szerelvény. Karlovácon is túljutva Zágráb következik.
[1915.] augusztus 23-án, hétfő délelőtt kiabálják a verterek: „Alesz Laibach, risztung auf!” No, itt az idő. Próbáljuk meg az utazást. Fölszedtem én is a poggyászomat és a többiekkel együtt lementem az udvarra, hol sorakozóba állítottak bennünket és egy káplár mindenkinek megnézte a céduláját. Az enyimre nem szólt semmit, szó nélkül visszaadta, de néhányat visszazavartak, mert céduláikon a lekaparás helye és a Laibach szó gyanús volt. Az első próbán tehát szerencsésen átestem. Lassan kiballagtunk az állomásra, hol ebédet kaptunk. Azután ismét sorakoztattak bennünket a vagonok előtt és egy tiszt újra átnézte a cédulákat. Mikor az enyémet nézte, kissé megszeppentem, hogy talán gyanút fog. De nem szólt semmit, hanem a ceruzáját kivette és – mivel cédulámon 2 doktor névaláírása is volt – egyikét áthúzta és a cédulát visszaadta. Megkönnyebbülten lélegzettem fel, ez is sikerült!
Könnyű sebesültek szállítása vonattal
(Vasárnap Újság, 1914)
Azután bepakoltak bennünket a vonatba. Minden egyes embert két verter karonfogva óvatosan segített a feljáró deszkán be a marhaszállító kupéba, melyeknek némelyikében nyolc ülőlóca volt. Délután 1 órakor indultunk el Prvacináról, 2 óra után Reifenbergbe értünk, azon városba, ahol kiszálltunk midőn július elején idejöttünk Karintiából. Reifenbergből kiindulva a vonat – mely dél felé vette útját – nagyszerűen borzalmas helyen haladt. A vasút a hegy oldalába volt építve. Egyik felől a magas sziklás hegy, másik oldalon a borzalmas mélység. Hosszú vonatunkat – mely hatvan kocsiból állott, tele betegekkel és sebesültekkel – két mozdony húzta, egy pedig hátulról tolta. Nemsokára Szent Dánielre, később Dutovljére értünk. Majd Repentabor állomás után Opcina következett. Innen már csak ½ óra járásnyira volt Trieszt, de mi keletnek kanyarodva, estefelé Divazzára értünk. Estig kilenc alagúton haladtunk keresztül. Késő este értünk Adelsbergre, hol fiatal asszonyok és leányok kenyérrel, teával tartottak jól bennünket.
Éjfélkor értünk Laibachba. No, gondoltuk, itt kiszállítanak bennünket. De nem mondja senki, hogy szálljunk ki, hanem ahelyett fiatal vereskeresztes nők hordták vonatunkhoz a sok kenyeret, kávét, cigarettát. Megtudtuk, hogy tényleg itt nem szállunk ki, mert a kórházak zsúfolásig tele vannak, tehát minket visznek tovább, be Magyarországba. Ennek nagyon örültem. Csakhamar tovább indult velünk a vonat és egész éjjel nagy utat tett meg, mert mikor 24-én reggel szétvirradt Rudolfswert (Neustadt) állomáson állt a vonat. Hogy hová visznek bennünket, nem tudtam, csak azt tudtam, hogy Magyarország felé haladunk. Gyönyörű vadregényes, erdős-hegyes vidéken robogtunk keresztül. Szőlő és tengerivetés díszlik mindenfelé, de különösen gyümölcsfák nagy számban.
10 órakor Möttling állomáson sokáig állt a vonat. Itt hallottam, hogy a következő állomásnál már a magyar határ kezdődik. Dicső dolog, gondoltam magamban, tehát már csakugyan bemegyünk Magyar-, illetve Horvátországba! Ismét tovább haladtunk és nemsokára egy kis folyón mentünk keresztül. Sokáig haladtunk e kis folyó mentén, szép, termő vidéken. Délután 2 órakor értünk Károlyvárosra (Karlovác). Itt újabb veszély fenyegette tervemet. Tervem ugyanis az volt, hogy ha már Laibachban nem kellettünk és bejöttünk az országba, én bizony – ha csak lehet – nem maradok egyik horvát kórházban sem, hanem mindent megkísérlek, hogy szülőfalum felé vegyem az irányt. Tíz vagonból kiszállítottak bennünket, risztungunkat is vinni kellett, ez aggasztott engem. Az állomás előtti térségen hosszú asztalok mellé ültettek, s bő és jó ebédet adtak mindnyájunknak, szép, fehér kenyérrel, minőt nem ettem 4 ½ hónap óta. Eközben észrevettem, hogy két hadnagy olvasgat bennünket, és megsejtettem, hogy 300 embert ott akarnak hagyni az odavaló kórházakban. És már akkor sorakozott is az eleje. Mondom egy pesti 1-es honvéd ismerősömnek: „Lógjunk el valamerre, mert különben nekünk is itt kell maradni!” Sikerült is ellógni, és oldalról néztük amint a 300 embert bevezették a városba.
Ezalatt a többieket is leszállították a vonatról, megebédeltették és ismét beültették a vagonokba. Ekkor mi is közéjük kapaszkodtunk fel. A vonat csakhamar megindult teljes sebességgel visszafelé. Kissé megijedtünk, hogy talán visznek vissza Laibachba. De nem. A pálya csakhamar elágazott és a vonat Zágráb felé vette útját. Gazdag, jó termő vidéken haladtunk erdők és tengeriföldek között. Épp naplementekor értünk be Zágrábba, miután keresztülmentünk a Száva folyó hídján. A vonat megállt, kezdtek bennünket kiszállítani és sorakoztatni. Bármerre néztünk az öreg pesti cimborával, sehol sem lehet ellógni. Ő fel is adta a reményt, de én bíztam, hátha lehet. Mindenesetre megpróbáljuk. Elindultunk sorba, altisztektől kísérve a kijárat felé, hol már csilingeltek a villamosok. Épp egy szivattyús kút mellett haladtunk el. Kilépve a sorból, kulacsomat megmerítettem, miáltal a többiektől lemaradtam. De utánunk is jöttek, s egy verter rám kiáltott: „Forverc!” Én azonban aggodalmas arcot vágva szorongattatást színlelve kérdém a félre eső helyet. „Amoda van ni, de ne menjen most, mert lekésik!” Hisz azt akarom magam is – gondolám – és rá sem hallgatva lódultam az abort felé. A villanyosok csengettek, jöttek-mentek, a többieket elszállították a városba, de én ott maradtam.
A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.
Következő rész: „Maga barátom, úgy látjuk, szökik a harctéri kórházból!”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
