B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 51. rész

A lelőtt repülőgép

[1915.] július 23-án csak ottmaradtunk azon a helyen. E napon az ágyúharc is alábbhagyott. Az ellenség nem támadott, bizonyára tetemes veszteséget szenvedett. Ámde a mieinket is borzasztóan megpocsékolta az iszonyú pergőtűz. Hallom, hogy leváltják őket pár napi pihenőre – már aki még él közülök. Az első zászlóalj még nem szenvedett súlyos veszteséget, de a 2-ik és 3-ik zászlóaljból – úgy hallom – mindössze 70–80 ember menekült meg épen. Raktárunk előtt az úton temérdek katonaság vonul a rajvonal felé, hogy felváltsa a mi megpocsékolt hadosztályunkat.

 Olasz ágyú és kezelőszemélyzete a Doberdónál
(Pintér Tamás szerk: Katonaőseink nyomában. Nagyváradi és székesfehérvári katonai emlékek kutatása a Doberdón című kiadványból)

24-én hajnalban elindult a konyha, és mi is a raktárral 9 óra felé követtük őket. Sokáig mentünk északi irányban a jó köves országúton, míg elértük Merna kisvárost a Vippach-folyó partján. A széles folyóban sok katonák fürödtek. Csakhamar letértünk a jó útról egy keskeny, döcögős útra. Itt ismét sok baj volt a ládákkal, melyek a társszekéren szüntelenül csúszkáltak széjjel. Nemsokára elértük a kijelölt helyet egy domboldalban levő falu mellett. Tengeri vetések, gyümölcsfák közt a falu szélén telepedtünk meg. Igen sok gyümölcs volt ott, szőlő is, de még éretlen. Az egész ezred – már ami megmaradt az iszonyú harcok után – itt tanyázott. Ide érkezett egy új menetzászlóalj Váradról, csupa 18–19 éves fiúk, kiket még aznap délután beosztottak a megmaradt régiek közé.

A borzalmas harcokban azt hittem, hogy a falumbeliek és ismerősök is mind elpusztultak, de milyen kellemesen csalódtam? Itt találkoztam ismét Gojdárral, a jó baráttal, Németh Lacival, Szénásival. Földijeim közül még életben voltak és találkoztam Kovács Lajossal, Horváth Jóskával, Balogh szakaszvezetővel, Baktai Istvánnal. E napon estefelé az eső elkezdett esni és egész éjjel mindig esett. Úgy eláztunk, mint az ürge, de még a kenyérből is sok pocsékba ment ismét.

Július 25., vasárnap. Az ágyúzás ismét erősen folyt. Kora reggel ismét felpakoltunk és újra megindultunk a bolondok útját járni, költözködni ismét más helyre, visszafelé. Útközben betértünk Merna városkában egy vízdesztilláló gyár udvarára, hol a hordókat teleszivattyúztattuk tisztított, iható vízzel. Ez a gyár ugyanis tisztítja, szűri, ihatóvá teszi a Vippach folyó vizét. Mernától keletre tértünk, de alig haladtunk pár száz lépést az úton, előbb egy, utána még két gránát csapott le közvetlen utánunk, épp az útra. Ha egy fél percet késünk, végünk lett volna. Gyorsabban haladva tovább, végre a Vippach folyóhoz nem messze levő Bigliába értünk ismét, hol a múlt szerdán voltunk. E faluban találkoztam ismét Sebesi Lajossal, ki szintén kocsival ment vízért Mernára.

 Mernai utcarészlet a háború idején
(Pintér Tamás gyűjteményéből)

26-án szintén egész nap és éjjel szüntelenül tombolt a harc. Az ágyúzás a legmagasabb fokra emelkedett. Az olaszok minden áron át akarják törni frontunkat. A mi ezredünket is – mely most csak 2 zászlóaljból állott és az éjjel újra felment a rajvonalba – ismét tönkretették az olasz ágyúk. A minap érkezett 18–19 éves fiatalok több része ki hulla, ki nyomorék.

Fél éjjelenként őrködve hallgattam a borzasztó ágyúzást és fegyverropogást. Az ágyúlövések villanása sűrű egymásutánban tisztán odalátszott, mert mi egy magaslaton voltunk. E napon raktárunknak egy ágasokon álló fedeles szint csináltunk, egy óriási kőrakás hátánál, a falun kívül. Nappalonként, ha az ég derült volt, oly melegen sütött a nap, hogy vagy a sátrunkba, vagy valamelyik fügefa alá menekültünk égető sugarai elől, ha nem volt semmi dolgunk. Zubbonyainkat nem volt szabad levetni munka közben sem, mert a repülők minduntalan keringtek felettünk és a fehér ing jó céltáblát nyújtott volna bombáiknak. Minden repülőgép megjelenésekor felhallatszott a parancsszó: „Elbújni!” – és mi siettünk is vagy a sátor alá, vagy a raktár alá. Volt dolgunk minden nap frissen vágott zöldgallyakkal leplezni raktárunkat, sátrainkat, hordóinkat, sőt még a konyhakocsikat is.

Július 27-én, kedden a hadnagy tisztiszolgája, Móric, elküldött egy zsákkal, hogy a völgyben keressek és hozzak főzni való zsengés tengerit. Ezek az ingyenélő tisztek és naplopó zsidók mindig újdonságra voltak éhesek. Lementem egy völgybe, hol több kis tábla tengerit találtam. Még alig volt szem a csutkán, de azért szedtem vagy 50 csövet. Száraz gallyakból tüzet raktam és megsütöttem, megettem vagy 6 csövet ott a helyszínen. Délután beteg is voltam tőle. Az idő derült, nagyon meleg. A harc szünet nélkül tovább tombolt a rajvonalban. Dörög az ágyú, robban a gránát, süvít a srapnel, kattog a gépfegyver, ropog a sok puska, mintha a végítélet következett volna el.

 Légelhárító ágyú a Doberdón 1916-ból
(Pintér Tamás gyűjteményéből)

E napon délután 6 órakor egy nagyszerűen borzalmas eseménynek voltunk szemtanúi. Repülőgép haladt ismét a levegőben tőlünk nem messze nyugatra, alig 7–800 méter magasságban. A mi tüzéreink – mint mindig – most is elkezdtek srapnellel lövöldözni rá. Egyszerre – a 11-ik lövésre – egy srapnel éppen telibe találta, és bizonyára a motorját, mert rögtön láng csapott fel belőle és égve – nem sebesen – esni kezdett lefelé. Tomboló taps és éljenzés hallatszott minden katonai telepről, még a rajvonal felől is. Én pedig borzadva láttam, amint az égve lefelé zuhanó repülőgéptől egy alak elvált és szétterpesztett karokkal, lábakkal kalimpálva zuhant le az iszonyú mélységbe. A lobogó lánggal égő gép pedig lassan leesett tőlünk körülbelül 800 lépésre.

 Egy lelőtt olasz repülőgép
(Pintér Tamás gyűjteményéből)

Sokan szaladtak azon hely felé, ahol lezuhant, de én nem mehettem. Később hallottam, hogy 2 olasz, egy tiszt és egy pilóta ült benne. A pilóta kiugrott és szétzúzott tagokkal terült el a földön, míg a tiszt szénné égve zuhant le a gép roncsaival együtt.

 Sárközy Gergely a repülőgép lelövésének az esetét a feleségének 1915. július 28-án írt 65. számú levelében is részletesen megörökítette. A levél vonatkozó két oldalának átiratát alább közöljük. A két szöveg nagyfokú hasonlósága jelzi, hogy a visszaemlékezés írásakor a szerző fronton írt naplói mellett a levelezését is felhasználta.

65. Kelt a délnyugati harctéren VII/28., szerda
Szeretett kedves Mariskám! Tudatlak, hogy nincs semmi különös bajom, egészségem van jó, melyhez hasonlót kívánok odahaza is mindnyájatoknak. Tudatlak édes feleségem, hogy tegnap kaptam meg a VII/22-iki 32. sz[ámú] lapodat, de a jelzett 31. sz[ámú]t és az újságot nem kaptam meg. Válaszoltam is tegnap egy lapon. Kedves Mariskám nem mulaszthatom el megírni azt a borzalmasan nagyszerű eseményt, melynek tegnap estefelé szemtanúi voltunk. Ugyanis egy olasz repülőgép haladt el felettünk a légben – ami naponta sokszor előfordul – és a mi tüzéreink – mint mindig – úgy most is lövöldöztek rá. A 11. lövés éppen telibe találta a gép közepét.

Láng csapott fel belőle, motorja – és a bizonyára benne lévő bombák – felrobbantak és iszonyú lánggal égve szállt lefelé. Nem sebesen zuhant, a két szárnya tartotta. Mikor a lövés eltalálta az egyik olasz tiszt kiugrott belőle – fent a több ezer méter magasban – és szétterjesztett karokkal, lábakkal zuhant le. Azután a gép szállt égve le, a másik tiszt szénné égett. Világosan tisztán láttuk, tőlünk talán 1 kilométerre volt. Óriási éljenzés, taps hallatszott a mi részünkről még a rajvonalból is. Ilyent nem láttam még soha. Feleletül az olaszok 2 gránátlövést küldtek hozzánk, épp a fejünk felett süvített el, tőlünk vagy 200 méterre csapott le. Ha rövidebbre veszi, közénk csap. Életünk tehát itt is veszélyben forog […]

A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.

Következő rész: „Megundorodtam, megcsömörlöttem...”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész