A Nagy Háború utolsó (előtti) magyar veteránja
Mikor halottak napjára készülődve a rákospalotai temetőben jártam, nem mulasztottam el felkeresni öreg barátom, néhai László György sírját. Gyuri bácsi, akinek páratlanul hosszú életet juttatott a sors, még a 19. században (1896-ban) született és így az első világháborúban is harcolt. Már elmúlt 100 éves, mikor megismerkedtünk. El lehet képzelni, hadtörténészként mit éreztem, mikor az egykori küzdelmek élő résztvevőjével beszélgethettem. A magas kora ellenére páratlan szellemi frissességnek örvendő öreg harcost attól kezdve haláláig rendszeresen látogattam. Elképesztő memóriája volt Gyuri bácsinak, no meg egy vaskos köteg eredeti dokumentuma, köztük saját, a frontról a családjának küldött levelei. Ezek egy részét hamarosan maga rendezhette sajtó alá. Gondoljunk bele: több mint nyolc évtizeddel azután, hogy megírta őket…
Amikor 2004-ben, néhány hónappal 108. születésnapja előtt, végleg lehunyta a szemét, abban a tudatban búcsúztattuk, hogy ő a Nagy Háború legutolsó magyar katonája. Magyarországon nem tartották ugyan nyilván a háborús veteránokat úgy, mint a világ más részein, de páratlanul magas kora alapján (akkoriban ő volt a legidősebb magyar férfi) nem tűnt túl merésznek ez az állítás. A temetésen magam is beszédet mondtam és természetesen megemlítettem ugyanezt.
Sírjára a helyi önkormányzat 2006-ban díszes sírkövet állíttatott, s azon ugyancsak feltüntették az erre vonatkozó állítást. Így olvasható rajta mind a mai napig.
Csakhogy ez így – ahogy mondani szokták – ebben a formájában nem felel meg a valóságnak. Mi több: már akkor sem volt igaz, amikor a sírkövet felállították. Néhány hónappal Gyuri bácsi halála után jelentkezett nálam egy újságíró (a nevére sajnos már nem emlékszem, pedig hálával tartozom neki) azzal, hogy ő ismer még valakit az egykori küzdők közül, aki nem csupán életben van, de egyenesen kitűnő egészségnek örvend. Meg is adta a nevét és a címét, mi pedig Kiss Gábor levéltáros barátommal és kollégámmal (a blog egyik állandó közreműködőjével) leutaztunk a Szegedhez tartozó Kiskundorozsmára és megkerestük az 1897-es születésű Molnár Gergely bácsit, aki nemcsak hogy harcolt az első világháborúban, de ráadásul rohamista volt! Természetesen vele is interjú készült (ma is megtalálható a Hadtörténelmi Levéltárban).
Én tehát viszonylag hamar értesültem róla, hogy Gyuri bácsit helytelenül nyilvánítottuk utolsó magyar veteránnak, mivel Gergely bátyánk túlélte őt. A XV. kerületi önkormányzat azonban minderről nem szerzett tudomást (engem nem vontak be az előkészületekbe), így kerülhetett a téves állítás a sírkőre.
A természet könyörtelen rendje azután 2006-ban Molnár Gergelyt is elszólította az élők sorából. Azóta újabb „legutolsó” veteránról már nem érkezett hír. Most már nincs senkink, aki életével kötne bennünket a Nagy Háborúhoz…
