B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 43. rész

Mentő a szükségben

[1915.] június 23-án, kora reggel ismét 2 zsák kenyeret vittem a többiekkel együtt a legfelső telepre. Visszajövet találkoztunk egy tábornokkal és kíséretével, akinek nehezére esett a felmenés, sapkáját levéve, törülgette izzadó, kopasz homlokát, s nézte az állatok és emberek kínlódását a nyaktörő úton. Találkoztunk a leereszkedésnél szembefelé jövő apró hegyi lovakkal, melyek mind élelmet és muníciót vittek fel, s melyeket bosnyák katonák vezettek, de csak egyet-egyet. Legalább is 150 ló elől kellett kitéregetnünk igen sok fáradsággal és küszködéssel.

 Muníciószállítás az olasz fronton
(Gyurgyák János szerk.: Magyarország története képekben)

Dél elmúlt már, mire a telepünkhöz leértem és láttam, hogy az én lovam szokott helyén, a korláthoz kötve két idegen ló állott felnyergelve. De alig, hogy megérkeztem Kiss tizedes szólít, hogy menjek be a kunyhóba, a törzsőrmester úr akar tőlem valamit kérdezni. Belépek és szabályszerűen jelentkezek. Nevem hallatára a szakaszvezető – a törzsőrmester társa – egy iratba pillantva megjegyzi: „Ez nem Sárközy, hanem Sarkadi nevű, akit mi keresünk.” Azonban a törzsőrmester, egy hatalmas termetű, trabális férfi erősen rám nézve kérdi: „Hová való maga?” „Árpádra, Bihar megyébe.”– felelém. Erre ő élénken mondá: „Nem ismer-e engem?” Megvallottam, hogy nem emlékszem. Ő mondá, hogy nagyon jól ismer bennünket, családomat is. Az ő neve Gazsó Imre, feketetói származású és Árpádon Cs. Sárközy Mihálynál két évig szolgált, épp akkor, mikor az én lakodalmam volt. Ő jelenleg tábori csendőrparancsnok és most három katonát keresnek, kik súlyos büntettet követtek el. Egyikőjük Sarkadi nevű, és mivel hallották, hogy a telepen is van hasonló nevű katona, azért kérettek be, de rögtön belátták, hogy én nem vagyok azonos a keresettel.

Félórával később, hogy az ebédemet elhoztam Gazsó törzsőrmester hozzám jött és most már fesztelenül beszélgettünk. Azt kérdé, hogy miért vállaltam ilyen nehéz hivatalt? „Dehogy is vállaltam – mondám elkeseredve –, de parancsolták és nekem engedelmeskedni kellett.” További beszéd folyamán kérdtem őt, hogy nem lehetne-e engem felváltani e veszélyes helyzetből, és valamivel könnyebb szolgálatba helyezni? „Dehogy nem – mondá ő – legyen nyugodt, ha ma nem, de holnap el fogok küldeni magáért, kicserélem és más könnyebb helybe juttatom!” Hálálkodva köszöntem meg jóindulatát, pártfogását, azzal elköszönt tőlem és mentek tovább keresni a három bűnöst. Én pedig reménykedve vártam a másnapot.

Délután felnyergeltünk öten öt lovat és elindultunk nyugati irányban szénát rekvirálni. Messze elmentünk mindenütt az Isonzó mentén szép völgyben, hol sok gyümölcsfa volt, rajta sok, de még éretlen gyümölcsökkel. De cseresznyefát is találtunk, melyre felmásztunk és jóllaktunk a fekete, apró szemű kesernyés cseresznyével. Helyenként házak, gazdasági épületek álltak elhagyatva, némelyik leégve, vagy szétrombolva. A földeken kaszálók gazdag fűvel, tengeri, krumpli, veteményes földek, egy helyen láttam árpavetést is. Nemsokára beértünk egy faluba, mely körülbelül 6 kilométerre volt a mi telepünktől és Jablecinának hívták.

E faluban minden ház önállóan volt külön építve a többiektől. Udvar, kerítés sehol sem volt, csak házak és utcák. A házak magasak voltak. Alól, félig a föld színe alatt volt az istálló, középen a lakószobák, legfelől a padlás, melyen sok szénát találtunk betakarítva. Lakosoknak híre-hamva sem volt. Felkötöttünk minden lóra 2–2 kötél szénát, miután szétnéztünk a házakban is. Úristen, de nagy dolog a háború! Mindenütt szét volt szórva minden. Ott turkáltunk a sok mindenféle holmik között, de én nem vittem el semmit, csupán a krumpliföldön szedtem fel néhány tő újkrumplit. A többiek zsákmányoltak egy faliórát, zabot, ecetet, esernyőt, egy kést, sőt egy tyúkot is találtunk az istállóban. Estefelé felpakoltunk és lassan ballagva tértünk vissza a telepünkre.

 Tájkép az Isonzó felső folyásánál
(Vasárnapi Újság, 1915)

Június 24-ike ismét fordulópont volt katonaéletemben. Kora reggel újra felpakoltam a Keselyre egy zsák cvibakot és egy fél borjút. A veszélyes út sáros, csúszós volt, de azért nagy fáradsággal csak felértem a telepre, hol a fél borjút letettem és helyette egy zsák kenyeret tettem fel és vittem a legfelső telepre. Persze a cvibakos zsák lyukas volt, de ha nem volt is, segítettünk rajta, hogy az legyen, és elláttam magam cvibakkal. Visszajövet az eső ismét rákezdte. Óriási megerőltetéssel, kínosan tudtam lejönni a félszemű, rosszlábú Kesellyel.

Délután ismét elmentünk szénáért heten hét lóval a tegnapi faluba. Kötöttem két kötél szénát azután aludtam egy hosszút, mert borzasztó fáradt, álmos voltam. Estefelé hazatértünk a telepünkre.

Alighogy megérkeztem, egy belényesi Hideg nevű jó magyar őrmester jön felém, és mondja nekem, hogy azonnal adjam át a lovat és szerszámot a vele jött Kardos nevű fiatal ceglédi katonának. Én pedig szedjem össze a batyumat és azonnal megyek vele, mert nyílt parancsba jött, hogy engemet felváltanak könnyebb szolgálatra. Képzelhetni az örömömet! Áldja meg az Isten Gazsó Imre törzsőrmester urat! Ilyen az igaz, szavatartó férfiú, amit tegnap ígért, mily hamar beváltotta. Azonnal kész lettem és elindultam Hideg őrmesterrel visszafelé az úton a folyó mellett. Otthagytam a nyomorult, gazember társaságot. Háromnegyed óra múlva átmentünk a folyón és egy Isonzóba ömlő patak mellett gyalogoltunk déli irányban. Útközben az őrmesterrel társalogva, ő sajnálattal jegyzé meg, hogy a kulacsát ma elvesztette, mire én az én régi kulacsomat rögtön neki ajándékoztam. Hiszen van nekem nagyobb és jobb – a csujes Jankó-féle – amit találtam.

Sötét éjszaka lett, mire egy ház tövében megállottunk. Hideg azt mondta, várjak itt kissé. Leültem, de csakhamar kiáltják nevemet egy sátor alól. Hm! Ki ismér itt engem? Odamentem és Balla őrmester, a málhások parancsnoka átad nekem 3 levelet, melyek hazulról érkeztek. Szerfelett megörültem, hisz már egy hónapja, hogy nem kaptam levelet. Mindjárt jött Hideg őrmester is, és felvezetett a Gazsó lakására. Gazsó nagyon szívesen fogadott, leültetett, megkínált szilvóriummal, kenyérrel, szalonnával, szívélyesen és sokáig beszélgettünk családi és egyéb ügyekről. A másik szobában szénából és pokrócokból jó fekhelyet készíttetett számomra, ahol 10 napi borzalmas megpróbáltatások és szenvedések és fáradalmak után, másnap reggel 6 óráig jól aludtam és kipihentem magam.

A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.

Következő rész: „Beletaláltam magam új helyzetembe, és meg voltam vele elégedve”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész