Kabaréjelenet a pjescsankai hadifogolytáborból

„Kinek volt kedve ott a hadifogságban nevetni, mulatni, amikor támasz nélkül maradt itthon felesége, gyereke, apja-anyja, menyasszonya, – és talán minden férfi hozzátartozója tovább küzdött a frontokon? Pedig így volt: néha nevettek is a fiúk ott kint. És ha nem lett volna valami mesterséges áfium, nevetés, jókedv, amely elterelte figyelmüket reménytelen jelenükről és kilátástalan jövőjükről: talán sokkal kevesebben tértek volna haza, – az otthonukba, a családjukhoz…” – írja Fogarasi Ernő Humor a hó alatt című kötetének előszavában. Az 1937-ben megjelent könyv a Szibériában található pjescsankai hadifogolytábor színházában 1915 és 1917 között előadott kuplékból és jelenetekből közöl válogatást, valamint a tábor életét és jellegzetes alakjait megidéző visszaemlékezéseket tartalmaz.

Az alábbi „háryádát” – amely a háborúból és hadifogságból visszatérő, már halottnak hitt egyszeri parasztember találkozását beszéli el menyasszonyával – egy bizonyos Vadász Andor hadnagy (kalandos történetű üzletember és életművész), valamint a Borcsa szerepét alakító Foyta Tibor zászlós (később a Budapesti Gázművek főtisztviselője) adta elő. A korabeli katonai zsargonnal terhelt, vidékies nyelvezet olvasását a ma már kevésbé ismert szavak jelentésének megadásával igyekeztünk könnyebbé tenni.

 (forrás: museum.hu)

Borcsa és András

Verses tréfa

Történik: Debrecen környékén, egy kisebb faluban, a békekötés után.

(Mikor a függöny felmegy, Borcsa az asztalnál poharat törölget. András észrevétlenül bejön és mikor megszólal, Borcsa annyira elcsodálkozik, hogy a poharat kiejti a kezéből.)

ANDRÁS:

Agyonisten Borcsa! … Vagy meg sem ösmer mán?

BORCSA:

Szűz Mária segíts! András, feléledt tán?!

ANDRÁS:

Fel én, Borcsa lelkem, oszt most itten lennék…
Ehun van – no fogja – néhány csekély emlék,
(kirak különféle szibériai faragott tárgyat)
mert míg idehaza szerepeltem holtan,
azalatt mint látja, magára gondoltam…

BORCSA:

Hej András, ha tudná, mily nagy az örömöm!
(kis szünet)
Nem hittem én vóna, hogy még él kigyelmed,
mivel a faluban már hót híre terjedt,
mert a Köcsög István aszonta, hogy látta,
mint roppant ágyútúl ketté a kend háta…
imádkoztunk is lelk’üdvéjért egy hétig…
mondja el mán hogy vót, elejétül végig!

ANDRÁS:

Elmondom én, csak ne legyen, ki elunja!
Hát mikor a király manyifesztimunja
megjelent a községházán, én is mentem
Debrecenbe mentem s ott oszt jelentkeztem.
Tudja-e mán Borcsa, hogy mi az a káder?

BORCSA:

Nem tudom én András.

ANDRÁS:

Hát egy mundérláger,
nagyobb bót az még mint a kabai „Hangya”!

BORCSA:

Osztán mit csinált ott káderéknál, monggya!

ANDRÁS:

Ott adták a gevert, ott kaptuk a mondért,
ott adták a tőtényt, konyhánknak a kondért,
felkészültünk így a káderben egészen
és a regement ott állott utrakészen,
az ezredes úr meg megvizitált minket,
rezorba konzervet, az tartalék inget,
s mikor őrnagy úrral hozzám értek ketten,
úgy látszik, hogy nékik nagyon megtetszettem,
mer hogy bizalmasan összesugdosának:
tüstént kineveztek a halberotának.

BORCSA:

Mondja osztán András, hogy nagy tisztesség ez?

ANDRÁS:

Meghiszem azt Borcsa! Fontos dógot végez
s ki van válogatva jól a halberota,
akad század, kibe csak egy van beosztva!
Mivel, hogy szomjaztunk nagyon kozák vérre,
alig vártuk, hogy felérjünk a harctérre;
jól összelapulva, mint a csipetgomba,
víg kedvvel utaztunk az marhavagonba,
nappal énekeltünk, éjjel elszállt álmunk,
de a hatodik nap oszt ki kellett szállnunk.
Négy napig volt menet, vigasság és ének
közben akasztottunk harminchárom kémet,
de az ötödik nap előttünk a muszka!
Mán messziről hallik, hogy ropog a puska!
dógoznak az ágyúk, s mint a sűrű átok
potyognak le ránk a muszka garanátok.

BORCSA:

Garanát potyogott? Hát ez meg mi csoda?

ANDRÁS:

Ezt csak az esméri, aki elment oda!
Ha megszólal, reszket belé pince, eresz.
Hangja nagyobb még, kit vemhes kanca ereszt!

BORCSA:

(szégyenlősen) Ej be csintalanul elereszti száját…

ANDRÁS:

Ni a kényes dáma! Azt a kutyafáját,
no most mán tovább én azért se mesélem!

BORCSA:

Ne izéljék mán kend. Mondja no, ha kérem…

ANDRÁS:

Nem bánom, ez eccer. Mint a pejva hulla
a muszkák részérül az sok kozák hulla,
s hogy kitapasztaljam jól az ellenséget,
megközelítek egy muszka fedezéket
s találván gubasztva benn egy praporcsikot,
vágtam a hátábul nadrágszíjnak csikot.
Vót azután ott egy szakállas nagy tarcsi
– tyüh, ez az orosznál fene magos sarzsi –
s védekezett ugyan, de persze hiába,
mert a tussal belemásztam a hasába. –
… Vége vót a harcnak, a muszka megverve:
így esett kátyuba a muszka cár terve.

BORCSA:

(kezét összecsapva naivan)
Jaj de örülök, hogy a magyarok győztek.

ANDRÁS:

Osztán a csapatok összeszedelőztek.
Szegény őrnagy urunk meg vót sebesülve,
ottan haldokolt a dekung mellett ülve.
Odahí magához, megvereget vállon:
„Kedves András – mondja – közelg a halálom
mer hisz ez a sorsunk, az ember halandó,
utánam terád fog szállni az kommandó:
könnyebben is esik nékem most meghónom,
ha látom: jó kézben van az bataljonom.”

BORCSA:

No András, úgy vélem, hogy nagy fába vágott…

ANDRÁS:

Átalvettem tüstént az parancsnokságot
s mer nem intézkedtem gyorsan, bolond főre,
gondolkodtam sokat, majd szóltam: előre!
Környöskörül néztem és azután – mondok –
megszálljuk azonnal amott azt a dombot.
Svaromlénijába gyorsan kifejlődtünk
s rukkótunk egészen a dombig előttünk.
Alig, hogy fölértünk, hát a ravasz muszka,
mint aki a dógot már előre tudta,
elárasztott minket granáttal, slapnerrel,
mer a magyart mán ez csak hidegen hagyja!
„Fiúk – mondok nékik – Hinderbur csapatja
mostan vonul vissza. Nagy munka vár rátok,
hogy a cudar muszkát itt visszatartsátok.”
Ki is adtam nekik egy heti lénungot,
s megásattam velük egy erős dekungot. –
Kilencszer küldték ránk turmolni a muszkát,
kiadta ellenünk az már minden szusszát,
míg oszt nekünk se vót municijónk semmi,
konzervünk megettük s nem volt már mit enni;
még ezer szerencse, hogy előző napon
paszujt utaltak ki és élhettünk babon
s küldtük a muszkára a fojtó stik-gájzat,
recsegőt, babosat, jó két-háromszázat
s mikor jöttek oszt a muszkák erőszakkal,
úgy zavartuk őket el az erős szaggal.

 

… Keményen küzdöttünk, hősiesen védtünk,
de bizony vót osztán órjás veszteségünk,
nem maradt közülünk meg egy élő lélek,
ippeg én egyedül lennék még, ki élek.
Ott hót el Nagy Bálint, Sánta Kovács Gyurka,
magam láttam, amint egy kozák leszúrta
s közel énmellettem, alig öt méterre
csapott le egy slapner Lakatos Péterre.

BORCSA:

(csodálkozva) Lakatos Péterre?

ANDRÁS:

Bizony szegény Peti
csuklik biztos most fönt, hogyha emlegeti…
Láttam, mint a slapner elvágja a testét,
elrepült a feje, hallottam az estét…
Olyan fekete volt akkor szegény Péter!
Ottan én előttem bakák földelték el…

BORCSA:

(csodálkozva)
No mán kedves András, én magát nem értem,
Lakatos Péterrel egy hete beszéltem,
még össze is vesztünk, mer hát minden áron
meg akart csókolni kint a nyílt vásáron.
Ugyanott láttam a Sánta Kovács Gyurkát,
amint lacikonyhán majszolta a hurkát.

ANDRÁS:

(elszégyeli magát)
Hej, hogy ez a két rossz szem inkább kifolyna,
Mer igazán Borcsa, ezt nem hittem volna.

BORCSA:

No mongya, hát aztán mi történt ott kenddel?

ANDRÁS:

Nem tud ellentállni annyinak az ember,
még ha oly vitéz is, ha van egymagába’
így osztán béestem az orosz fogságba.
Ippeg, hogy béestem, hát egyszerre máris
gyün felém egy tömzsi muszka generális;
begyulladtam szörnyen, de hát szerencsére
a nagyfejű muszka elvezetett félre
és a kezét nyujtja – azt hittem, tán viccel –
s mondi: fogjék kezet Nikolajeviccsel.
Oszt finoman szólik: „Nem haragszom kendre,
pedig négy hadtestem tette itten tönkre.
Amit kend itt mivelt, bámulatba ejtett,
megengedem ezért, hogy a svarmfajfet
tisztességben hordja a fogsága alatt.”
De most gyütt egy slapner, mire oszt elszaladt…
… Hej egy ilyen nagy úrral elkomázni Borcsa,
bizony nagyon kevés embernek a sorsa!

BORCSA:

Eldicsekedhetik a faluba véle…
(arra a kék számra mutat, amit a fogoly legénység a zubbonyán hord.)
Oszt e’ meg micsoda kitüntetés féle?

ANDRÁS:

Azért tették ránk a muszkák ezt a vásznat,
mivelhogy bennünket ők megnumeráztak
s mer hogy nem ösmérték az embert magárul,
megösmerték később a numerájárul.

BORCSA:

Elhallgatnám soká… mint madárt az ágrul…
Mondjék még valamit András a fogságrúl.
Vót-e eleségük?

ANDRÁS:

Vót a frász! csak csája,
ki is pállott tőle a sok fogoly szája.
Van oszt a muszkának még egy rossz szokása,
ihun la, hogy lássa (előveszi a zsebéből) köves köleskása.
Hej, ha a muszka cár csak egy hétig enne
ilyen köleskását, hamar odalenne
és biztosan tudom, hogy a kása végett
hamar meg is kapná a nagy betegséget,
francia nyavala, akit hogy is mondnak?
hej a nyelvemen van… na… piramidonynak!

BORCSA:

Hej, szenvedett András maga ott eleget;
mondja meg mán, vajjon kapott-e oszt sebet?

ANDRÁS:

Hát persze, hogy kaptam, ha mán ezt kutassa…

BORCSA:

Osztán ugyi András, nékem megmutassa!
No és mivel tudom, hogy kend nagy bakkecske,
mondja el, hogy milyen a muszka menyecske?

ANDRÁS:

(unottan) Nem is utolsó a muszka fehércseléd,
Egész idő alatt volt belőle elég,
De mán aki magyar lányhoz van megszokva,
Annak mégse smakkol úgy a muszka szoknya,
Mer a magyar legény rászokott a jóra…
… Borcsa lelkem hallja? Gyüjjik csak egy szóra!

(Sokatmondóan ránéz, belékarol és kettesben lassan kimennek.)

– Függöny –