Egy gazdaember katonasorsa az első világháborúban

Apai nagyapám, Békési (Bizzer) Ferenc 1891-ben született a Sopron vármegyei Pereszteg községben. Gyermekévei átlagosan teltek az utólag boldognak mondott békeidők hétköznapjaiban. Az elemi iskola után egy évet cseregyerekként a Fertő-parti Feketevárosban (Purbach) töltött, a helyi szokás szerint „német szót tanulni”. Testvéreivel ellentétben nem tanult tovább, szerette a paraszti munkát, tudatosan készült a későbbi önálló gazdálkodásra. 1912-ben vonult be a kétéves sorkatonai szolgálatára a császári és királyi 76. (Freiherr von Salis-Soglio) gyalogezred I. zászlóaljához Sopronba. Ekkor készült az alábbi fénykép a soproni I. zászlóalj 1. századának újoncairól, a soproni kurucdombi laktanyában.

 A 76. gyalogezred 1. százada 1912-ben. Békési (Bizzer) Ferenc a második sorban balról a hatodik

A képen látható katonák szolgálati idejének végén tört ki az első világháború. A leszerelés helyett legtöbbjüknek csak egy gyors búcsúzás maradt az otthoniaktól, 1914. augusztus 10-én már a galíciai Rzeszow pályaudvarán rakodott ki az ezred…

Az ezred történetének és világháborús útjának rövid összefoglalása

Az 1860-ban alapított gyalogezred újoncait Moson és Sopron vármegyék adták, nemzetiségi összetétele ennek megfelelően meglehetősen vegyes volt (megközelítően 46% német, 40% magyar, 14% horvát). Az említett I. zászlóalj Sopronban, a II. és a IV. zászlóalj Esztergomban állomásozott, míg a kikülönített III. zászlóalj állomáshelye a bosznia-hercegovinai Trebinje városa volt.

II., III. és IV. zászlóalj

(1914. augusztus 1.: 1. hadsereg - V. pozsonyi hadtest – 14. hadosztály)

1914 augusztusában az orosz fronton a kezdeti mozgó hadműveletekben győztesen kerül ki a polichnai csatából, de szeptemberben az orosz túlerő elől folyamatos harcban a Dunajec keleti partjára vonták vissza. Októberben ismét támadás következett – ezúttal Ivangorod felé – majd visszavonulás Olkusz városához. 1914-15 telén a kezdeti előrenyomulás után a Nida mentén állásharcok folytak.

 1914 őszén valahol Galíciában

1915. március 2-án az egész hadosztályt a Kárpátokba betört orosz hadseregek ellen csoportosították át, az ezred az Uzsoki-hágó északi oldalán Sokoliki térségét védte. Az 1915. május 2-i gorlicei áttöréshez május 8-án csatlakozott az ezred, a San folyó átjárói felé nyomult előre. Később az arcvonal a Zlota Lipa folyónál, majd Panasovka térségében állapodott meg, felőrlő állóháborúval telt 1915-1916 tele. Az 1916. június 4-i Bruszilov-offenzíva hadsereg-tartalékként érte az ezredet, a visszavonulás fedezésére a legválságosabb helyeken vetették be a soproniakat (Neterpince, Nosowce, Podkamien, Nakwasza).

1916. november elején szállították át az ezredet az olasz frontra, a 10. és 11. isonzói csatában Kostanjevica és Vertoiba térségében húzódtak védőállásai. A caporettói áttöréskor a S. Martino—Saccudella-Noventa di Piave útvonalon jutott ki a Piave folyóhoz. Az ezred a Piave-offenzívában Ponte di Piave közelében sikeresen átkelt a nyugati partra, június 15. és 21. között sebesültekben és halottakban 737 főt vesztett. Az őszi fegyverszünet Grisolera melletti állásaiban érte az ezredet.

III. zászlóalj

(1914. augusztus 1.: 6.hadsereg - XVI. Hadtest - 2. hegyidandár)

Az ezred III. zászlóalját 1915 májusáig a szerb hadszíntéren alkalmazták, itt mindhárom támadásban részt vett (Kozara-hát, Jagodna, Suvobor). Az olasz hadüzenet után az első Doberdóra irányított csapatok közt volt, az első isonzói csatában Sagradót és Redipugliát védte, a másodikban ugyanitt csaknem teljesen megsemmisült. 1915 őszén és telén ismét a szerb és albán front következett (Pazova, Kragujevác, Nis, Pristina, Szkutari illetve Durazzo), nevezetessé vált a dandár 1916. februári átkelése az Albán-Alpokon. 1916 májusában a dél-tiroli offenzívához osztották be a zászlóaljat. Augusztusban – elválasztva a 2. hegyidandártól – az orosz frontra került a zászlóalj (Lemberg-Mikolajev), innen 1917 augusztusában irányították a román hadszíntérre (Magura Casinului). 1918. márciustól az új 106. (Lehár) gyalogezred III. zászlóalját alkotta, immár újra az olasz fronton. A Piave-offenzíva során az ezred rendkívüli teljesítménnyel átjutott a folyón Papadopoli szigeténél, a bekerítés veszélye miatt azonban aznap éjjel visszavonták. A 106-osokat az elszenvedett 899 fős veszteség ellenére két nap múlva újra bevetették (!) a jobb parton, a salgaredai hídfőben váltották le az ott küzdő csapatok egy részét. Az összeomláskor a zászlóalj a Lehár-csoport részeként a Motte di Livenza-Annone-Ronchis-Pocenia-Palmanova útvonalon fedezte a 33. hadosztály visszavonulását.

Az ezred történetéhez tartozik még két zászlóaljának sorsa: a pótlásként indított III. menetzászlóalját az ezred többi részétől távol vetették be a Kárpátokban, ahol 1915 februárjára teljesen felmorzsolódott. Az 1916 nyarán felállított V. zászlóaljat a román hadbalépéskor Orsova térségébe irányították, ahol a kezdeti harcokban szinte teljesen megsemmisült. Feltöltés után részt vett az ellentámadásban, majd a moldvai harcokban (Szeret-Buzau torkolat). A háborút Odessza térségében fejezte be.

Nagyapám 1914 szeptember elején súlyosan megsebesült, tüdőlövést kapott. Egy enyhe lejtő alsó részéről felfelé tüzelve feküdtek, amikor a vállán, a kulcscsontja felett érte egy lövedék, mely a háta alsó részén jött ki. Erős fájdalmat akkor nem érzett, de habos vér maradt a kezén, amikor a sebhez nyúlt. A reménytelen helyzet ellenére túlélte az első válságos órákat és a hosszú szállítást. Végül szerencsésen Bécsbe, a Wilhelminenspitalba került, dédnagyanyám itt kétszer is meg tudta látogatni. Halálhíre azonban megelőzte a sebesüléséről szóló hivatalos értesítést, egy a szülőfaluja határában haladó vonatból kiáltották a mezőn dolgozók felé: „Bizzer Ferenc meghalt!”

Szerencsésen felépült, utókezelésre a dél-tiroli Meranba küldték. Később is szívesen emlékezett vissza a szanatóriumban töltött időszakra, az idilli tájra, a kellemes téli napozásokra. Meranban készült a következő fennmaradt fénykép, amelyen nem saját egyenruhában látható, hanem a helyi fényképész megszokott császárvadász keretében.

 Bizzer Ferenc - Meran/Merano 1915

A Nagy Háború az egész család életét felborította. A mozgósításkor nagyapám bátyja, József (1885) is bevonult. Ő a háború előtti években sofőrként dolgozott Bécsben, így a háború alatt is gépkocsivezetőként szolgált különböző parancsnokságokon. Túlélte a háborút, de egyik lábát elveszítette egy sebesülése során. Dédnagyapám 1915-ös halála után dédnagyanyám a két kisebb gyerekkel – János (1902) és Márta (1904) – egyedül vitte a gazdaságot az egyre nehezebb beszolgáltatási kötelezettségek mellett.

 Bizzer József gépkocsivezető a háború idején

Gyógyulása után nagyapám 1915 tavaszán csatlakozott eredeti egységéhez, részt vett a nyári előnyomulásokban, majd a téli-tavaszi állásharcokban. 1916 nyarán, a 76. gyalogezredre is súlyos csapást mérő Bruszilov-offenzíva során orosz fogságba esett.

Az Onyega-tó melletti Olonyec városába szállították, a hírhedt murmanszki vasút építkezésein dolgoztatták. Rettenetes viszonyok uralkodtak az északi táborokban, a hiányos táplálkozás és a nagy hidegben végzett munka miatt a foglyok fele odaveszett. Reggelente aggódva figyelték, hogy minden társ megmozdul-e az ébresztésnél. Nem múlt el éjszaka haláleset nélkül. 1917-ben a tábor foglyait mezőgazdasági munkákhoz osztották el, nagyapám Orenburg térségébe került. Több családi gazdaságban is dolgozott, ekkor már elfogadható szinten beszélt oroszul. Később szerencsésen egy volgai német családhoz osztották be, ahol végre kicsit jobbra fordult a sorsa.

 Bizzer Ferenc hadifogoly-kartonja

A forradalom után társaival hazaindultak, egészen a front közelébe sikerült eljutniuk. Itt azonban újra elfogták őket, majd még keletebbre fekvő táborokba szállították vissza. Orel, Taskent, Kokand nevei fordultak elő visszaemlékezéseiben. Később sokat mesélt az oroszországi életről és szokásokról. Az egyre zavarosabb polgárháborús viszonyok között újra megkísérelték a hazajutást, ezúttal a rengeteg viszontagság ellenére sikerrel jártak. 1919 őszén, 7 év katonáskodás után érkezett haza szülőfalujába.

1920-ban megnősült, 6 gyermeke született. Az elhanyagolt gazdaság beindítása rengeteg vesződséggel járt, de a 30-as évekre sikerült anyagi biztonságot teremteniük. Nagyapámat a hadseregfejlesztés, majd a visszacsatolások éveiben többször behívták tartalékos szolgálatra - legutoljára Kassa bombázásakor. A második világháborúban már nem vett részt. 81 éves korában, 1972-ben hunyt el.

Köszönöm nagybátyámnak, Békési Istvánnak a rendelkezésemre bocsátott adatokat, Lenkefi Ferenc úrnak a megtalált hadifogoly-kartont. A 76. gyalogezred történetéről szóló részt Gottlieb László barátommal közösen állítottuk össze.

A fenti írást Békési László olvasónk küldte a számunkra.