2010 novemberében tettük közzé Kudlik Károly szabadkai 6-os honvéd háborúval kapcsolatos dokumentumait, fotóit, valamint a 86. közös gyalogezredben szolgált unokatestvérének, Kudlik (Krasznai) Kálmánnak az élettörténetét. A gazdag anyagot Károly unokaöccse, ifjabb Arnold Ernő juttatta el hozzánk, aki ezzel egy időben saját édesapja háborús levelezését is elküldte. Jelen írás az idősebb Arnold Ernő után fennmaradt töredékes emlékekből: a későbbi feleségéhez írt levelekből és tábori lapokból, fényképekből, kitüntetésekből, családi anekdotákból szeretne a Nagy Háborúban harcolt sok millió katona egyikének emléket állítani. Id. Arnold Ernő történetének felidézésével egy érdekes és sajnos jellegzetes XX. századi magyar életút bontakozik ki.
Arnold Ernő (balról az első, a gépfegyver mögött) katonatársaival 1915 júniusában
Ernő háborús története nagyjából olyan, mint bármely frontra vezényelt fiatalé, aki túlélte a világégést: bevonul, kiképzést kap, frontra kerül, levelet ír, harcol, megsebesül, szabadságra megy, ismét frontra kerül (a hadifogság ezúttal kimarad), majd hazatér (immár egy új országba). Személyessé a fennmaradt fényképek, emlékek és az általa írt tábori lapok teszik. Még akkor is, ha ezek a rövid híradások inkább gyakorlati jellegűek (karácsonyi üdvözlet, csomag megérkezése, tartózkodási hely megadása stb.), amilyenek a frontról hazaküldött lapok általában: nincs különösebb hír, de fontos, hogy állandó legyen a kapcsolat az otthoniakkal. A következő sorokból nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy mik voltak a szabadkai honvéd történetének főbb állomásai, merre harcolt, hol sebesült meg, milyen rendfokozatot viselt vagy mit írt haza, hanem azt is, hogyan alakult későbbi sorsa.
„Arnold Ernő 1894. május 12-én született Szabadkán, egy Mária Terézia idején betelepült német iparos családban. Édesapja főmolnár volt az egyik szabadkai malomban. Az alsóbb iskolák befejezése után Reiter Ferenc szabadkai gépüzemében szerződött le ipari tanulónak, ahol a vasesztergálás mellett a villanymotorok tekercselését is kitanulta. Ernő minden bizonnyal ráérzett, hogy a műszaki forradalom kellős közepén él, mert hamarosan (1912-ben) gépjármű vezető jogosítványt is szerzett. Ennek később nagy hasznát vette.
Arnold Ernő barátjával és későbbi sógorával, Kudlik Károllyal egy 1912-ben készült felvételen
Ekkortájt kötött barátságot Kudlik Károllyal, akivel élete végéig tartotta a kapcsolatot. Miután bejárt a Kudlik házba, megismerkedett Károly húgával, Rózsikával is, akinek udvarolni kezdett. Ernő jól tudott korcsolyázni, így Rózsikát is megtanította erre a kellemes időtöltésre, sőt később még kerékpározni is. Ez utóbbi nem kis dolog volt, mert abban az időben óriási szenzációnak számított, ha egy nő biciklizett. Például az első nőt, aki Szabadkán rendszeresen használt kerékpárt, elnevezték Bolond Julcsának, csak azért mert kerékpározott!” (Idézet Ifj. Arnold Ernőtől.)
1914 elején egy barátjával a jobb megélhetés reményében Németországba ment, ahol megbecsült szakemberként egy hadiüzemben dolgozott. A háború kitörése Berlinben érte, ahonnan 1915-ben hazaküldték. Miután behívták katonának, Budapestre került gépfegyverkezelő kiképzésre, s később mint „waffenmeister”, azaz fegyvermester szolgált a magyar királyi budapesti 29. honvéd gyalogezredben. Egy dátum nélküli és egy 1916 februárjában keltezett levelén tizedesként szerepel, majd ugyancsak 1916-ban már mint szakaszvezető kap Bronz Vitézségi Érmet. 1917. szeptember 19-én könnyebben megsebesül, amiről két tábori levelezőlap is tanúskodik. A családi elbeszélés szerint a háború vége felé gépkocsivezetőként szolgál, amire az utolsó tábori lapján fennmaradt pecsét is utal. A család még egy további kitüntetést is őriz: a Vas Érdemkeresztet, amit a kitüntetésen szereplő évszám alapján lehetséges, hogy szintén 1916-ban kapott. Az igazoló cédulán feltüntetett adatok szerint mindenesetre Ernő ekkor már szakaszvezető volt és egészségügyi gépkocsit vezetett.
A Bronz Vitézségi Érem…
…és az igazoló cédula
(az igazoló cédula forrása: HIM Bécsi Levéltári Kirendeltsége)
A Vas Érdemkereszt…
…és az igazoló cédula elő- és hátoldala
(az igazoló cédula forrása: HIM Bécsi Levéltári Kirendeltsége)
Arnold Ernő háború alatt írt leveleinek valószínűleg csak töredéke maradt ránk, mindössze öt darab írás: két levél, két tábori levelezőlap és egy képeslap. Mindegyiket jövendőbelijéhez, Kudlik Rózsikához címezte, és egy kivételével ismerjük a keletkezés dátumát is. A levelek keletkezésének helyét egyrészt a levelekből tudjuk, másrészt amennyiben feltételezzük, hogy Ernő mindig ott tartózkodott, ahol a 29-es honvédek, akkor a 29. gyalogezred két háború között kiadott története (Huszonkilences honvédek hadtörténete, Bp. 1936) alapján következtethetünk mely frontszakaszról írt haza. Érdekes, hogy a családi hagyományban csupán az maradt fenn, hogy Ernő Tirolban szolgált, és ott is sebesült meg, valójában azonban csak a háború utolsó hónapjaiban tartózkodott ezen a fronton. A rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján mindenesetre nagyjából rekonstruálni lehetett merre sodorta hősünket a háború.
Arnold Ernő szabadságon a szabadkai Kudlik-házban
A 29-esek 1915 januárjában kerülnek az orosz frontra, ahonnan 1918 márciusában szállítják át őket az olasz hadszíntérre. Ernő leveleinek keletkezési helye ötből három esetben fedésben van az ezred mindenkori tartózkodási helyével, a másik kettő esetében feltételezhető az egybeesés. Nem tudjuk pontosan, mikor kerül ki a frontra, mindenesetre 1915 júniusában még a budapesti gépfegyvertanfolyamon vesz részt (lásd: legelső fotó), decemberben pedig már minden bizonnyal a harctérről ír haza.
A 29-es honvéd gyalogezred hadiútja 1915. I. 15. és 1916. VI. 22. között
(Huszonkilences honvédek hadtörténete)
1915 decemberében, egész pontosan november 27. és december 29. között az ezred az orosz fronton, a volhíniai Dublany és Lisznia környékén volt tartalékban, miután egy hónapot töltött az Ikva mentén állásban.
Részlet a fenti térképből (1915. VIII. 30. – 1916. I. 5.)
Valószínűleg itt született az a kockás papírra írt levélke, amelyben Ernő karácsonyi üdvözletét küldi Rózsikának. A levél egyik oldalára került az üzenet, a másik oldalra pedig a címzés, illetve a feladó adatai, mivel a papírlap egyúttal borítékként is szolgált. Sajnos a keletkezés dátuma és helye nincs feltüntetve, de tekintettel a karácsonyi utalásra és arra, hogy Arnold Ernő itt még tizedesi rangban szerepel valószínűsíthetjük 1915 decemberét.
A levél szövege: „Kellemes karácsonyi ünnepeket kiván
Arnold Ernő”
A címzés: Őnagys. Kudlik Rózsika úrleány Szabadka I. Tompa utca
Feladó: Arnold Ernő tizedes fegyvermester
29. h. gy. ez. 3 zászlóalj, tábori posta 84.
A következő levél már hosszabb lélegzetvételű, amit szerzője szabványos tábori postai borítékos levélpapírra írt 1916. február 13-án, az orosz fronton. A keletkezés helyeként Raranczét tünteti fel, amely Cernovitztól keletre fekvő település a mai Ukrajna területén, a 29-es honvédeket ugyanis ekkorra már vasúton Bukovinába szállították. 1916. január 4-e és június 16-a között tartózkodtak ezen a frontszakaszon.
Részlet a 29-esek hadiútja térképből, 1916. I. 5. – 1916. VI. 8.
A feladó neve és címe: Arnold Ernő tizedes fegyvermester, 29. honv.gy.ez. III. zlj. Táb. p. 84. sz. A levél így hangzik:
Rarancze, 1916. II. 13.
Kedves Rózsika!
Mint azt már Mancika levelében irtam a részemre e hó 24 én feladott csomagot megkaptam, melyért ezúttal Rózsikának és kedves mamájának is köszönetet mondok.
Meg fognak bocsátani, hogy erről ily későn értesítem t.i. a csomag már e hó 9 én megérkezett. 10 én akartam irni, amit annyiban meg is tettem, hogy Mancikának irtam egy levelet, de alig fejezhettem azt be, amikor megzavartak az irásban, egy halom ócska puskát kellet kijavitanom, amivel ma lettem készen.
Este pedig egyáltalán nem lehet irni, mert mi a világitás fogalmát csakis fényszóró és rakéta alakjában ismerjük.
Ujság jelenleg nincs, a napok egyhangúan (folytonos puska és ágyúdörgés) múlnak.
Karcsiról sem tudok semmit, újabban még nem beszélhettem vele.
Er findet ziele (?) herzliche Grüße ihnen und ihnen lieben Eltern
Ernst Arnold
Talán ebből a levélből tudjuk meg a legtöbbet Ernő környezetéről: a „folytonos puska és ágyúdörgés”, a „fényszóró és rakéta” meg a „halom ócska puska” megemlítése ha nem is teljes valójában, de egy fiatal leány számára kíméletes formában idézi meg a háborút.
Időrendben két tábori postai levelezőlap következik, amelyek 1917. szeptember 20-án, illetve október 3-án íródtak, szintén az orosz fronton. Mindkettő témája Ernő sebesülése, a feladó neve alatt csupán annyi szerepel: fegyvermester. Az első lap érdekessége még a hosszú pecsét, amely a következő feliratot tartalmazza: K.u.k. Gebirgs San. Kolonne Nr. 6.
1917. IX. 20.
Kedves Rózsika!
Kérem ne tessék addig irni, amíg határozott czimet nem irok. Tegnap vagyis 19-én este könnyebben megsebesültem és még nem tudom hová visznek.
Üdvözli Rózsikát és kedves szüleit
Ernő
A következő, két hét múlva írt lapból mindkét írás keletkezési helye kiderül: az előbbi Lichtenberg, utóbbi Starosinec / Storozynetz városa, amely fontos vasúti központ volt. Innén vitték tovább a 29-es honvédeket 1918. március 29-én az olasz frontra. A címzés, illetve a feladó megjelölése megegyezik az előző lapon jelölttel. A levél átirata:
1917. X. 3.
Kedves Rózsika!
Mint azt már Lichtenberg-ből irtam, múlt hó 19-én egy könnyű sebet kaptam a bal lábamba. Jelenleg Starosinec nevű városban egy tábori kórházban vagyok, sebem már egészen be van gyógyulva, már-már járni is tudok. Szivélyes üdvözletét küldi Rózsikának és k[edves]. szüleinek Ernő
Sajnos a családi emlékezetben sem maradtak fenn részletek a sebesülés körülményeiről, azonban apró kiegészítésül szolgál, hogy a HIM Bécsi Levéltári Kirendeltségén Dr. Lenkefi Ferenc által rendelkezésre bocsátott adatok szerint Arnold Ernőt 1917 októberében vádli-lövéssel kezelték a 303. számú tábori kórházban.
Arnold Ernő sebesülési kartonja
A négy levél keletkezési helye korabeli Monarchia térképen
Az utolsó dokumentum a Forum Romanumot ábrázoló grafikus képeslap 1918. június 25-i keltezéssel. Az egyik bélyegző a feladó szolgálati helyeként az 51. sebesültszállító gépjárműoszlopot jelöli meg. Ez egybecseng a családban fennmaradt emlékekkel, miszerint Arnold Ernő a háború vége felé már gépkocsivezetőként szolgált. Az ezred egy része ekkor Fiuméban, másik része Karlovácban tartózkodik pihenőn, ahonnan július 30-án mennek át Tirolba. A levél így szól:
Feldpost 483 – 1918. VI. 25.
Végre ismét oly helyen vagyok, ahova levelek érkezését is várhatom. Kérem sziveskedjék Karcsi és Józsi czimét megirni. Enyém a régi tábori posta 483.
Szivélyes üdv. küldi Ernő
A Tirolban töltött szolgálatból sajnos már nem maradt fenn levél, csupán néhány emlékmorzsa, amelyek közül az egyik arról tanúskodik, hogy hősünk megkedvelte a szép tájat, és megfogadta magában, hogy ha megnősül, visszamegy oda nászútra. Egy kis történet is fennmaradt, ez azonban nem tartozik a kellemes élmények közé. Fia, ifjabb Arnold Ernő így emlékszik erre: „Édesapám mesélte, hogy a hegyek között olyan tiszta volt a levegő, hogy a tengerszemnek nevezett tó túlsó oldala úgy tűnt, kéznyújtásnyira van. Bajtársaival úgy döntöttek, átússzák a tavat. Még a tó közepéig sem értek, egyiküket görcs fogta el, de a többiek is fulladoztak már. A túlsó part meg sehol. Akkor visszafordultak, de már egyikük sem bírta. Szerencsére a parton volt valamilyen csónakos, akiknek odakiáltottak segítségért. Az utolsó pillanatokban menekültek meg.”
Ernő és Rózsika esküvői fényképe
Ernő a háború után megnősült, elvette Rózsikát, azonban sohasem jutott el Tirolba. A háborút követő nehéz gazdasági helyzetben erre nem volt lehetőség. Igen tanulságos hősünk háború utáni sorsa, amiről fia így ír:
„1920. május 1-én házasságot kötött Kudlik Károly húgával, Rozáliával. Szabadka akkor már a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz (a Jugoszláv Királyság elődállamához) tartozott és a határ Baja-Mélykút felett húzódott. Mivel Ernő Szabadkán nem kapott munkát, körülnézett a környéken. Végül a Mélykút-Öregmajorban, a Tinójárásnak nevezett uradalomban kapott állást mint gépész. Nyaranta lokomobilt (afféle gőzüzemű traktort) és gőzekét üzemeltetett, illetve karbantartott. A teleket a javítóműhelyben töltötte a gépek karbantartásán.
Ott született meg 1922-ben (az öt közül) első gyermekük, László.
Ernő és Károly gyermekeikkel egy kiránduláson 1929-ben
Valamivel később az ún. »bajai háromszöget« visszacsatolták Magyarországhoz. Emiatt az uradalom felbomlott és Ernő munka nélkül maradt. Miután sehol sem kapott munkát, viszontagságos körülmények között visszatelepültek Szabadkára, ahol Rozália szüleinél (Kudlik hangszerüzem) húzódtak meg. Ernő eleinte az államvasutaknál dolgozott mint vasesztergályos, majd később mint sofőr. 1928-ban úgy döntött, önálló mechanikus műhelyt nyit. Mivel apósának (Ádámnak) volt egy szabad épülete, ott rendezte be műhelyét. Ernő valóságos polihisztor volt, hamarosan alig győzte a munkát. De közben újításokon is szorgoskodott. Egyik szabadalmaztatott újítása egy olyan gázgenerátor, aminek terméke helyettesítette a benzint és bármilyen motoros járműnél alkalmazható volt, anélkül, hogy azt előre beépítették volna a járműbe. Bátyáim még emlékeznek olyan autóbuszokra, amiknek a hátuljára oda voltak erősítve az Arnold-féle gázgenerátorok.
Az 1930-as években bekövetkezett gazdasági válság nem kerülte el az Arnold műhelyt sem. Mivel alig akadt megrendelő, egyik barátjával RIS néven külön kis vállalkozást kezdtek és cipész kéziszerszámokat gyártottak. Sajnos nem nagy sikerrel. Szerencsére a válságos időszak nem tartott sokáig, és a műhely forgalma ismét fellendült. Még a 2. világháborút is – viszonylag – jól átvészelte, de a végén az átvonuló szovjet csapatok felgyújtották a házukat.
Ezután következett a második tragédia. A háború után (itt is mint a többi szocialista országban) a németek kollektív bűnösöknek lettek kikiáltva. Annak ellenére, hogy Ernő valamennyi okiratában magyarként volt feltüntetve, 1945-ben már az Arnold név is elegendő volt ahhoz, hogy »német fasiszta« legyen. Ennek következményeként elkobozták az egész műhelyt. »Ráadásként« a szeghegyi gyűjtőtáborba hurcolták, ami gyakorlatilag haláltábor volt. Ernő csak ezért maradt életben, mert hamarosan kiderült szaktudása és a »fejesek« autóit javította. Ettől függetlenül két évig maradt ott. Utána afféle »félszabad« munkaszolgálatosként dolgozott egy szabadkai mechanikus üzemben, de naponta jelentkeznie kellett a rendőrségen. Közben súlyos beteg lett, a hiányos táplálkozás miatt gyomorfekély alakult ki nála, ami később perforálódott.
Részben betegsége, részben a változó politikai körülmények miatt 1950-ben (végre) szabad lett, majd betegnyugdíjba helyezték. A következő években egy barátja műhelyében dolgozgatott, de betegségét soha nem heverte ki és viszonylag korán, 1960 májusában (64 éves korában) elhunyt.”
