Az Osztrák–Magyar Monarchia horvátországi születésű, szerb származású tábornagya, a Monarchia legmagasabb katonai rendfokozatát elérő Boroević személyisége napjainkban is élénk vitát vált ki szerb, horvát, szlovén és osztrák történészek között. Írásomban megpróbálok rávilágítani arra, hogy ki is volt az „Isonzó oroszlánja” elnevezéssel aposztrofált tábornagy.

Svetozar Boroević a katonai határőrvidékhez tartozó, Kostajnica melletti Umetić faluban, szerb ortodox (pravoszláv) vallású családban látta meg a napvilágot 1856. december 13-án.

Érdemes leszögezni, hogy a szerb nemzettudat sarokköve az ortodoxia, mint ahogy a horváté a római katolikus vallás. Ebből kifolyólag katolikus szerb, valamint pravoszláv (ortodox) horvát – elméletileg – nem létezik.

Apja, Adam Boroević, 1845-től szolgált a cs. kir. 11. (2. bánsági/báni) határőrezredben. 1849 májusától őrmesteri rangban a magyar szabadságharc elfojtásában is részt vett, érdemeit ezüst vitézségi éremmel jutalmazták. 1869-től hadnagy, 1872-től pedig főhadnagyként szolgált. Édesanyja Stana, nemes Adam Kovarbašić bojnai határőr főhadnagy leánya volt. A Boroević házaspárnak Svetozar mellett még két gyermeke – Nikola és Ljubica – született. Nikola cs. és kir. ezredesként 1917-ben szerzett nemességet.

A katonai határőrvidéket az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően felszámolták, területét betagolták Horvát–Szlavónország, ill. a Magyar Királyság vármegyerendszerébe.

 Boroević tábornagy a Boroević-hadseregcsoport parancsnokaként látogatást tesz a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezrednél 1918 februárjában a Piavénál
(Kókay László hagyatékából)

Boroević a Graz melletti liebenaui hadapródiskola elvégzését követően 1875. május 1-től a cs. és kir. 52. gyalogezred hadnagya. Ezredével részt vett Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupációjában, aminek során különösen Szarajevó bevételénél tüntette ki magát. 1881–1883 között elvégezte a bécsi Hadiiskolát, 1887–1891 között pedig a Mária Terézia által 1751-ben alapított bécsújhelyi katonai akadémiát. Ezt követően katonai karrierje meredeken ívelt felfelé: 1892. május 1-től őrnagy, 1895. május 1-től alezredes. 1896. április 16-tól a cs. és kir. laibachi 17. gyalogezred IV. zászlóaljának parancsnoka. 1897. november 1-től ezredes. 1898–1904 között a cs. és kir. VIII. (prágai) hadtest vezérkari főnöke. 1904. május 1-től vezérőrnagyi rangban a cs. és kir XIII. (zágrábi) hadtesthez tarozó 14. gyalogdandár parancsnoka, amely legénységi állományának zömét délszlávok – horvátok és szerbek – alkották.

Ebből az időből származik a Srpski Sion, a karlócai ortodox Érsekség lapjában megjelent hír, miszerint Branković érsek családi védőszentjének (Szent Demeternek) ünnepségén több magas rangú – szerb nemzetiségű és pravoszláv vallású – állami hivatalnok és katonatiszt mellett Boroević tábornok is részt vett. Ő volt a rendezvény egyik „keresztapja“, vagyis fővédnöke – a másik a károlyvárosi (ma: Karlovac, Horvátország) ortodox érsek.

1905-ben magyar nemesi címre, bárói rangra jogosult, amikor is a bojnai (von Bojna/de Bojna/od Bojne) nemesi előnevet vette fel. 1907–1912 között a VI. (zágrábi) honvédkerület parancsnoka, 1908. május 1-től altábornagy. 1912-től 1914 szeptemberéig a VII. kassai (1913-tól VI.) hadtest parancsnoka. 1916-ban a zágrábi egyetem jogtudományi karának díszdoktorává választották.

Kortársai szigorú, kemény emberként és katonaként írták le, aki számára a fegyelem és a becsület mindenek felett állt.

Az I. világháború során az orosz, majd az olasz hadszíntéren irányította sikerrel a parancsnoksága alá rendelt seregtesteket. A hadtörténészek szerint a védelmi harcok mestere volt, soha nem vesztett csatát – ezt ellenségei is elismerték. Az összeomláskor felajánlotta I. (IV.) Károlynak, hogy a forradalmi eseményeket megakadályozandó csapataival bevonul Bécsbe, de a császár az ötletet elvetette. Ezt követően Klagenfurtba vonult vissza.

Több volt, délszláv származású osztrák–magyar katonatiszthez hasonlóan 1919 nyarán felajánlotta szolgálatait a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság hadseregének, de elutasították és állampolgárságot sem nyert. Ennek fő oka, hogy ilyen magas rangú egykori ellenség – aki a végsőkig kitartott a birodalom mellett, és időben nem tette magáévá a jugoszláv eszmét – vállalhatatlan volt az új állam számára. Vele ellentétben egykori szárnysegédje, a horvát származású Slavko Kvaternik alezredes jelentkezését elfogadták: ő lesz az, aki majd 1941. április 10-én – Jugoszlávia összeomlásakor – Zágrábban bejelenteti a Független Horvát Állam megalakulását...

Egyes adatok szerint a jugoszlávokhoz való jelentkezés miatt elvesztette osztrák katonai nyugdíját, aminek következtében élete utolsó napjait nélkülözésben tengette. Annyi bizonyos, hogy 1920. május 23-án hunyt el a klagenfurti kórházban: egyes adatok szerint agyvérzés, mások szerint spanyolnátha következtében. Május 26-án az ottani temetőben szerény körülmények között temették el. 1920 őszén exhumálták, és október 21-én a bécsi központi temetőben, katonai tiszteletadás mellett – több ezer egykori katonája részvételével – helyezték örök nyugalomra.

 Boroević síremléke a bécsi központi temetőben
(forrás: en.wikipedia.org)

Megítélése idővel változott, napjainkban már több jugoszláv utódállam is sajátjának tulajdonítja, amiben Szlovénia és Horvátország járnak az élen. Már a háború idején több horvátországi város díszpolgárává választotta. Ezt 1915 augusztusában Laibach (ma: Ljubljana, Szlovénia) is megtette, de titulusától 1919-ben megfosztották. 2009-ben posztumusz visszakapta ljubljanai díszpolgári címét.

A horvátok 2006-ban, Boroević születésének 150. évfordulója alkalmából megszervezett konferencián hangsúlyozták, hogy a tábornagy magánleveleiben – amelyet egyébként németül írt – horvátként beszélt magáról.

2008 óta a szerbiai Zimony egyik utcája a Svetozar Boroević od Bojne nevet viseli.

A horvát posta 2014. július 28-án Boroević arcképével ellátott alkalmi bélyegzőt használt egy zágrábi postahivatalban.

A szlovén posta 2016. november 4-én postabélyeget hozott forgalomba, amelyen Boroević és Simon Gregorčič szlovén költő arcképe látható.

2016. december 10-én a szlovéniai Nova Goricán, a Monte Santo, szlovénül Sveta gora lábánál emlékművet állítottak Boroević tábornagynak.

Várjuk, hogy a 2018-as év – a Nagy Háború befejezésének centenáriuma – hogyan alakítja tovább a Boroević tábornokról eddig kialakított képet.