Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 23. rész
1918 tavaszán Csíkszentkirályon szállásolják el tüzérünket egy fiatalasszony házában. Az Ojtozi-szorosból érkező Vágovits Gyula a településen lázas betegségbe esik. Parancsnoka közbenjárására a tábori kórház helyett – 33 hónap frontszolgálat után – hazatérhet Érsekújvárra. Érzékeny búcsút vesz katonatársaitól és Pici lovától…
Így kerültünk mi is az Ojtozi-szorosból hátra, én – ha jól emlékszem – Csíkszentkirály községbe, de azért egész bizonyosan nem tudom a község nevét, akármennyire is erőltetem memóriámat, mert a hideg és zord Ojtozi-szorosban nagyon átfáztam, és már megérkezésünk után lázas lettem. Ha a községre nem is, arra emlékszem, hogy egy igen rendes és tiszta házban szállásoltam el magamat, egy fiatal hadiasszony házában, annak az első utcai szobájában. A fiatalasszony 4 éves kislányával lakott a belső udvari szobában, férje, mint mondotta, kint van a harctéren.
Hogy őszinte legyek, nem valami nagy szívességgel fogadott. Szobámban, ahogy akkor nevezték, egy díványon pihentem és lázcsillapítót vettem be. Este, úgy lámpagyújtás után, azt kérdezte tőlem, hogy már lefekszem-e. A válasz persze hogy az volt, hogy igen. Ekkor megvetette az ágyamat és kiment, majd azt hallottam, hogy a szoba ajtaját kívülről maga után bezárta kulccsal.
Bár nem jól éreztem magam, de mégis elmosolyogtam ezen eljárásán, mert láttam, hogy a feltűnően csinos fiatalasszony határozottan fél, és ezért csukta rám az ajtót, magamban úgy gondolkoztam, hát mégis vannak tisztességes asszonyok itt is.
Reggel korán kelt, és az ajtót kinyitotta. Én úgy 8 óra felé felkelve kimentem mosdóvízért és udvariasan köszöntöttem őt. Talán három napig pontosan így ment minden. Mivel a lázam nem csökkent, bár fiatal voltam, éreztem, hogy valami baj kerülget, ezért a segélyhelyre mentem, ahol egy fiatal orvos zászlósi rangban megvizsgált, de semmi komoly bajt nálam nem talált. Ő egy másfajta lázcsillapítót adott azzal, hogy amennyiben két-három napon belül a lázam nem megy le, úgy jöjjek el újra. De a lázam csak nem ment le, és közérzetem is rossz volt. Úgyszólván egész napon át csak pihentem, közben ki-kimentem az udvarra, ahol a kicsi 4 éves kislánykával szórakoztam és beszélgettem.
Csíkszentkirály korabeli képeslapon
(forrás: www.csikszeredaikepeslapok.ro)
A fiatalasszony látta, hogy a legfinomabb viselkedést tanúsítom irányában és még csak egyetlen kétértelmű szót vagy megjegyzést sem teszek, sőt sajnálkozásomat fejeztem ki, hogy ilyen helyzetben van, óráról órára bizalmasabb lett hozzám, különösen akkor, amikor megtudta, hogy gyengélkedő állapotban vagyok, sőt már aziránt is érdeklődött, hogy most honnan s merről jöttem. A negyedik nap este már nem zárta be az ajtót, sőt reggelire egy csésze meleg tejet is hozott be a szobámba, hogy igyam meg.
Húsvét utáni napok voltak ezek, és hazulról a tábori posta részemre csomagot hozott. Felbontottam, kóstolgattam a húsvéti maradékot, de nem ízlett biz az nekem, s így az egész csomagot átadtam a fiatalasszonynak, aki csak nézett udvariasságomra. Szóval megbarátkozott velem, és egyáltalán nem tartott semmitől.
– Fiam nincs más, mint hogy tábori kórházba kell mennie. Jöjjön el majd két nap múlva.
Meglepődtem a hallottakon, és nem haza, hanem egyenesen a parancsnokomhoz mentem, és jelentettem, hogy mit mondott az ezredorvos. De azt is kijelentettem, hogy én semmiféle tábori kórházba nem megyek, akkor inkább itt maradok betegen is.
Parancsnokom, aki igen szeretett és csak Gyuszinak nevezett fiatal kinézésem miatt, azt mondta nekem, hogy majd holnap ő is személyesen eljön velem az ezredorvoshoz, aki neki jóbarátja is volt. Másnap valóban elmentünk együtt. Az őrnagyi rangban levő ezredorvos igen szívélyesen fogadott bennünket. Újból megvizsgált, parancsnokom pedig közölte vele, hogy én nem vagyok hajlandó tábori kórházba menni. Majd mondta, hogy öltözzem fel, ők pedig visszavonultak egy másik helyiségbe. Amikor kijöttek, mind a ketten mosolyogtak és aztán mi elmentünk.
Az úton közölte velem a parancsnokom, hogy úgy oldják meg dolgomat, hogy én rendes szabadságos levéllel két hétre haza utazom Érsekújvárra, és ha majd letelik a szabadságom ideje, nem vonulok ide vissza, hanem azzal a levéllel, amit az ezredorvos, meg amit majd ő is írni fog, jelentkezzem, mint utazásra képtelen az újvári kaszárnyában Dr. Gyurman alezredes, ezredorvos előtt.
Másnap már kézhez is kaptam a szabadságos levelet és érzékeny búcsút véve parancsnokomtól, jó barátaimtól és ismerős bajtársaimtól, akikkel 33 havi harctéri szolgálatom alatt jóban-rosszban együtt voltam, utoljára a szállásadómtól és még az én jó pajtásomtól, a Pici hátaslovamtól is. Utoljára vittem neki kockacukrot, de mintha megérezte volna a szegény pára, hogy többé nem lát, csak a kezem meg az arcom nyaldosta, de a cukorhoz nem nyúlt és amikor könnyes szemmel még utoljára megsimogattam a fejét, meg a nyakát és kimentem az istállóból, az ajtóból visszanézve láttam, hogy fejével utánam néz és hallottam, hogy keservesen nyerít. A cukrot átadtam az ajtóban álló szolgálatos hajtótüzérnek, aki szintén törülgette szemeit a látottak fölött.
A csíkszentkirályi vasútállomás a korabeli képeslap baloldalán
(forrás: vasutallomasok.hu)
A következő nap reggel Csíkszentkirályról személyvonaton Maroshévízig, ott pedig átszállva a brassói gyorsra Kolozsváron át Budapestig utaztam, majd szeretett szülővárosomba, Érsekújvárba. Amikor a pesti gyors kerekei átszaladtak az udvardi vasútállomás váltóin, pár percre a kinyitott fülke ablakán megpillantottam az újvári nagytemplom sugármagas tornyát, szívemet a torkomban éreztem lüktetni a nagy izgalomtól, a Gondviselés még élve visszavezérelt szeretteim közé.
Következő rész: Mit is kell végeznie egy laktanya-ügyeletesnek?
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
