Imre Gábor kadét doberdói naplója – 14. rész
San Giovanniban nyugodtan telnek a következő napok, de mindenki érzi, hogy ez az állapot nem tarthat örökké, hisz fölöttük a Doberdón dübörögnek a fegyverek. A legénység jobb híján Triesztből egy kocsirakomány Dianát rendel. Még időben, mert megérkezik a váltás és Jamianóhoz kerül a század, ahol a fronttól szabadulni akaró egyik fegyvermester lábon lövi magát, de pórul jár…
Három nap pihenő következett, majd még egyszer 24 óra az előretolt állásban minden különösebb baj nélkül. Számvivő őrmesterünk naponta bement Triesztbe vásárlásokat eszközölni. Hátizsákszámra hordta a különféle cukrászsüteményt, likőrt, szalámit a tisztikar részére. Valósággal dúskálkodtunk a sok jóban.
Én meg, ha szabadidőm volt, felmásztam a templomtoronyba, honnan nagyszerűen el lehetett látni a Doberdó vidékére, és órák hosszáig figyeltem az ott folyó eseményeket. Természetesen részleteket még a látcső segítségével sem lehetett kivenni az ott terjengő füsttől és portól. Azonban a robbanások szakadatlan és meg nem szűnő sorozata sejtetni engedte, hogy ott szörnyű és emberfölötti küzdelem folyhat egyfolytában már a második hete.
Az olaszok pontonokra szerelt 28-as hajóágyúinak borzalmas koncertjébe időnként beleszóltak az osztrák-magyar 30 és felesek mély dörrenéssel. Valósággal reszketett a vidék, amint az ágyúk százai tépték-marták gyilkos gránátjaikkal a kővel páncélozott testét. Az emberélet szinte nem is számított ebben a pokoli zűrzavarban, amelyben azért iszonyú rendszer volt észlelhető: a pusztítás, a minél eredményesebb pusztítás vágya.
A legénység fásult közönnyel hallgatta és várta a fejleményeket. Ők tudták jól, hogy mi sem fogjuk elkerülni a sorsunkat. Az öreg bakáknak már voltak tapasztalataik. Egy részük részt vett a kárpáti nagy orosz offenzívában és a szerbiai harcokban. Jól kioktatták az újoncokat. Az első tünet a legénység készülődésére az volt, hogy az összes pénzüket elköltötték. Triesztből egész kocsirakomány Diana sósborszeszt rendeltek.
Diana sósborszesz reklámok 1915-ből a Vasárnapi Újságból
(forrás: adtplus.arcanum.hu)
Először meglepett bennünket ez a különös kívánság. Minek kell az embereknek ennyi töméntelen sósborszesz? Némelyiknek 20 üvegje is volt már. Hamar rájöttünk a dolog nyitjára. Nem is igen titkolták az atyafiak, hogy miután a szeszes ital fogyasztása a napi adagon túl tilos volt, és így azt nem hozathattak, tehát Diana sósborszesszel helyettesítették a reggeli pálinkaporciót.
Megjött a leváltás… A század gyülekezzék a templom mellett – jött a parancs. Szakaszom már megvacsorázott, és indulásra várva hevert. Mint a bomba csapott le ránk a hír. Már egészen otthonosan éreztük magunkat San Giovanniban. Megszoktuk a viszonylagos kényelmet, a szúnyogezredeket, kígyókat, gránátokat és a negyednapos szolgálatot… S most mindennek vége. Ma este mentünk volna ki harmadszor a fürdőhöz, így azonban most ez elmarad. Némán indultunk a gyülekezőhelyre. Zászlóaljunk harmadik százada már ott hevert az út mentén. Kimerülten, fásult közönnyel szemlélték felvonulásunkat. Ma hajnalban jöttek be a 77-esről. Mi pedig nagyon jól láttuk napok óta, hogy mit vittek véghez azon az olasz gránátok. Csak akkor kezdtek megelevenedni, mikor egyik-másik földi elmondta nekik, hogy milyen helyre kerültek.
Helyettünk már a leváltó század egy szakasza ment az előretolt állásba, s mi nemsokára hosszan elnyúlva meneteltünk, hogy éjfélre elérjük táborhelyünket. Kozarev százados nem tudott semmit sem mondani.
– Egyelőre tartalékba megyünk – mondta –, a többit majd meglátjuk.
Július 3-a volt, és a Jamiano alatti völgy bokrai között húzódott meg a legénység. Én kimentem a közeli útra, hol a Doberdón folyó mészárlás utánpótlása lüktetett. Egy tiroli landwehr ezred menetelt órák hosszat előre. Tizennyolc évesnek látszó fiúk és hatvanéves öregek ballagtak köztük. Élelmiszer-szállító és sebesülthordó autók száguldoztak fel és alá.
A romos Jamiano, háttérben a Doberdói tó
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Ennek a napnak is megvolt a maga szenzációja. A zászlóaljunk törzsénél szolgáló egyik sváb fegyvermester, hogy megszabaduljon a mindjobban közelgő veszedelemtől, meglőtte a lábát. Elkövette az egyik legsúlyosabb vétséget, amelyért a harcvonalban halálbüntetés jár. Egy cipót kötött a lábfejére, hogy a lövés ne okozzon pörkölést, és ne ismerjék fel, milyen közel érte a golyó. Csak egyre nem számított: a fájdalomtól és a belső izgalomtól elájult, és úgy fedezték fel tettének kétségbevonhatatlan bizonyítékaival együtt. Állítólag másnap már halálra ítélték és kivégezték.
A legénység nem nagyon sajnálta, mert a fegyvermester soha nem került ki a rajvonalba, és így szinte megérthetetlen volt előttünk kétségbeesett cselekedete. Másnap már nem beszélt róla senki. Itt nem sokat számított egy-két emberélet.
Következő rész: Rémálom a Doberdó tengelyén
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
