Kovács György háborús naplója – 24. rész
Háborús mesélőnk mai története elmélkedés a háború pusztításáról és a szenvedőkről. Gondolatait egy galíciai menekült családdal való találkozás ihlette.
Ég a falu. Agusztendorf 1917. december. 11.
Miután elejétől kezdve egészen végezetéig küzdöttem a világháborúban, tehát megfordultam majd az összes frontokon: Szerbiától kezdve Orosz-, Román- és Olaszországban, ahonnét aztán megszabadultam, amikor kitört a forradalom és véget ért az a rettenetes vérengzés, amiket volt szerencsém végig látni és végig élvezni.
Amiből untig elég lett volna nekem a Doberdó is, amit igazán el lehet mondani, hogy a világháborúnak egyik legveszedelmesebb helye volt. Mert annyi ember, mint ami Doberdón elveszett, annyi nem veszett el egyetlen fronton sem. Én csak 9 hónapig voltam Doberdón, pedig egy álló évig front volt Doberdó és örültem 9 hónap után egy sebbel és betegséggel eljöhettem onnét.
Tehát rettenetes volt végig nézni azokat a szegény falusi lakosokat, akiknek a faluja az ellenség kezére került. Kifosztották a falut: minden félét elvittek a legutolsó falat kenyerüket is, ráadásul felgyújtották a falut, úgy hogy számtalan falut láttam teljesen romba dőlve, felgyújtva, megsemmisítve. A népei pedig, akiket el nem hajtott magával az ellenség, azok pedig ott bujkáltak az erdőségben, éhen koplalva, ruhátlanul, takaró nélkül.
Többek között találtam egyszer éppen ilyen helyzetben egy szegény anyát, 4 gyermekével kóborolni az erdőségben. Szegény asszony sírt folyton. Azt hiszem, német származású volt, mert németül beszélt és Galíciában volt ez a dolog, ott pedig sok német falu van. Annyira sajnáltam szegényt, hogy még a pokrócomat is neki adtam, hogy legyen takarójuk. Szép, fiatal asszony volt, annak dacára, hogy négy gyermeke volt. Édesanya és a gyermekek is szépek voltak.
Egy pár szót, amit tudtam németül beszélgettem vele. A gyermekek kezet akartak csókolni, de nem engedtem oda a kezemet nékik. Azután Kuntág vincsit köszöntem az asszonynak és ott hagytam őket a fa tövében, mert a pajtásaim már előre mentek a járőri szolgálatba. Hogy aztán hova mentek szegények? Többé nem találkoztam velük.
Tehát csak az ilyen családok mondhatnak csak igazán szomorú hírt a hozzátartozójuknak, vagy talán az édesapjuknak azok a szegény gyermekek, ha valaha visszatér az édesatyjuk a harcmezőről, a falujának csak a romjait találta az a szegény férj, aki ott harcolt valahol messze egyik fronton, akkor amikor az ő kis hajlékát felgyújtotta az ellenség és megfosztotta a kis családját, nem csak a kis otthonuktól, hanem még a betevő falat kenyértől is, a jó meleg szobától és a kis ruházatuktól is.
Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.
Előző rész: Hogy hívják magát?
Következő rész: A kis csikó szerencséje
