Háborús hétköznapok Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében 4.
A háború kitörésekor az ellenséges országok Monarchia területén tartózkodó „védképes férfiai” is gyanússá váltak, akiket el kellett távolítani a lakóhelyükről és felügyelet alá kellett vonni. Sorozatunkban ezúttal internálással kapcsolatos történetek következnek az ország egykori központi vármegyéjéből.
A belügyminiszter a hadviselés érdekében felügyelet (őrizet) alá helyezendőkkel vagy lakóhelyükről eltávolítandókkal szemben követendő eljárás tárgyában kiadott 3.009/1914. res számú körrendeletében szabályozta, kiket kell „szigorú biztonsági elbánás alá” vonni. Ide tartoztak az ellenséges államok polgárai, a gyanúsan viselkedő személyek, azok, akik bizonyos, meghatározott helyeken tartózkodnak, illetve akik szabad mozgásukkal árthattak a háborús érdekeknek.
A rendelet elkülönítette egymástól a katonai őrizet alá vont hadifoglyokat, valamint az internálandókat – ezek rendőrhatósági felügyelet alá kerültek és szükség esetén a belügyminiszter által kijelölt helyre voltak szállítandók. Utóbbi kategóriát nem az ellenséges országok katonái, hanem azok „védképes férfi alattvalói” képezték, illetve olyan gyanúsnak tartott személyek, akiket a hadviselés érdekében kellett eltávolítani lakó- vagy tartózkodási helyükről. Így járt például a pilisvörösvári szénbánya – neve alapján olasz – őrmestere, akit a főszolgabíró kérésére a Belügyminisztérium Tápiósülyre helyezett át, mivel a bányánál dolgozó nemzetiségeket a magyarság ellen izgatta.
A miniszter az internáltak elhelyezésének szempontjait is meghatározta: lehetőleg „kedvező fekvésű nagy épületekben” kellett őket elszállásolni, oly módon, hogy ne legyenek a településbeliek terhére, ne zavarják nyugalmukat, illetve ne veszélyeztessék biztonságukat. A lehetőségeket a miniszter az alispán útján mérte fel, aki járásonként gyűjtötte össze a szóba jöhető városokat és községeket.
Az ezzel kapcsolatos problémákat és kritériumokat jól példázza a Pomázi járás főszolgabírójának jelentése. Eszerint a járás községeinek egy része az ott élő szláv lakosság miatt eleve nem is fogadhatta a szerb és orosz internáltakat, viszont a többi település sem igazán bizonyult alkalmasnak az elhelyezésükre, mivel a magyarok és németek lakta községekben „nagyobb számú fogoly befogadására alkalmas helyiség” nem volt. Végül annyit tudott felajánlani, hogy a Visegrádhoz tartozó Gizella gyógyfürdő – díjazás ellenében – 130–150 „darab”, Dunabogdány 150–300, illetve Kisoroszi és Tahitófalu 25–30 internáltat tud fogadni.
Cegléd, huszárlaktanya
Ezzel szemben Cegléden egy kaszárnyában sikerült 1800 szerbet elhelyezni, férfiakat, nőket és gyereket vegyesen, 62 népfelkelő felügyelete mellett. A Czeglédi Közlöny részletes riportban számolt be az itteni „lerongyolódott, haramia kinézésű alakok” életkörülményeiről. Reggel hatkor kellett kelniük és este hatkor a szobájukba vonulniuk. Közben az idejüket különféle módon ütötték el. Míg a nők mostak, addig többen az udvaron sétáltak és beszélgettek, de volt olyan is, aki csak „ott gubbaszt egész nap a sarokban.” Ezenkívül kisebb-nagyobb csoportokban rendszeresen kijártak a városba is, a lakosok nagy bámulata közepette. De a rendelet szerint az internáltaknak lehetőségük nyílt a munkavállalásra is.
A ceglédi internáltakat társadalmi helyzetük szerint differenciálva helyezték el. „Az alsóbb néposztály a lovardában és az istállókban szalmán fekszik. Az intelligensebbek a legénységi lakást lakják és mindegyiknek külön ágya is van.” – írta a lap. Ráadásul az „intelligens pavilonban megengedték, hogy egy kis nemzeti huszonegyest játszanak, hangsúlyozottan szolid alapon.” Hasonló elkülönítés máshol is volt. Vácon például, ahová 500 orosz, szerb, montenegrói és francia internált érkezett, szintén privilegizált helyeztük volt az értelmiségieknek, nekik ugyanis megengedték, hogy külön lakásban élhessenek.
A váci internáltak étlapja (Horváth M. Ferenc-Pintér Tamás összeáll.: „Késő maradékainknak tétessen jegyzésben!” Írásos emlékek Vác város múltjából 1074-1990. Váci Történelmi Tár I. című kötetből)
Viszonylagos szabadságuk mellett természetesen korlátok is léteztek a rendőrhatósági felügyelet alá helyezettekkel szemben. A Belügyminisztérium megtiltotta például számukra, hogy „olyan fényképeket készítsenek, amelyen ők akár csoportosan, akár egyenként olyan beállításokban láthatók, amelyekből az ő mostoha helyzetükre lehetne következtetni. Az internáltak ilyen képeket postaküldeményeken sem továbbíthatnak, sem fényképezőgépet nem tarthatnak birtokukban.” Egy másik körrendeletben az internáltak érintkezésének és postai küldeményeiknek ellenőrzését szabályozták. A rendőrhatóságnak joga volt arra, hogy a kifogásolt küldeményeket megsemmisítse, de ha úgy látták, hogy „az elküldésre szánt vagy az érkezett közlemény bűncselekmény megállapítására alkalmas”, akkor az illetékes királyi ügyészséghez vagy járásbírósághoz kellett eljuttatniuk a levelet.
Amennyiben egy tiltott rész elkerülte a helyi szervek figyelmét, még akkor is volt visszaút. Legalábbis ezt mutatja annak a Pest megyei internáltnak az esete, akinek a levelét Bosznia és Hercegovina kormánya tartotta vissza, mivel abban az állt, hogy: „Ezért a mi szenvedésünkért valaki fizetni fog, igen már ma fizet Isten és szövetségeseink segítségével.” A levelet megkapó belügyminiszteri államtitkár szerint ez a mondat államellenes izgatásnak minősült, ezért felkérte a főispánt, hogy intézkedjen arról, hogy az internált személy ellen bűnvádi eljárás induljon, annak eredményéről pedig tegyen jelentést. Végül – az már a múlt homályába vész, hogy milyen történések után – a Belügyminisztérium csupán azt a kedvezményt vonta meg tőle, hogy munkába járhasson és a laktanyai „tömegszállást” jelölte ki számára tartózkodási helyül.
Fontos említést tenni arról, hogy a megyei lakossággal együtt élő idegenek felhasználhatók voltak a háborús propaganda eszközeként is. Bizonyára növelhette az olvasók önbecsülését, amikor a Váczi Hírlap arról számolt be, hogy az ottani franciák levelet küldtek egy párizsi lapnak, csupán azért, hogy beszámoljanak arról, milyen jó dolguk van Magyarországon. Ezért hálából, cserébe azt kérik, hogy a franciák is hasonlóképpen viseltessenek az ottani magyarok iránt. Az a cikk viszont valószínűleg a szerbek iránt érzett antipátiát növelhette, miszerint páran színlelt patriotizmusból kijelentették, felfüggesztik a munkát, mert nem akarnak a hazájuk ellen dolgozni, de végül kiderült, hogy csupán a magasabb bér kicsikarása volt a céljuk.
A váci külső huszárlaktanya 1912. évi homlokzati rajza. Itt voltak elszállásolva az internáltak. (Héjjas Pál - Horváth M. Ferenc: Vác. Régi képeslapok. Old postcards. Alte Ansichtkarten 1896-1950 című kötetből.)
Bár a ceglédi kaszárnya őre kezes bárányként jellemezte az internáltakat, a helyi lakossággal való együttélésük nem ment súrlódások nélkül. Már esetleges nemzeti szimpátiájuk megnyilatkozása is felháborodásra adott okot. Amikor megérkeztek a városba, mint „lecsüggesztett fejű, szánalomra méltó szerencsétlen alakok”, akik „úgy vonultak végig Cegléd utcáin, mint egy szegény, leigázott nemzet vértanúi” – írta a helyi újság. De Belgrád visszavétele állítólag éles pálfordulást váltott ki viselkedésükben: „Az a csapat fogoly, mely itt őgyeleg körülöttünk s összeolvad az utcán velünk, nem a szomorú csüggedt csapat többé. Amikor Belgrád sorsának újabb híre eljutott ide hozzánk, felejtve mindent, szinte a tüntetésig fokozódott a csapat öröme. Azóta szinte bántó közönnyel, gőgös pillantásokkal mérnek végig bennünket. Az arcaikról határtalan szemtelenség, fitymáló lenézés, kihívó, sértő cinizmus mosolyog szemünkbe.” Ráadásul még a kávéházakban is szerb nótákat húzattak a cigánnyal. Vácon szintén amiatt sopánkodtak, hogy az internáltak ”nagyhangon hirdetik a szerb, a muszka dicsőséget, persze saját nyelvükön”.
Emellett az állítólag miattuk megrendült közbiztonságra is akadt panasz. Az újságok nehezményezték a túlzott alkoholfogyasztásukat, hogy literszámra döntik magukba a rumot, a pálinkát. De sérelmezték azt is, hogy ablakokat, ajtókat törnek be, szökdösnek és még munkájukban sem bizonyultak megbízhatónak. Egy szerb szűcs például házról házra járva összegyűjtötte a prémeket, hogy azokat kidolgozza, ám helyette elvesztegette vagy elzálogosította őket, majd megszökött. További problémát jelentett a nőkkel szembeni viselkedésük is. „Az utcán sétáló asszonyaink és leányaink fixírozását már szinte túlzásba vitték s valósággal mind nagyobb mértékben kultiválják e szemtelen arcátlanságaikat” – panaszolta a Czeglédi Közlöny. Amit viszont az újságíró felháborítónak talált, az a férfi nélkül maradt nők számára tetszetős lehetett, hiszen ugyanígy lehet olvasni az internáltakkal együtt szórakozó, kiránduló hölgyekről, és természetesen házasságkötésről is.
