B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 42. rész
Pár napi könnyebb helyzet
A mi 4-es ezredünket, mely fenn volt a hegy tetején levő rajvonalban, e napokban nagy csapások érték. A hitszegő ellenség óriási tüzérségi előkészítés után túlnyomó erővel megtámadta állásainkat és egy helyen benyomta a frontot. Az 1-ső és 4-ik század kevés kivétellel fogságba esett. A 2-ik zászlóalj Balogh alezredessel szintén olasz fogságba jutott. De a gyorsan elővont tartalék meghiúsította az ellenség tervét, hogy sikereit kiaknázhassa. Fenn a rajvonalban is sokat szenvedtek és nélkülöztek katonáink az élelem és a vízhiány miatt is. Kenyeret, ha sikerült is felvinni, akkorra már az csak morzsadarabokból állott, mit csajkával osztottak ki köztük. Ivóvizet a hegy oldalain levő hóból készítettek, mit saját testük melegével olvasztottak fel. Lövészárokról, kavernákról szó sem volt még akkoriban. Néhány egymás tetejébe rakott szikladarab volt a fedezék és mögötte kövekből vetett ágy a fekhely és a hideg csillagos ég a takaró.
Kőből rakott fedezék az olasz fronton
(Tolnai Világlapja, 1915)
Nekünk – bár a front háta megett voltunk – nem sokkal volt jobb a helyzetünk. Enni kaptunk, hol szűkebben, hol bővebben, de nekünk is esténként csajkával osztották szét a kenyeret, mely csupa morzsa volt, ami nem is csoda, hisz Kronautól kezdve a Mojstrovka hegyen keresztül 5–6 állomáson rakták le és fel kocsira, lóhátra. Hányszor megázott, míg hozzánk ért? Ilyenkor vizes, penészes volt, és a zsákokból ráragadt szőrszálakkal volt tele. De azért nem éheztünk, mert hiszen mi hordtuk az élelmet, nyomtató lónak pedig nem kötik be a száját. Naponta a lovaink kaptak kevés zabot, tengerit, esetleg melaszt. Szénát magunknak kellett beszereznünk, ahonnan tudtuk. Dohányt, cigarettát rendesen kaptunk. Éjjelenként mi is felváltva őrködtünk. Azután naponta járni ostoba, tanulatlan lóval a legveszedelmesebb utakon. Szenvedésekkel, életveszélyekkel teli élet volt ez.
[1915.] június 20-án, vasárnap nem mentem fel a hegyre. Lovamról leesett egy patkó, azt kellett felveretnem a 3-asok kovácsánál. Megismerkedtem a tizedessel, aki Kiss Károly szalontai festő volt – no, ez jobban értett a lóhoz, mint én, mert szobafestő – és aki tegnap oly csúnyán bánt velem, ma sokkal barátságosabb volt. Délfelé takaríttatott velem a telepen, azután a szakácsnak segítettem, kitől sok jó húst kaptam. Délután Kiss tizedessel felvételeztünk a segélyhely részére élelmet, italt, stb., és ővele elvittem a segélyhelyre, mely hozzánk közel, a folyón túl feküdt. A folyón egy keskeny, két oldalt vaskarfával ellátott függőhídon mentünk át, mely alattunk mélyen hajlott, lebegett. Kissel már összebarátkoztam, amilyen goromba volt hozzám tegnap, míg nem ismert, éppen olyan jó lett most már.
21-ike is elég jól telt el. Ismét nem kellett felmennem a hegyre. A Kesely lábait a gyakori elcsúszások, esések megrongálták. „Hadd pihenjen ma is, mosogassa meg a lábait!” – mondta Kiss, ki tegnap még csak öregnek, árpádi embernek szólított, de ma már „Sárközy szomszéd” volt a nevem. Mily változás két nap alatt. Felvételeztünk ismét a 3-asoknál a segélyhely részére élelmet, italt, s azt ismét elvittük oda. A segélyhelyen volt akkor, mint gyengélkedő Énekes százados is, és az ő óhajára Kiss azt mondá nekem, hogy menjek el Énekes lovászával a folyó mentén, valamerről újkrumplit hozni, mert a százados arra éhezett.
A Krn környéke
(Érdekes Újság, 1915)
Tehát délután a lovásszal egy-egy zsákkal elindultunk újkrumplit rekvirálni. Az út és folyó mentén szétszórva volt néhány ház, mellette néhányszáz négyszögnyi terület művelés alá vonva, melyben tengeri, krumpli, répa, paszuly, retek volt szépen fejlődő növésben. Benéztünk a házakba is, hol persze lakosság nem volt, elmenekült, mindenét otthagyva, csak a legértékesebb holmiját vitte magával. Ajtók, szekrények nyitva, szerszámok széthányva, a bútorok benn a szobában, szentképek a falakon, a földön szétszórt levelek, újságok, képek, könyvek, csecse-becse tárgyak hevertek. De én nem nyúltam semmihez. A krumpli táblának azonban nekiestünk, és téptük, húzgáltuk fel a szép, virágos indákat, de még a gumók oly aprók voltak, mint egy-egy mogyoró. Fájt a szívem, hogy így tesszük tönkre a saját népünk veteményeit, de a parancs-parancs. Nagy sokára tudtunk összeszedni egy jó kosárra való krumplit és 25–30 darab alma nagyságú retket.
Másnap, 22-én sem volt sok dolgom délig. Bár reggel a két gazember – a zsidó meg a tót – azt mondták, hogy én is menjek velük a hegyre, de Kiss tizedes – ki az előbbi szakaszvezető helyett lett a parancsnokunk – és Rábai tizedes azt mondták, hogy maradjak, takarítsam össze a telepen a trágyát stb. Úgy is lett. A két gazembert ette a méreg. Ez a pár nap elég jól telt el tőlem, pihenhettem eleget. Meg is lettem volna elégedve a sorsommal, csak a nagy hegyet a borzasztó úton ne kellett volna másznom. Délután ismét csak fel kellett mennem. Egy nagy karika drótot kellett a lónak vinni. Délelőtt sok eső volt és a felkapaszkodás még nehezebb lett, mint addig. De azért nagy üggyel-bajjal, a többitől elmaradva felvittem a legfelső telepre. Estére ismét visszajöttem, nem csekély fáradsággal. Kiss tizedes egy jó csajka paprikáskrumplival kínált meg, ami igen jólesett, mert ismét oly hatalmas étvágyam lett, hogy szinte attól féltem, megárt a sok étel.
A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.
Következő rész: „Otthagytam a nyomorult, gazember társaságot”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
