B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 39. rész

A borzalmak útján

Azon katonai kis telep, ahol mi június 16-án estefelé megtelepedtünk a vadul rohanó Isonzó partján az út mellett feküdt. Mindössze egy deszkából összerótt kis kunyhó volt a málhásló-vezetők parancsnokának és a szakácsnak szállásul építve. Mert itt konyha is volt egy szakáccsal, mivel a közel levő segélyhelyen fekvő betegeket is innen élelmezték. A sok barangolás után mi is nagyon megéheztünk és itt jó és bő ebédet kaptunk. Minden ember készített magának, úgy ahogy lehetett ócska és rossz deszkákból éjjeli fekvőhelyet. Kilencen voltunk itt málhások, 18 lóval. Volt köztünk 3 civil galíciai fiú (csujes) is, kiket hadimunkára rendeltek ki, ezek naponta 3 koronát kaptak.

 Teherhordó lovak egy hágón keresztül vonulnak
(Vasárnapi Újság, 1915)

Egy Somogy megyei József nevű katonával ismerkedtem meg jobban. Ez jó fiú volt, gyakran segítettünk egymásnak a teher fel- és lepakolásánál. De a többiek, különösen egy gyomai zsidó fattyú, Grünvald Béla és egy Smith András nevű tót, gyalázatos, komisz, önző népség volt. Általában már eddig több jobb és rosszabb helyet megpróbáltam – századnál, küldöncöknél, utászoknál, tréneknél és itt a málhásoknál – de mindenütt csak azt tapasztaltam, hogy legtöbb ember önző, irigy, a másikon nem segít, csak minden szabad idejét a saját gyomrának kielégítésére fordítja és, hogy minél könnyebben és jobban eltölthesse a napokat. A ravaszabb és huncutabb a dolog nagyját a jámborabbra tolta. Ha valamely parancs egyenesen az illetőnek szólott is, az a parancs végrehajtását, ha kissé terhes volt, a másikra hárította, hogy ő addig szabadon lógjon vagy heverjen. Ha néha az ilyesmikért az illető ellen panaszt tettünk az altisztnél, az szörnyen megfenyegette az illetőt, hogy kicseréli és felküldi a rajvonalba. Nem használt az semmit, nem féltek ezek az urak az altisztektől sem, oly svindlerek és vakmerők voltak.

Éjjelenként egynek mindig őrködni kellett, felváltva 2 óra hosszáig. Talán, hogy el nem lopják a rossz kalyibát a szakaszvezető feje felől? De ez az őrködés is olyan volt, hogy a huncutabbat nem lehetett volna felverni álmából, mikor rá került az őrködés sora. E helyen már nappalonként hallatszott az ágyúk dörgése, a srapnel robbanását is tisztán láthattuk a levegőben, bár a rajvonal még ide is elég távol volt.

A mi feladatunk az volt, hogy a mellettünk levő telepről – mely a 3-as honvédek tréntábora volt – minden nap egyszer, kétszer lóháton szállítsuk az élelmet, muníciót fel az előttünk emelkedő óriás hegyre, egy másik telepre. Veszélyes utakra voltam elkészülve, mert még aznap este, hogy a többiek visszajöttek a hegyről, a fentebb nevezett zsidó fattyú szörnyen ijesztett: „Na öreg, holnap vége lesz az életnek, olyan helyen kell járni, amihez képest a tegnapi út kismiska volt.” Én csak elhallgattam ez ijesztő szavakat, magamban elkeseredve gondolám, ha elpusztulok itt e vadon hegyekben, legalább vége lesz minden szenvedésnek!

Másnap, június 17-ike csakugyan életemnek idáig a legborzasztóbb napja volt. Korán kelve, a lovakat megpakoltuk az előkészített felvivendő terhekkel. Minden lovon vagy két zsák kenyér, cvibak volt, vagy egy zsák konzervdoboz, vagy két hordó bor, rum vagy két főzőláda, benne a meleg étellel telt kondérral. Az én lovaimra igen nagy teher került. A Keselyre egy széles zsákban 100 db konzervát, a Pistára félfelől egy nagy kosárt, benne két nagy üveggel szénába pakolva, másfelől egy kondért tele borral tettünk fel.

5 órakor megkezdődött azon rémítő utazás, amelyet ha 100 évig élnék, sem felejtenék el. Átmentünk a folyón, a hármasok telepén túl, egy keskeny hídon és déli irányban nekivágtunk a hegyoldalnak. Ez a hegy az 1549 méter magas Javorcek hegy volt. A Keselyt vezettem, a Pista hosszú kötőfékkel volt a Kesely nyeregkápájához kötve. Mind feljebb haladva rémítő szakadékos helyen, csigamódra kanyarogva, szikladarabokból egymás mellé rakott lépcsőkön, keskeny szerpentin hegyi úton minden pillanatban a lezuhanástól féltem. A két tanulatlan ló nem akart egymás után menni – mint a többieké – hanem szüntelen bújt volna a hátulsó az első mellé. Ilyenkor pedig az oldalán levő kondér sarka bele-beleakadt a meredek sziklafal széleibe, és a lovat még kijjebb lökte a keskeny járda szélére. Úristen, sohasem érünk föl e veszélyes úton, itt leljük borzalmas pusztulásunkat!

 Málhás állatok a sziklás hegyi úton
(Érdekes Újság, 1915)

Most oly helyre értünk, hol valóban Istenkísértés volt a felkapaszkodás. A Keselyt vezettem, a Pista hátul jött, de mint mondám, mindig a Kesely mellé bújt volna belől. Így történt, hogy egy fordulónál a Pista nem került ki szorosan az első ló nyomán, hanem egyenesen fel akart lépni a magas töltésre. De a nagy teherrel a hátán nem bírt felkapaszkodni. A Keselyt hasztalan rántottam hátra, még jobban előre szökött. A Pista elesett, magával rántotta a Keselyt is, de mivel a kötőfék elszakadt, és fennmaradt az úton, csak 6–8 lépésre hengeredett visszafelé, de a Pista oldalt kibukott és hanyatt lezuhant az irtózatos sziklás szakadékba. Csak a véletlen mentett meg, hogy magam is le nem buktam. Elborzadva néztem a lovam után a mélységbe, honnan még nyögése se hallatszott fel.

Emberek jöttek segítségül. Előbb is nagy nehezen, a veszélyes keskeny helyen a köteleket elvagdalva, lábra állítottuk a Keselyt, mely lábain több helyen megsérült. Azután kerülő utakon lementünk a Pista után. Szegény ló már nem élt. Bizonyára a fejét is oly erővel vágta a sziklákba, hogy rögtön megdöglött. Leszedtük és felhordtuk róla a kosarat és a kondért. Csodálatosképpen azoknak semmi bajuk nem történt. Én a poggyászomat is leszedtem a kimúlt állatról, de a nyerget, pokrócot, párnát ott kellett hagyni, nem tudtuk alóla kiszabadítani. A jobb lábam feje szörnyen fájt, mert a buta Kesely a végzetes pillanatban ráugrott, mikor előre szökött, egész nap csak sántikálva járhattam vele.

A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.

Következő rész: „Háborúban egy katona élete 2 fillér, egy lóé pedig 4”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész