B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 31. rész
Arnoldsteinben
Május 27-én délelőtt 10 órakor értünk Bruckba, Stájerországban. Itt félóráig vesztegeltünk, vettünk mi utászok közösen egy kishordó sört 13 koronáért, mely hűsítő ital a nagy melegben igen jólesett. Bruckból elindulva a vonat gyorsan robogott előre a csodálatraméltó vadregényes vidéken. Délután 3 órakor Villachba értünk, Karintia tartományban. Valameddig még tovább haladtunk, de akkor – bizonyára nem jó vágányra kerültünk – mert egy állomáson a mozdonyt és tiszti kocsikat vissza-előre akasztották, s visszafelé haladtunk és csakhamar másik vágányon haladtunk célunk felé. Késő este értünk Sant-Frick állomásra, hol sokáig állt a vonat. Éjfélkor ismét elindult és lassan dübörögve 28-án hajnali fél 4-kor érte el Arnoldstein kis városát.
Táborozás a fűben, korabeli fotólap
Arnoldsteinben kivagoníroztak bennünket és sátrakat verve letáboroztunk a dús, kövér fűben. De mily kár volt a gyönyörű, virágos bodorkát legázolni, bár néhány utász kaszákkal sokat levágott belőlük.
Délelőtt nem csináltam semmit. Beteg voltam, a hasmenés mindig jobban kínzott. Délután úgy gondoltam, hogy megennék valami kis jó meleg levest, vagy sültet. Tehát bementem a városban egy vendéglőbe. De sajnos a nem létező német nyelvismeretemmel nem tudtam magam megértetni a vendéglőssel. Voltak ott sok katonák, kik közül egyik rám ismert a hangomról és kérdezett tőlem egyet s mást. Mondta, hogy ő kicsoda. Ekkor ismertem én is meg. A bukorványi erdőn az 1908–1910-es években többször találkoztam vele. Karton Szidor volt, egy bukorványi erdőcég akkori felügyelője. Ő szinte az ezredtörzsnél volt, mint jelentő lovas. Ő tehát azonnal kért számomra – mert tudott németül – két adag rumos teát, vettem még fél kiló juhtúrót és szalonnát. Átkozott sors, mikor Galíciában hatalmas étvágyam volt, nem volt mit ennem, nem lehetett venni semmit. Most itt lehetne venni bármit, de mivel beteg vagyok nincs étvágyam, nem kell semmi. Egy kis jó meleg tésztalevest megennék, de arról itt szó sem lehet. Már igen lesoványodtam a disznó nyavalya miatt.
Söröző katonák, korabeli fotólap
Később egy másik vendéglőbe is benéztem, ott volt Turi tizedes öcsém is, nagyban itták a fekete sört. Ott kaptam egy adag gulyásos húst salátával. De abban sem volt köszönet, mert kenyér nem volt mellé, anélkül kellett elfogyasztanom. Később a sátortáborban találkoztam Imre sógorral, kipanaszoltuk magunkat egymásnak, ő is olyan betegségben szenvedett, mint én.
6 óra után a sátrakat elbontva, fölszereltünk és 7–800 lépéssel odébb meneteltünk a város másik végére. Ott egy ház udvarán, padlásán és a szénaszínben fogtunk kvártélyt.
Másnap, 29-én az egész napot azon a helyen töltöttük Arnoldsteinben. Mellettünk nyugat felől egy fellegekbe érő óriási sziklahegy emelkedett meredeken. El-el nézegettem e vadregényes, hegyes vidéket.
Arnoldstein, 1909
Betegségem mind jobban kínzott, már jártányi erőm is alig volt. Szüntelen fáztam, reszkettem. Mindig a hideg italt kívántam és ittam, pedig az még jobban növelte bajomat. Reggel a naposnál gyengélkedőt jelentettem, de a hadnagy azt mondta, hogy csak azokat engedi orvoshoz, akiknek szív, vese, vagy sérvbajaik vannak. Nekünk azt ajánlotta, hogy igyunk erős konyakot. De konyakot az egész városban nem kaptunk, csak szilvóriumot. Igen szomorú, levert voltam e nyomorult hasmenés miatt, mely nem akart megszűnni. A drága pénzen vett szalonnát, szalámit, sajtot stb. elosztogattam az altisztek és Turi közt, mert én nem tudtam semmit sem enni, nem volt egy csepp étvágyam sem.
Ott az utászok között igen jó emberek közt voltam. Turi és az altisztek nem voltak szigorúak, kegyetlenek. Az utász és a bombavető osztagok parancsnoka Lakos Róbert főhadnagy volt, ki a róla elnevezett Lakos-féle kézigránátot feltalálta. Utászhadnagyunk Takács, rendkívül jókedvű, tréfás ember volt. Cseh törzsőrmester és Pázmány őrmester is jó szolid emberek voltak. Bura szakaszvezető, Turi öcsém, Csirtye Balázs feketebátori, Jancsó tizedesek, Medvigy őrvezető mind nyájas és barátságos emberek voltak. Odakerült a századtól Nagy Laci szalontai is, kivel még Váradon megismerkedtem. Meg is voltam úgy-ahogy elégedve a helyzetemmel, csak az átkozott betegség ne gyötört volna.
Arnoldstein korabeli képeslapon
Május 30-án, vasárnap még betegebbnek éreztem magam. Pázmány őrmester maga mondá, hogy jelenti a hadnagynak, hogy küldjön engem orvoshoz. Úgy is lett. Még egy másik beteggel és a napossal elmentünk a segélyhelyre, hol már többen is voltak gyengélkedők. Miután lázamat megmérték – lázam nem volt 36,5, hisz mindig fáztam, reszkettem – az orvos alaposan megvizsgálta, kopogtatta mellemet, hátamat, nézte a nyelvemet, mely egész fehér volt, beírták nevemet a betegek közé.
Azután visszamentem a szerelvényért – a baltát és fűrészt otthagytam – Turit megbíztam a netalán jövő levelek átvételével és bevonultam az ideiglenesen kórteremmé átalakított épületbe.
Következő rész: „Porokat rendelt, később ricinusolajat és ópiumport”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
