B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 10. rész

Komisz élet – cigány élet

Sohasem fogom elfelejteni azon szomorú időket, melyeket mint újonc töltöttem a laktanyában. Ez az igazi komisz élet, de nem gyöngyélet, hanem alábbvaló volt a sátoros cigányénál. Én, mint civilben igazságos, egyenes lelkű, hazudni nem tudó ember, itt e cigányéletben rendkívül levertnek elkeseredettnek éreztem magamat. Sokáig nem tudtam megszokni – de a valóságban sohasem – azt a huncutságot, gazságot, káromkodást, szájhősködést, furfangosságot, hazugságot, ami itt erénye a katonának. Hiszen a civil életben is előfordulnak e jelzett bűnök, de korántsem oly elfajult mértékben, mint katonáéknál.

 Napi parancs kihirdetése
(korabeli fotólap)

Óh, hányszor elgondoltam magamban, ha van Isten, miért nem süllyeszti el ezt az utálatos kőpalotát 1000 ölnyire a föld alá minden bennlakójával együtt, amiatt a borzalmas istenkáromlások miatt, melyeket itt minden pillanatban hallani lehet? Hogy bánnak itt meglett családapákkal tejfeles szájú tacskó altisztek és hadapródok? A kurva, piszkos, büdös, bitang, tetves jelzők még az enyhébb kifejezések voltak. A lélegzet elakadt bennünk, mikor valamely altiszt hányaveti gőgjében miként szidalmazott bennünket, és a legtöbbször semmi ok sem volt rá. És ha az illető, kire e válogatott kifejezések zápora hullott, bármennyire nem érezte magát arra méltónak és védekezni próbált, jött a kuss, a hallgass, meg a ne pisszenj! Aki ügyesen tudott hazudni, hízelegni, azé volt az igazság.

Ha az ember szófogadó, engedelmes volt, akkor meg rákaptak és azt uszították, küldözték mindenfelé. Csakhamar beláttam, hogy itt az igaz embernek – aki nem tud hazudni, hízelegni, furfangosnak lenni – el kell pusztulnia. Ha bejöttünk a gyakorlótérről sárosan, fáradtan, éhesen, előbb az altisztek szeszélyeit kellett eltűrnünk. Sőt igen sokszor enni sem hagytak bennünket. Ha valamelyik furfangosabb ellógott közülünk, hányszor volt ezért sorakozó, zaklatás? Ha gyakorlat közben 50–60 ember közül egy eltévesztette a lépést, vagy fordulást, számtalanszor ismételni kellett. Egyért szenvedett az egész. Nyolc hét alatt minden reggel 3 vagy 4 órakor felzavartak bennünket, örökké puculni kellett, mégsem voltunk tiszták, rendben soha. Fél 5, 5 órakor, még a kávét le sem nyeltük, már sorakozni kellett lenn az udvaron esőben, sárban, hóban, fagyban, hidegben. Hányszor tekintettünk irigy szemekkel a II. pótszázad épülete felé, ahol még minden ablak sötét volt, azok még fel sem keltek, mi meg már sorakozóban álltunk. És miért volt mindez? Mert az altisztjeink be voltak gyulladva, vagy pedig keseríteni akartak bennünket.

 Vizsgáztatás a laktanyaudvaron. Közlegények bemutatják a feljebbvaló előtti tiszteletadást.
(Ságvári György: A Magyar Királyi Honvédség és a honvédegyenruha 1868-1918)

Ugyanis a százados kiadta a parancsot a szolgálatvezető őrmesternek: holnap hét órakor kivonulás ide, vagy oda. A szolgálatvezető kiadta a szakaszparancsnoknak: hatkor sorakozó, fél hétkor kivonulás! Azok viszont kiadták az altiszteknek: fél hatkor sorakozó! Az altisztek kiadták a naposoknak: négykor ébresztő, fél ötkor kávé, ötkor sorakozó! A naposok ismét fél órával előbb felzavartak bennünket, nehogy elkéssünk és őket megpiszkálják érettünk. Így történt, hogy fél ötkor már lesorakoztunk és ott dideregtünk, ácsorogtunk, topogtunk fél hét, illetve hét óráig. Szinte örültünk, mikor kiindulhattunk ez oroszlánbarlangból, mert künn a határban széjjel voltunk szórva és szabadabban mozoghattunk. De otthon a szobában úgy éreztük magunkat, mint a kalitkába zárt rab madár. Szegény feleségem, mikor vasárnaponként bejött hozzám, csak az ablakon és a kerítésen át tudtam vele beszélni, és a kerítés rácsa közt lopva bevenni a pakkot. Ekkor még szó sem volt arról, hogy kiengedjenek vele a városba.

Altisztjeink rettenetes zsarnoki hatalommal uralkodtak felettünk. Azonban magamban beismerém, hogy szükséges e szigorú fegyelem, mert e nélkül nem lehetne rendet tartani és parancsolni a fiatalabbjainak és ravaszabbjainak. Csak az keserített el méltán, hogy egy bűnösért az egész szakasz, sőt sokszor az egész század ártatlanul lakolt.

Megtörtént sokszor, hogy mikor fáradtan hazajöttünk a gyakorlatról és leültünk, az altiszt szeszélyes parancsára senki sem ugrott fel. Tehát sorakozni kellett mindőnknek és menni ahová küldött: egy pohár vízért a kantinba, két szivarért vagy egy doboz gyufáért menni kellett az egész társaságnak. Ilyen volt ez a gyöngyélet az első négy hétben!

Következő rész: „Négykézláb, vagy hason kúsztunk előre bokrokon, vízmosásokon, szakadékon át”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész