B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 3. rész
A visszaemlékezés-sorozat eddig közre adott két részében megismerhettük, mit gondolt B. Sárközy Gergely a Nagy Háborúról, hogyan élte meg a kitörését, s miként vélekedett az okairól. A mai részben a bihari gazda a besorozása történetét meséli el számunkra.
Besoroztatásom
Már a borzasztó háború első heteiben úgy gondolkoztam, hogy ily sok ellenséggel szemben a mi haderőnk kevésnek fog bizonyulni, tehát az itthon levőket is – kik a legénykori sorozáson alkalmatlanok voltak – ismét sorozni fogják, ha a háború netalán elhúzódna. Akkor még senki a világon álmodni sem merte volna, hogy a háború évekig el fog tartani. Sajnos e véleményben az egész világ keservesen csalódott.
Sorozásra jelentkezők orvosi vizsgálata
(Jalsovszky Katalin – Stemlerné Balog Ilona szerk.: Fénnyel írott történelem)
Nagy érdeklődéssel olvasgattam a lapokból a háború híreit, még azon év őszén is szántogatva itthon az édes anyaföldet, belevetve a kenyeret adó acélos búzát, nem is gondolva, hogy jövő tavasszal már én is odaleszek, hogy kivegyem részemet a háború dicsőségéből, borzalmaiból, szenvedéseiből és küzdelmeiből!
Októberben már olyan hírek keringtek, hogy a 24–36 éves alkalmatlanokat sorozni fogják. Íme, az én sejtéseim megvalósultak. Október végén megjelentek a falakon a plakátok, hogy Árpádról [1914.] november 23-án, hétfőn kell menni sor alá Nagyváradra. Ez elég nagy hiba volt, de bíztam benne, hogy talán én nem fogok beválni.
Nagyvárad az 1910-es években
A jelzett napon – hideg, fagyos, derült idő vala – bementünk vonattal Váradra mi árpádiak 64-en. A Lázár Vilmos [ma: Mărăşti] utcai – régi csendőriskola – sorozóteremben folyt a sorozás. Reánk déltájban került sor. Levetkőzve, egymás háta mögött állva egyenként léptünk a mérce alá. Reménykedtem, mert láttam, hogy a fiatalabbakból is milyen erős, ép emberek nem váltak be. Mikor reám került a sor, a doktor [mintha] nem tudott volna véleményt mondani, hol elől nézett, hol ismét hátul került, igen sokáig vizsgált – nekem minden pillanat egy örökkévalóságnak tetszett –, végre is kimondta a félelmetes szavakat: „Alkalmas a honvédséghez!”
Mily lelki érzelmek közt öltöztem fel? Leírni sem tudom, látva, hogy ez sem kellett, az sem vált be. Az udvaron várakoztunk délután fél három óráig, akkor neveinket szólítva csoportostól feleskettek bennünket. Árpádról 23-an váltunk be.
Most már katonák vagyunk. Víg kedvvel mentünk ki az állomáshoz, én sem voltam valami kedvetlen, mert nem láttam előre a jövőt, hogy mit érek még meg a háború folyamán. Egy útba eső korcsmában néhány üveg bort elfogyasztva vígan daloltuk a nótát: „Akárhogyan dörög az ágyú…”
A nagyváradi indóház korabeli képeslapon
De mikor a vonatban éjjel hazafelé robogva elgondoltam e kegyetlen megpróbáltatást, ami rám várakozik, elkeseredtem a világtól, különösen mikor a többiek szüntelenül fújták az aktuális nótát: „Sír az édesanyám, feleségem gyászol. A muszka golyója választ el egymástól…”, akkor a bú, a bánat, a kétség egészen hatalmába kerített. Nem minden irigység nélkül mondám Demeter barátomnak: „Te vagy a boldog ember, pajtás, hogy nem váltál be.” Én sem, ő sem tudtuk még akkor, hogy ő még hamarább el fog menni – bárha nem katona is – mint én. A dolog úgy történt, hogy december elején jött az elöljárósághoz a rendelet, hogy a most be nem vált alkalmatlanok közül küldeni kell 12 embert hadi munkára. Az én barátom is közéjük esett, és december 11-én elmentek 12-en hadi munkára Szerbia felé. Úgy mondták nekik, hogy márciusban felváltják őket. De biz abból nem lett semmi. Az én barátom is egyvégtében 28 hónapot töltött a harctéren, szerencséjére, mint szakács!
Következő rész: „Biharban senki sem nélkülözhetetlen, akit a haza hív”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
