Osztrák-magyar hadikitüntetések az első világháborúban
Az első világháborús osztrák-magyar harctéri kitüntetések közismertségéről árulkodik, hogy 1916-ban a „Nefelejcs” című operett egyik betétdalának (címben idézett) refrénje is a legénység részére adományozható rangos elismerésekről: helyes nevükön az Arany- és az I. osztályú Ezüst Vitézségi Éremről szólt. Az igazsághoz tartozik, hogy a „nagy arany” és a „nagy ezüst” szomorú felhanggal szerepel az idézett dalban, amelyben az érmeket a fronton hősi halált halt édesapák árvái tartják kezükben. Ám akár a vitézség, akár a hiábavaló halál jelképei voltak a megénekelt kitüntetések, a zenemű mindenképpen széleskörű társadalmi ismertségükről tanúskodik.
Nem véletlen, hogy a Nagy Háború éveiben ilyen magától értetődő volt a katonai érdemjelek világában való jártasság. Elég fellapozni a korszak magyar sajtótermékeit ahhoz, hogy mind írásban, mind képben a kitüntetett hősökkel és a nekik adományozható kitüntetésekkel találkozzunk. A közismertséghez természetesen hozzájárult az is, hogy a kitüntetett katonák hazaírt leveleikben beszámoltak elismeréseikről, az adományozási ceremóniákról, s akár szabadságuk idején otthon, akár a fényképezőgép lencséje előtt az arcvonal mögött büszkén viselték mellükön a kiérdemelt érmeket, kereszteket. Az elnyert kitüntetés dicsőség volt a katonának és büszkeség a családnak. Az első világháború magyar hőseire emlékezve az alábbiakban a háború legismertebb osztrák-magyar érdemjeleit mutatjuk be.
A veszelei Deák-birtok uradalmi bognárának öt katonafia a hazatérés után 1918 körül
(Gyurgyák János – szerk.: Magyarország története képekben)
A kitüntetések 1918-ban érvényes viselési sorrendjét tanulmányozva a katonai elismerések közül elsőként a Mária Terézia Rend nevén akad meg a szemünk. Az 1757-ben alapított érdemrend az első világháború idején (is) a legrangosabb osztrák-magyar harctéri kitüntetésnek számított, amelyet kizárólag tisztek nyerhettek el, méghozzá úgy, hogy saját maguknak kellett folyamodniuk a rendtagok sorába való felvételért. De milyen fegyvertényt kellett egy katonatisztnek véghez vinnie ahhoz, hogy a Rend vitézévé válhasson? Álljon itt erre nézve néhány példa a Rend alapszabályaiból: ha valamelyik tiszt külön parancs nélkül támadást intéz és nemcsak megfontoltan mindent előkészít, de a végrehajtásnál személyes bátorságot is mutat, magatartásával az alárendelt legénységet sarkalja, sáncot, üteget vagy más megszállt helyet elfoglal; ha az ellenséges csapatok közt rést észlel s ezt a hasznot ígérő körülményt parancs bevárása nélkül szolgálatunk javára kihasználja; ha valamely veszélyes vállalkozásra önként ajánlkozik és az neki sikerül; ha ütközetben azon a szárnyon, amelyen van, dandárával, századával vagy osztagával saját kezdeményezéséből olyan mozdulatot hajt végre, amelyből egy hadtestre, vagy esetleg az egész hadseregre különös előny származik – nos a fentiek valamelyikének eleget tévő tisztek folyamodhattak a rendtagságért. 1916-ban a Rend igen ritkán adományozott nagykeresztjét kapta Habsburg Frigyes főherceg tábornagy a háború kezdetétől 1916 novemberéig hadsereg-főparancsnokként szerzett érdemeiért. Az első világháborúban parancsnoki keresztet kapott többek között kövessházi Kövess Hermann tábornagy Ivangorod 1915. augusztusi elfoglalásáért, továbbá az 1915. október és 1916. február közötti szerbiai és montenegrói, valamint albániai hadműveletek győzedelmes vezetéséért 1917-ben. A lovagkereszttel kitüntetettek közül szóljunk Ungár Károly hadnagyról, a cs. és kir. 83. gyalogezred utász tisztjéről, aki 1914. október 3-án Ujscie-nél saját kezdeményezésből egy hidat rohammal elfoglalt és azt a saját főerő átkelésére biztosította, amely az összhelyzetre különös fontossággal bírt. Ugyancsak ő 1915. április 2-án a Bukove Brdo-n (a Kárpátokban) vívott harcban a válságos helyzetet leküzdendő, saját felelősségére merész és kiválóan vitéz ellentámadást hajtott végre, amely jelentősen hozzájárult az állás megtartásához. Szintén a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét kapta Bertalan Árpád, a magyar katonai ejtőernyőzés később legendássá vált alakja, az 1917. október 24-25-én hadnagyként (a cs. és kir. 3. bosnyák tábori vadászzászlóalj rohamjárőr parancsnokaként) Tolmeinnél végrehajtott áttörésért.
A Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztje
(Forrás: Wikipédia)
Ami a tiszteknél a Mária Terézia Rend, az volt a legénységnél az Arany Vitézségi Érem. A II. József császár és király által 1789-ben arany és ezüst fokozattal alapított, majd 1848-ban „kis ezüst” fokozattal kiegészített Vitézségi Érmet azoknak a katonáknak adományozták, akik vitéz és önfeláldozó cselekedeteikkel kitűntek az ellenség előtti harcban. I. Ferenc József 1915-ben tovább bővítette a palettát: február 14-én megalapította a Bronz Vitézségi Érmet, amelynek adományozási jogát leadta a hadosztály-, illetve hajóosztály-parancsnokoknak. Ezzel a kisebb jelentőségű haditettek jutalmazása is lehetővé, illetve egyszerűbbé, gyorsabbá vált. De térjünk vissza az Arany Vitézségi Éremhez, s lássunk egy példát annak elnyerésére: 1915. január 5-én a Lengyelország nyugati részén fekvő Piotrkuv területén folyó harcok során Balogh Gábor, a szabadkai 86. gyalogezred tartalékos zászlósa arra kapott parancsot, hogy az oroszokról nyert hírek ellenőrizhetőségének érdekében üssön rajta valamely tábori őrsön vagy járőrön, és törekedjen foglyok ejtésére, akiknek későbbi kihallgatása lehetővé teszi majd az orosz csapatok helyzetének pontosabb meghatározását. A feladat értelmében Balogh zászlós egy – nappal kiszemelt – alkalmas helyen a sötétség leszállta után két katonájával lesben állt és megvárta, amíg az oroszok egyik járőre a közelükbe ért. Akkor a magas hó rejtekéből előtört és rávetette magát az orosz járőrre, amelynek öt emberét puskalövés nélkül foglyul ejtette. Ezért a fegyvertényéért Baloghot az Arany Vitézségi Éremmel tüntették ki.
Arany, Ezüst és Bronz Vitézségi Érmek
Szintén Arany Vitézségi Érmes volt Szügyi Zoltán, a szatmári 12. honvéd gyalogezred hadapród őrmestere, aki a m. kir. 41. honvéd gyaloghadosztály 1915. márciusi Lupkov környéki harcaiban a téli időjárás viszontagságai következtében 18 főre apadt szakaszával, teljesen elszigetelt helyzetben, szívós védelemben, túlerőben lévő orosz csapatok éjjeli támadását tartóztatta fel. Megmaradt kilenc emberével azután virradatkor előretört, páratlan elszántsággal, lendületes rohammal támadta az orosz állásokat. A meglepetésszerű támadás eredményeképpen 171 orosz adta meg magát Szügyi őrmester kilenc emberének, akik közül végül csak heten maradtak életben, s mindannyian megkapták az Ezüst Vitézségi Érem I. osztályát. Szügyi hadapród őrmestert pedig „legsúlyosabb helyzetben tanúsított kiválóan derekas magatartásáért” az Arany Vitézségi Éremmel tüntették ki és soron kívül zászlóssá léptették elő. A Vitézségi Érem presztízsét egyébként a tisztikar is megirigyelte, ezért I. (IV.) Károly császár és király a tisztek kiemelkedően hősies magatartásának elismerésére 1917. szeptember 15-én Tiszti Arany- és Ezüst Vitézségi Érmet alapított. A Tiszti Arany Vitézségi Érem tulajdonosai között volt Habsburg József főherceg tábornagy, Hadfy Imre altábornagy, a m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka, Rumy Lajos hadnagy, a 30. honvéd gyalogezred századparancsnoka, és Lehár Antal ezredes is.
József főherceg kitüntetett katonái között
(Sallay Gergely Pál: Mindent a hazáért!)
Még mindig a Vitézségi Éremnél maradva, de a viselési sorban hátrább lépve idézzünk egy II. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet „érő”, 1916. januári haditettet az orosz harctérről: A bajtársi önfeláldozás megható példáját adta Kovács Ferenc 306. honvéd gyalogezredbeli honvéd, aki a Csernovictól északkeletre fekvő Toporucnál vívott súlyos védelmi harcaink alatt akkor sietett bajtársai segítségére, amikor azok fedezékét egy orosz gránát telitalálata romba döntötte és bajtársait betemette. A mentési munkák közben újabb gránátlövés szilánkjától halálosan megsebesült és a helyszínen rövidesen hősi halált halt. Kovács honvéd igaz bajtársi szellemtől áthatott önfeláldozó kötelességteljesítését a kisezüst vitézségi érem adományozásával jutalmazták elöljárói és ezzel a kitüntetéssel rótták le kegyeletük adóját. Ahogy az utolsó mondatból kiderül, ebben az esetben posztumusz kitüntetés-adományozásról volt szó.
Miután már említésre került a Tiszti Arany- és Ezüst Vitézségi Érmek 1917-es megalapítása, fontos kitérnünk arra, hogy I. (IV.) Károly uralkodásának rövid ideje alatt ezen kívül is több új katonai elismerést, köztük „tömegkitüntetéseket” is alapított. Ez utóbbiak közé tartozott a világháború egyik jelképévé vált Károly Csapatkereszt. Az 1916 végén alapított, 12 heti folyamatos frontszolgálat teljesítésével kiérdemelhető kereszt cinkötvözetből készült, amelynek oka a hátország egyre romló gazdasági helyzetében keresendő. Ugyancsak gyenge minőségű fémötvözetből készült a háború utolsó szakaszában, 1918 júliusában alapított másik tömegkitüntetés, a Sebesültek Érme, amelyet a fegyveres erők azon tagjai kaphattak meg, akik a háború idején harceszközök által megsebesültek, illetve háborús cselekmények folytán maradandó egészségkárosodást szenvedtek. A Sebesültek Érmének szalagján a vér színére utaló vörös csíkok jelölték az elszenvedett sebesülések számát. Mind a Károly Csapatkereszt, mind a Sebesültek Érme latin feliratot viselt, amely az utolsó osztrák-magyar uralkodó kitüntetési politikájának egyik jellegzetes vonását tükrözte. Károly ugyanis törekedett arra, hogy az általa adományozott kitüntetések útján is a birodalom egységét erősítse. Ezért cserélte trónra lépése után a „nemzetek feletti” latinra a Vitézségi Érmek német feliratait, s ezért lett az immáron Károly arcképével díszített Katonai Érdemérmek függesztő elemének része az osztrák császári korona mellett a magyar Szent Korona képe is.
Szintén az új uralkodó nevéhez fűződő újítás volt a hadikitüntetések „kardokkal” történő odaítélése. A harctéri érdemek elismerésének látható jeleként az egyes kitüntetések szalagjaira, illetve az érdemjelek testébe két, heggyel felfelé mutató, keresztbe fektetett kardot rögzítettek, illetve illesztettek be, ezzel jelezve, hogy viselőjük nem békeidőben, hanem az „ellenség előtti vitéz és eredményes magatartásáért” részesült kitüntetés-adományban. Az 1917 januárjában életbe léptetett újítást megelőzően a háború első éveiben csak az úgynevezett „hadidíszítmény” (babérdísz vagy az eredetitől eltérő színű szalag, úgynevezett „hadiszalag”) jelölte az elismeréseken, hogy tulajdonosuk a harctéren érdemelte ki azokat.
Károly Csapatkereszt
A háború hatására megnövekedett kitüntetési igények hívták életre az egyes érdemjelek szalagján megjelenő fémpántokat is, amelyek az adott kitüntetés másodszori, harmadszori, sőt, akár negyedszeri adományozását is jelölhették.
Természetesen a háború alatt adományozásra kerültek az Osztrák-Magyar Monarchia más, korábban alapított kitüntetései is, így például a XIX. század elején létrehozott Lipót Rend és Vaskorona Rend; az 1849-es alapítású Ferenc József Rend vagy a Katonai Érdemkereszt különböző fokozatai is, harctéri érdemekért hadidíszítménnyel (hadiszalagon) és kardokkal.
Bár az első világháború végén bekövetkezett politikai változások az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásához vezettek, az osztrák-magyar kitüntetések ennél jóval hosszabb életűnek bizonyultak, hiszen azokat az utódállamok haderőinek katonái még évtizedeken át büszkén viselték immár új nemzeti egyenruhájukon. Sőt, Magyarországon kitüntetéseik alapján sokan felvételt nyertek különféle szervezetekbe, például a Vitézi Rendbe vagy az Országos Frontharcos Szövetségbe. Azok pedig, akiknek kitüntetési ügye a háború „hirtelen” véget érése és a politikai átalakulások miatt elintézetlenül maradt, később kérhették az államtól a frontszolgálatuk alatt kiérdemelt elismeréseik igazolását és ennek nyomán lehetőséget kaptak viselésükre – azonban ennek részletes ismertetése már a Horthy-kor kitüntetési rendszerének bemutatását jelentené…
(A cikk eredetileg a Regiment 2009/2. számában jelent meg.)
