Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 38. rész
Hősünk tüzér alakulata 1918. november 6-án reggel továbbindul és Flitsch községen keresztül haladva Tarvisig jut. A Koritnica patak mellett futó, a Predil-hágón keresztülhaladó meredek út próbára teszi a menetoszlopokat. Mindenütt szétszórt hadianyag tömege hever. Szembe velük hazatérő olasz hadifoglyok jönnek. Útközben Király Iván több fotót is készít. Tarvis már olasz kézre került, de nagyobb veszélyt jelent a hazafelé tartó katonákra a polgári lakosság körében kitört forradalom...
[1918. november] 6-án reggel még sötétben elindult az ezred. Az éj folyamán minden szál takarmányt elfogyasztottak a lovak, így elég friss erővel feküdtek hámba. Rövid mars után csakhamar megállottunk. Karabélyosok előre. Nem tudom, mi történhetett, de jó ideig állottunk ott, míg elértük Flitsch községet, melynek neve a vezérkari jelentések útján is elég ismeretes. Igen meglátszott rajta a háború: alig lehetett ép házat látni, különösen a front felőli oldal teljesen el volt pusztítva.
Romos házak Flitschben, Király Iván felvétele
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Lótápkutató különítményünk csakhamar talált egy nagy raktárt, amelyet még a mi hadbiztosságunk gyűjtött össze annak idején. A Schwartz-ezred, mely előttünk haladt, a zab nagy részét már felrakatta ugyan, de még nekünk is maradt valami. Az egész ezred rogyásig megrakodott szénával, valamit még a civil lakosságtól is vásároltunk.
A falu déli része meglehetősen lakott. A lakosság nem sokat törődött jelenlétünkkel, jobban mondva behúzódtak házaikba, nehogy valami bántódás érje vagyonukat. A falu északi részén lehetett látni a házak között födözékeket, mik a föld alá voltak ásva. Minden ilyen hadi emlék nagyon kezdetleges viszonyokra engedett következtetni. Körülbelül egy órát időzhettünk a faluban, míg az összes lótápot felvették, elosztották az ütegek között s felrakták.
Király Iván alakulata áthalad Flitschen
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
A faluból kiérve csakhamar elértük a gyalogsági állásokat: bizony itt is csupa kezdetlegesség. Tüzérségi harc itt aligha volt szokásban, mert gránáttölcsért alig láttam az első állásokban is. Annál a nagy útkereszteződésnél, ahol az Isonzó-völgyi út beletorkollott a miénkbe, megálltunk. Most éreztük először az előttünk lévő út meredekségét. Emánuel előre ment, de csakhamar visszatért: lehet etetni, mert az egész dandár áll, a 41-esek már a muníciót rakják le, mert az út meredeksége miatt nem tudnak továbbmenni.
Etettük, aztán a hajtók lementek az Isonzóra vízért, megitattunk. A kezelők pedig minden nélkülözhetőt ledobáltak a járművekről: sisakot, gázmaszkát, fölösleges ládákat. Itt pusztítottuk el az egyik irodaládát is. Hopp, megálljunk, előbb én cenzúrázom! Úgy jutottam ezekhez a térképekhez, amiket a naplóhoz tudtam mellékelni. Azután hatalmas máglyát raktunk háromesztendő harc írásos dokumentumaiból.
Mi is ettünk valamit – mindig volt valami hideg nappalra, miket vacsora után szokott a szakács elkészíteni. Hatalmas hegyek meredeztek előttünk, midőn nagy sokára megindultunk. A hegyóriások mögül előbújt a nap s ütegünk egész ambícióval kezdette a mai nap nehéz kilométereit lemorzsolni.
Valóban gyönyörű vidék ez. Utunk jó ideig a Koritnica völgyén vezetett végig. Kétoldalt kopasz, részben hóval fedett, égig érő hegyek s az út a folyó kanyargását követve belerobbantva a meredekbe. Mindenfelé lehetett az egykori háború nyomaira akadni: egy-egy ottfelejtett rozoga ágyú, drótsövények, telefonvezetékek, megfigyelőbódék a felhők között. Amellett mennél meredekebb volt az út, annál nagyobb mennyiségben találtunk elhányt hadiszereket, különösen puskákat, de elég szép számmal láttunk teherautókat, sőt repülőgépeket.
Már előző napon is, de ma különösen sok olasz katona jött velünk szemben, hadifogságból. „Casa?” – kérdezték a tüzérek. „Si, si, casa, evviva la pace!” s mentek boldogan, kipirulva, izzadtan, nem irigylendő nagyságú csomagokkal.
Az út 532-es kótéjánál a Koritnica átmegy az út bal oldalára. Amint átlépünk a hatalmas kőhídon, az útkanyarulatnál egy szorosi erődítményt pillantunk meg, mely a térképbe nincs is berajzolva.
A tüzérek a Kluže erőd felé haladnak, Király Iván felvétele
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Ez az erőd kőből, illetve téglából épült, talán az itteni harci körülményeknek megfelelt, de a Karszthoz hasonló tüzérségi harcnál nem lehetne komoly akadálynak tekinteni. Most persze nem volt megszállva, nehány fölfordított spanyollovas emlékeztetett csupán a modern háborúra.
Ismét jó darabig lefelé haladtunk, úgyhogy az ütegek és járművek meglehetősen elmaradoztak. Ennek én tulajdonképpen örültem, mert most is hátul meneteltem, az üteg legvégén. Utánam Karly jött az ütegével s vagy lemaradt egy félnapi járóföldre, vagy pedig oly szorosan fölzárkózott, hogy majdnem összetipratta a leghátul terelt marhákat. Ez olyan dolog, ami módfelett bosszantott, mégis olyan, amit nem volt érdemes szóvá tenni.
Az utat eddig gyalog tettem meg, mert gyakran vettünk hosszú pihenőket s ilyenkor, lóról szállva, magamnak kellett tartani, sőt etetni a lovat, a lovász máshol lévén elfoglalva, hát inkább gyalog mentem. Azonkívül sok kapaszkodó is volt, sajnáltam Mucit, könnyű csizmámban pedig elég jól bírtam a járást.
Erről az útszakaszról is készítettem fotográfiákat. Az 542-es magaslaton tartottunk hosszú pihenőt. Az egész dandár megállott, talán megrekedtek elöl vagy más baj történt: elég az hozzá, hogy midőn már jó ideje állottunk, elhatároztuk, hogy déli etetést tartunk. Megabrakoltattuk, megtakarmányoztattuk, megitattuk a lovakat, eleget dolgoztak mostanáig, szegények. Közben kész lett a legénységi menázsi is, borjúgulyás volt, emlékezem. Az egész tisztikar ezt ebédezett. Volt az út mellett, a meredek hegyoldalban egy apró forrás, mondhatom, kitűnő ivóvizet szolgáltatott. Sőt, meg is mosdottam benne.
A nap melegen sütött, embereink is a régóta nélkülözött tisztálkodásnak szentelhették ezt a kis pihenőt. Lementek a Koritnicára, nem volt sokkal mélyebben az útnál és abban mosakodtak. A folyó medre tele volt legurított hadianyaggal, még egy repülőgéptörzs is volt benne. Azt beszélik, hogy ez a repülőszázad az alsó Piavénál volt, Görz felé akart menekülni, de a jugoszláv hadsereg útjukat akarta állni, mire Tolmein felé vettek irányt. Itt a hegyeken azután a vontatási nehézségek miatt elpusztult majdnem az egész. Úgy látszik, amit négy évig építettünk, most sikerült egy hét alatt lerontani, elpazarolni.
Úton az üteg valahol az 542-es magaslat környékén, Király Iván felvétele
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Hát a mi repülőink hová lettek? Nem tudom. Azt mondják, úgy jártak, mint ezek, csupán egy magyar menekült meg, aki az áttörés után felszállt gépével s meg sem állt Budapestig.
A folyón túl egy katlan volt, ott lapult meg a Mozenca nevű település. Néhány elszórt ház a hegygigászok alján. Óriási sürgés-forgás volt ott: ponyvás szekerek, lovak, emberek, konyhák. Egy jugoszláv katonai tábor volt ez.
A hozzánk közelebb eső részeket megfigyeltük: teljesen egyenlővé volt téve ott mindenki külsőleg a sapkarózsa eltávolítása által. Akinek volt, föltette a jugoszláv kokárdát, akinek nem volt, semmit sem viselt a helyén. Éppen ebédkiosztás volt egy mozgókonyhánál. Volt közöttük egy rozettás, valami akcesszista, az éppen úgy ment sajkával és éppen olyan porciót kapott, mint a legénység. Velünk szemben semmiféle magatartást nem tanúsítottak: nem törődtek velünk. Ellenben közöttünk volt egy altiszt, Rajkó tizedes, tót nemzetiségű, aki már régóta gyanús volt pánszláv érzelmei miatt: az már kitűzte a sapkájára a szlovén kokárdát. „Nem szégyenli magát?” ‒ mondottam. „Nem” – felelt, ez itt fog maradni! – Ez volt a feloszlás első csírája az ütegben. Miután minden[ki] evett és ivott, felkészültünk és továbbmentünk.
A jugoszláv katonai tábor Mozencánál, Király Iván felvétele
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Az előttünk lévő ütegek már messze előre lehettek. Innét már könnyű volt az út, majdnem Mittelbrethig lejtett lefelé. Az 598-as magaslatnál, ahol a Koritnica ismét az út jobb oldalára megy át, pillantottuk meg a gyönyörű Mangartot (2678 m), ősz fejével jóval magasan kiemelkedett az őt körülvevő hegyek közül. Unterbrethen még valahogyan végighaladtunk, hanem Mittelbrethnél egészen megrekedtünk.
„No, Vigh ezt mondotta, este nyolcra Tarvisban leszünk: de valószínűbb, hogy abban az időben ezen a helyen állunk!” Most következett ugyanis az útnak legnehezebb része, Mittelbreth és Oberbreth között, ahol az a szerpentin van. Onnét láttuk, amint a járművek egymásután kapaszkodtak fölfelé a könyökhöz, azután ismét feltűntek Oberbreth házai között. No, mi lesz itt! Csak úgy szédültünk fölnézni, ahol legkésőbb néhány óra múlva el kellett haladni.
Ettem egy kis hideg sültet, borzasztó éhes voltam. Aztán figyelmeztettek, van itt egy korcsma, egész jó spriccert kapni benne. Nem voltam lusta, bementem. A spricc tényleg nagyon jól esett, igaz ugyan, hogy fizettem érte négy koronát.
Itt a falu körül is rengeteg mindenféle csapat táborozott, csak úgy tarkállott a mező a fehér kocsiponyváktól. A patak partján a parasztok olyan lövöldözést csaptak, mintha háború lett volna. Nem csuda, garmadával hevert a földön a fegyver s a temető fala mellett, midőn fényképezni a falon végiglépkedtem, egy szekérre való patront pillantottam meg.
Trénszekerek Mittelbreth mellett a mezőn, Király Iván felvétele
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Kétszáz méterenként mentünk előre. A járműveknek, amint a falut elhagytuk, távolságot kellett tartani, s mihelyt megálltunk, egy ember követ tett a kerék alá, hogy vissza ne futhasson. A szakadékba leszórt hadianyag mennyisége elég jó fokmérője volt az út meredekségének. A fordulónál volt a legmeredekebb: itt megtaláltuk azt a repülőelhárító üteget is, ami Povolettón elkerült bennünket – a szakadék oldalán. Mindegyik ágyúnak az egyik kereke hiányzott, hogy mostanában el ne tudják szállítani. Eltart egy esztendeig is, míg azt a rengeteg hadianyagot összeszedik.
A kanyarulatnál lévő kb. 300 méter utat járművenként tettük meg. Nagyszerűen húztak a lovak, negyedóra alatt az egész üteg megtette a 300 métert. Az út egész Oberbrethig oly meredek volt, hogy egy-egy húzatásra nem lehetett messzebb, mint kb. 300 métert megtenni, így meglehetős lassan haladtunk tovább. Mire Oberbrethre értünk, meglehetős sötét volt. Az egész vidék csak úgy visszhangzott a puskaropogástól. A szlovén lakosság, alkalmasint, hogy morális hatást gyakoroljon ránk, borzasztó lövöldözésbe kezdett. Fenn, még a hóhatár magasságában is villantak a puskák s a kitüzesedett golyót követni tudtuk szemünkkel.
Miután Oberbrethet elhagytuk egy kilométerrel, fél órai pihenőt adtunk fáradt lovainknak, mi elég volt egy gyors etetésre. Az emberek is menázsiztak, azután mentünk tovább, most már egyfolytában. Az ezred többi részeitől elmaradtunk, szabaddá lett előttünk az út. A szlovének golyói még jó ideig kísértek, még jó sokáig láttuk az oberbrethi rakétákat, azután keresztülhaladva a Manhart-Bach fölött, elfordultunk s most már egész egyedül, elhagyottan mentünk az úton.
Az 1047 magassági pont közelében ugyanolyan határerőd mellett haladtunk el, mint amiről már megemlékeztem, majd keresztülhaladtunk a romba dőlt Log Predil községen s most már rohamosan szálltunk alá a Raibler See felé. A kerekeket a legszorosabban bekötöttük, még így is alig tudták az elfáradt lovak megtartani. Gyorsan elmaradt mögöttünk a szép Predil-hágó, mely egyik legfestőibb, legnehezebb része volt egész utazásunknak. A kopárság zónájából a fenyők zónájába értünk. Az óriási fenyők sűrű, fekete lombja közül kicsillogott a Raibler See tükre, mely még így sötét éjszaka is gyönyörű volt.
Már messziről láttuk Raibl község lámpáit, egyszer csak egész közelről kibontakozott előttünk a fenyők közül. Az egész falu villanyárban úszott, a szabad térségeket tábortüzek világították be, ezernyi csapat táborozhatott itt. Éppen keresztülhajtottunk a falun, az egyik házból acetilénlámpás férfi lépett ki. Odajött hozzám és az arcomba világított. Én is megnéztem szép fekete kecskeszakállas férfi volt. „Wohin gehören diese Trains, bitte?” – kérdezte tiszta németséggel. „Die sind keine Trains, sondern Artillerie!” – feleltem. „Ich wollte nur aufmerksam machen, daß in Tarvis sind schon Italiener, aber in der Stadt geht gar nicht los, sondern liegt alles in Stille und Ruhe.” S továbbment lámpájával. Megdöbbentem. Hát itt fognak el bennünk[et], az egykori Monarchiában? Fölkuporodtam Ötvös mellé egy szekérsaroglyába s elmondtam neki. Ő azonban cseppet sem reagált, kimerült volt és úgy feküdt ott, mint egy fatuskó.
Az üteg útvonala Flitschtől Tarvisig 1918. november 6-án
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
A 880 magassági pont körül megálltunk és estéli etetést rendeltünk el. A legénység is oly kimerült volt már, hogy alig mozdult, ha az ember valamit parancsolt. Megvártuk, míg az V. üteg felzárkózott, aztán ismét továbbindultunk. Karly főhadnagy fáklyát gyújtatott, olyan volt az ütege, mint egy fáklyás menet, még mielőttünk is megvilágították az utat. Átmentünk a See Bach jobb partjára, s most már jó menetben mentünk. A lovak is, mintha csak érezték volna, hogy közel vannak mai célunkhoz. Jobbra tőlünk a See Bach folydogált, balra hatalmas fenyők meredeztek.
Azért meglehetős nagy utat kellett megtenni, midőn megálltak az ütegek. Leszálltam a saroglyából megnézni mi újság: az volt, hogy Tarvishoz értünk, nem küldöttek elibénk szálláscsinálót, most az ütegparancsnokok elmentek megnézni, hol lesz a telephely. Nagy sokára hallatszott lovaik trappolása. Indulj! Lekanyarodtunk a műútról egy nagy-nagy rétre, a patak mellé, hol már ezernyi láng lobogott: ott volt az ezred s még egy csomó mindenféle társaság. Csakhamar a mi tüzeink is lobogtak, elkészült a vacsora.
Utána Emanuel eligazításért ment, aztán visszajőve elmondotta az újságokat. Igaz ugyan, hogy Tarvisban olaszok vannak, de csak egy fegyverszüneti bizottság néhány katonával. Ellenben a polgári lakosságban forradalom van, megtámadják és kifosztják a gazdagok házait, a katonai raktárakat és a kisebb vonuló oszlopokat. Holnap reggel pedig megyünk tovább – a tündöklő csillagokat csakhamar sűrű köd homályosította el.
Köszönetet mondunk a Hadtörténelmi Levéltárnak Király Iván „Szomorú napok” című, a Tanulmány gyűjteményben 2797 számmal megőrzött visszaemlékezése közreadási lehetőségéért.
