Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 21. rész
Király Iván 1918 február végén négy hónapos tanulmányi szabadságot kapott. Ez idő alatt a 41. honvéd gyaloghadosztály kivonták a Piave-deltából és Vittorio Veneto környékén volt tartalékban, majd a Montellóval szemben állásban. Májusban a hosszú szabadságáról visszaérkező Király hadnagy szeretne alakulatához eljutni, de ez sokkal nehezebb feladatnak bizonyul, mint gondolnánk…
Ismét elsején érkeztem a frontra, mint tíz hónappal ezelőtt — ha ugyan Sacilét frontnak lehet nevezni — útitársaimmal Tamás [Károly] hadnaggyal és Mureschán főhadnaggyal, akik szintén tanulmányi szabadságról jöttek vissza a harctérre. A legényem, Jóska, szerencsésen elaludt a vonatban, mely tovább vitte őt Coneglianóba s onnét Vittorióba, csak a hajnali gyorssal tudott visszautazni Sacilébe. Úgy voltunk ugyanis tájékozódva, hogy az ezredparancsnokság Cordignanóban, az üteg pedig Ponté di Mudán van. Mivel pedig a vonat Orsagón nem állt meg, Sacilén pedig jó elszállásolással bíztattak, megindultunk poggyászainkkal, hogy az állomás közelében lévő Offiziers-Labestellén bekopogtassunk. Miután mindenütt hiába kerestük a Labestellét, Tamás és Mureschán legénye a poggyászokkal lemaradtak az utcán, mi pedig elindultunk megkeresni a Stationskommandót, hogy ott próbáljunk szállást szerezni. Szép séta volt, mert az egész városon végig kellett menni. A virágzó olajfák rettentően erős, fűszeres illattal telítették az utcákat s a szép, ódon, oszlopos, de teljesen elhagyatott házak kalandos benyomást keltettek.
Az őrök útbaigazítása szerint egy félórás séta után megtaláltuk egy gyönyörű villában a Stationskommandót. Előkelő hall, nagy tükörablakok, selyem függönyökkel, fonott székek, metszett üvegű csillár, villanyvilágítással, nagy szőnyeg. Csend, elhagyatottság, az egész házban senki. Végre a hall egyik zugában felfedeztünk egy alvó bakát. Kiderült, hogy ő az állomásparancsnokság küldönce s azt sem tudja, milyen városban van, ők ma érkeztek ide.
Vasútállomás Cordignanón
(Forrás: commons.wikimedia.org)
Kimegyünk. Az utcán véletlenül összetalálkoztunk az állomásinspekcióssal. Ő is csak ma érkezett ide, szállást nem tud adni, aludjunk, ahol tudunk. Visszamegyünk Tamáshoz. Közben feljött a hold s fogyó arcával olyan szomorúan nézett reánk az öreg utcák végéről...
Nos, keressünk tovább! Tamás kedvetlen, én már nem bírom a járást. Mureschán elment egyedül. Egy szép kis villában megtalálta a tiszti otthont; éppen akkor ment el egy tiszt, annak az ágyát elfoglalta magának s ott töltötte az éjszakát. Mi Tamással szintén odacipeltük csomagjainkat, körülnéztünk. Nem sok válogatnivaló volt: kivittünk egy fonott padot a verandára s ott aludtunk. Illetve: nem aludtunk, mert egész éjszaka azt próbálgattuk, hogy milyen helyzetben tűrhetőbb. Reggel kiderült, hogy mindegyikünk egész éjszaka a másikat leste: milyen nagyszerűen s nyugodtan aluszik.
Megreggeliztünk a tiszti étkezőben (ha ugyan a rettentő feketét s még rettentőbb lekváros kukoricakenyeret reggelinek nevezhetjük) s utána kimentünk az állomásra, hogy autót keressünk Cordignanó felé. Akadt is egy, amely nem ment ugyan ebbe a faluba, hanem a környékére. Míg ez ott benzint vételezett, ráakadtam a 137-es honvéd tüzérekre, kik ott a gazdasági hivataluk szénáját őrizték. Árpád öcsémnek írtam egy lapot s elküldtem tőlük, hogy itt vagyok, Ponte di Mudán megtalál. Közben befutott egy személyvonat, mely Vittorio Costa állomására igyekezett s azt mondották, hogy Cordignanón megáll. Felszálltunk (Mureschánt az este óta nem láttuk). A vonat nem állt ugyan meg Cordignanón, nem is esett útvonalba, de megállt Villa de Villán, mert nem tudott továbbmenni. Megnéztem a térképet: Cordignanó két kilométer! Szálljunk le! S hárman: Tamás, én és legényem hatalmas útipoggyászunkkal, rettentő melegben, megindultunk Cordignanó felé... Rémes út volt. A koffert csak a jobb kezemben tudtam vinni, mert a bal lábam nem bírta a terhet. Tamásnak is kellett segíteni, mert nagyon sokat vitt. Csak mentünk. A St. Pietro-i faluvégen a fák árnyékában pihenőt tartottunk s alaposan betizóraiztunk, kiki a saját kofferjából. Nahát: ez jól esett! Nagy keservesen beértünk Cordignanóba; éppen jöttek a miséről, mert vasárnap volt, június másodika. Bementem a Bezirkskommandóhoz. Ott megtudtam, hogy az ezred még a múlt hó 20-án elment innét s a környékről is. Jelenleg a falut a 11. K.T.D.[[11. Kavallerietruppendivision azaz lovashadosztály]] tartja megszállva. Menjünk be Vittórióba — mondotta eligazítónk — ott az Armee-Quartierabteilung[[hadsereg szálláshivatal] majd megmondja, hol van az ezred.
Kilátás a mozdonyból a Sacile-Costa közötti katonai vasútvonalon
(Forrás: commons.wikimedia.org)
Ismét kiálltunk az útra. Végre jött egy autó. Felszálltunk. De ez csak a Borgó del Massimiig vitt el, ott elment jobbra Capella Maggiore felé, tehát mi ott maradtunk az útkeresztezésnél másik autót várni. Volt ott egy patak: megmosakodtunk, megebédeltünk, míg jött egy olyan autó, mely Vittorióba ment. Ismét felpakoltunk, felszálltunk. Még így is rettenetes volt ez az út. Csak annyit mondok: akinek nem muszáj, ne üljön teherautóra! Nem volt szerencsénk. Soffrattánál ez is lekanyarodott jobbra s mi megint ott maradtunk az útszélen.
Végre jött egy trénoszlop. Ez bevitte Jóskát a csomagokkal a városba, ott lerakodott, mi pedig gyalog követtük. Útközben a 41. honvéd [gyalog]hadosztály zenészeivel találkoztunk, akik azt mondották, hogy az egész hadosztály a városban van, a tüzérség pedig a környékbéli falvakban. Megörültünk. Hosszas kérdezősködés és keresés után eltaláltunk a 20. honvéd gyalogezred parancsnoksághoz. Innen telefonon beszélni tudtam a tüzérdandárunkkal és megtudtam, hogy a mi ezredünk Capo di Soprán van, Pianzano mellett.
Feladtam egy távmondatot, melyben azonnal kocsit kérünk Coneglianóba s kimentünk az állomásra. Találtunk is egy tehervonatot, mely néhány óra múlva indulandó volt. Beültünk az egyetlen személykocsiba s aludtunk is egy jót, mire a vonat elindult, bár rettenetes hőség volt odabent. Fődolog, hogy végre kirakodhattunk Coneglianóban. Átnéztük az összes behajtóhelyeket: kocsi nincsen. Lehetetlen helyzet! Végre úgy határoztunk Tamással, hogy átmegyünk Capo di Soprára, mindössze négy kilométere a Borghettótól (mert ott volt az állomás), megnézzük: mi van s a kocsit elküldjük Jóskáért s a csomagokért. Már akkor kezdett sötétedni s ha nem vagyunk kimerültek, tán kellemes séta lett volna. Megérkeztünk. Egy 46-os zászlóalj van ott s a 117-esek mozdonyállása. A mi ezredünkről nem tud senki semmit. A negyvenhatosok találkoztak velük Brugnera felé, midőn vízi gyakorlaton voltak, de azt sem tudják: hol. No, szépen vagyunk! Gyerünk vissza! Hát ez még borzasztóbb volt, pedig — mondom — más körülmények között kellemes lett volna, mert langyos este volt, szentjánosbogárkák sziporkáztak a levegőben.
Éjfél lett, mire visszaérkeztünk Coneglianóba, ezer aggodalom között, hogy hátha ezalatt megjött a kocsi s Jóska elment rajta. De nem, ott volt s már csinált is részünkre éjjeli szállást egy üres őrházban, hol volt még egy széles ágy, asztal s szék. Itt még talán tudtam volna aludni, ha körös-körül nem lettek volna robbanások minden órában. Lőttek-e a digók, vagy bombáztak: nem tudom. Az a fő, hogy egyszer csak megvirradt.
Bementünk a városba, mégpedig legelőször a Sammelstellére. Tiszt, persze sehol (reggel 8 óra), de különben is mindent a Bezirkskommandón intéznek. Felmegyünk oda: hja, a százados úr még aluszik! Bemegyünk a tiszti étkezdébe s megreggelizünk, hasonlóan, mint Sacilében, de, ha lehet, még rosszabbul. Bejárjuk a szép, ódon várost. A színházban Feldkino van, a polgári könyvtárban Soldatenheim, s Verkaufstelle, a Municipióban lisztet mérnek a polgári lakosságnak...
A tábori mozinak berendezett színház épülete Coneglianóban
(Kókay László hagyatékából)
Visszamegyünk a Bezirkskommandóhoz. Kérdezem a századost; ő telefonon kérdez: nem tudja senki. Ellenben ad egy küldöncöt, ez elvezet bennünket a 17. tábori tüzérdandárhoz, ott tán tudják. Éppen be akarunk menni a kapun a gyönyörű villába: hát jön ám a mi dandárunk egész tisztikara! Volt öröm, mármint részünkről! Így a dandáron át telefonálhattunk az ütegbe kocsiért. Délre ott is lett s miután az ezredet Collalbrigón hiába kerestük, bekocsiztunk az ütegbe, illetve a 2. üteg konyhájáig, s onnét gyalog, mert az utat az ellenség belátja.
Estéig meséltem a fiúknak. Akkor jött a parancs, mely megbíz a mozdonyostiszti teendőkkel, míg az ezred lovait átszervezik. Azóta itt vagyok az igazi Capo di Soprán, Codogne mellett.
S nagy dolgok vannak készülőben…
