„A magyar szellem és a magyar virtus mindvégig legfőbb jellemvonásunk maradt”

2024.02.12. 07:00 :: SőregiZoltán

Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése – 14. rész

Forster százados a háború utolsó évét a Kárpátokban kezdi meg huszárjaival, de 1918 tavaszán újabb próbatétel elé kerülnek: rövid pihenőt követően az olasz harctérre helyezik őket. A Hétközség-fennsíkon vívnak lövészárokharcokat, majd augusztus végén a századost egy kiképző csoporthoz helyezik. Itt már egyre jobban tapasztalhatók a bomlás jelei, de a magyar huszárokat még sikerül fegyelem alatt tartaniuk. Forster végül is utolsó két századnyi megmaradt katonájával, sikeresen elkerülve az olasz hadifogságot, az összeomlás előtt Magyarországra érkezik, ahol a közös huszárság története lezárul, a Magyarországon maradt huszártisztek életében pedig – így vagy úgy – új fejezet kezdődik.

 

Egy epizódot szeretnék megemlíteni. A támadás utáni napon ezredparancsnokunk megbeszélésre hívta össze a századparancsnokait és ott álltunk egy erdei szerpentin úton. Embereink körülöttünk tanyáztak, hol a fölső, hol az alsó szerpentinnél volt egy század, mi pedig az út közepén állottunk. Megbeszélés közben arra lettem figyelmes (mert gránátoztak közben), hogy egy gránát a fölöttünk lévő szerpentinre esik és a következő lövés már jóval ugyanabban az irányban lejjebb jött. Figyelmeztetem az ezredest, hogy menjünk el innen, mert úgy látszik, hogy mindig lejjebb lőnek. El is vonultunk 100 lépéssel arrébb. Szerencsére. Mert a következő gránát pont oda esett, ahol az előbb egy csomóban álltunk. Azt hiszem, egy se maradt volna meg belőlünk.

Visszavonultunk aztán Monte Budakura, augusztus 23-án lekerültünk tartalékba Hollósarkára. Ezek a harcok a Szteatánál már Romániában voltak, de román csapatokat nem láttunk, csak oroszokat. Hollósarkán szeptember 28-ig voltunk. Innen a Hollósarka előtt lévő Bitka-Arsilovra kerültünk, majd október 14-én elvittek bennünket Tusnádra és Tusnádon keresztül állásba kerültünk a Nemerére.

Itt elég közel voltunk az ellenséghez, naponként megkaptuk ágyútüzünket, de harc nemigen fordult elő. Hideg tél volt, a híres nemere fújt, amiről csak annyit mondhatok, hogy egy éjszaka olyan vihart csinált, hogy állásunkban vastag, hatalmas nagy fát, mint gyufaszálat tört el. A vihar elől mindenki behúzódott, azt hiszem, ezen a napon a frontszakaszon nem őrizte senki a rajvonalat, se a mieink, sem az oroszok. Másnap hatalmas fák feküdtek mindenütt.

A karácsonyt is itt töltöttük. Karácsonyi meglepetésnek kiküldte pótkeretünk az utolsó szállítmány Eszterházy bort. Békében a bécsi magyar nemes testőrség parancsnoka, Eszterházy Alajos herceg volt az ezredtulajdonosunk. Bőkezű volt ezredével szemben, nagy alapítványokat tett, gyönyörű versenydíjakat ajándékozott, egy vadászfalkát vett az ezrednek, hatalmas nyeregfelszerelését és kocsiszerszámjait az ezred tisztikarának ajándékozta és halála előtt pincéit és Havanna szivarjait az ezredre hagyományozta. Az »örökség« nagy volt, sokáig ezekből a kitűnő francia és német borokból és likőrökből álló legfinomabb italokat élvezte az ezred tisztikara, így karácsonykor az utolsó megmaradt transzportot a pótkeret kiküldte, mindegyik kint lévő tisztre jutott vagy 9 üveg, hát bizony jólesett a háborította Nemerén szélsüvítés közben egy-egy pohár burgundi.

1917. december elsején jött a fegyverszünet az oroszokkal, amit december 10-ig meghosszabbítottak. Az oroszoknál akkor már kezdődött az összeomlás, tiszteket nemigen láttunk, odajöttek barátkozni az akadályokhoz, mi persze szigorú elővigyázattal kezeltük őket. Megindult a »csereakció«, rumért kaviárt és más ilyen dolgokat adtak.

Január 17-én aztán végleges fegyverszünet lett. Innen január 26-án Tusnádra kerültünk, ahol március 3-ig voltunk. Március 3-án az Úz völgyébe irányítottak bennünket, ahol állásba kerültünk. Ott indult volna az általános támadás Románia ellen, de nem került rá a sor, mert az oláhok békét kötöttek. Április 18-ig Tusnádon maradtunk. Tudtuk, hogy az olasz frontra kerülünk s az ottani harcmodort gyakoroltuk. Víg napokat éltünk, talán túl vígakat is, mert arra gondoltunk, hogy hiszen az orosz fronton is lehetett elesni, de az olasz front maga a pokol.

Április 18-án indultunk. Nagyon szép volt az út keresztül Magyarországon, Szlavónián, Horvátországon. Április 24-én kivagoníroztunk Pordenonéban, április 25-én pedig Majlizió kis olasz helységben szálltunk meg. Május 3-án Károly király őfelsége szemlélt meg bennünket, és így harmadszor volt abban a szerencsében részem, hogy őfelsége beszélgetett velem. Május 14-én előretoltak bennünket Polcsenigóba, itt én aztán két heti szabadságot kaptam.

A harcok szünetében akadályugratásra is maradt időA harcok szünetében akadályugratásra is maradt idő
(Forrás: magángyűjtemény)

De mondhatom, hogy ez a szabadság nem volt valami fölemelő. Mindenütt kezdett már látszani a destrukció, az izgatás hatása, az elégedetlenség. De látszott a fáradság, az élelmiszerhiány, úgyhogy a Bécsben töltött két napot kivéve, igyekeztem vissza a frontra, mert ott éreztem magam igazán csak szilárd alapon tiszttársaim és legénységi bajtársaim közt, akik megingathatatlan kötelességtudással és önfeláldozással maradtak helyükön.

Mialatt szabadságon voltam, ezredem gyalogmenetekben utolsó állomáshelyéül 200 km-t masírozva Asziágó mögé vonult és június 26-án Káljánénál volt, Trient város közelében. Itt vonultam be. Augusztus 7-én ment az ezred az Ecs völgyébe, a morini állásba. Ez aránylag nyugodt része lett volna az olasz frontnak, de azért itt is a nap minden órájában minden kaliberű és nagyságú tüzérségi tüzet kaptunk. Nagyon rossz helyzetben voltunk, mi lent a völgyben, az olaszok fölöttünk, úgyhogy beláthattak szinte a gyomrunkba. Naponta egész csomó sebesülés történt minden harc nélkül. A legénységet és az ezredet a malária is ellepte, úgyhogy 20—30-ával betegedtek meg az emberek.

Tüzérségi támadás után AsiagóbanTüzérségi támadás után Asiagóban
(Forrás: commons.wikimedia.org)

Noha aránylag nyugodt hely volt, egy csomó sebesült mindig akadt. Mi, sajnos, a tüzérségi tüzet nem tudtuk méltóképpen viszonozni, mert ütegeinknek éppannyi muníciója volt csak, hogy támadás esetén segítségünkre lehettek. Augusztusban én elkerültem a kiképző csoportunkhoz, Zell am Seebe, mert a félezredparancsnokságot át kellett adnom, és a hadosztályparancsnokság nem akarta már, hogy öreg kapitány létemre 1918-ban még századot vezessek.

Valahol a front mögött Dél-TirolbanValahol a front mögött Dél-Tirolban
(Forrás: magángyűjtemény)

Azzal küldtek el, hogy pár hónap múlva visszajövök és megkapom a félezredparancsnokságot megint, mert az az alezredes, aki tőlem átvette, addigra a Hinterlandba kerül. Hát már nem kerültem vissza, mert, sajnos, addigra bekövetkezett az összeomlás. Nálunk is már október körül mutatkozott a környékező cseh és más nemzetségbeli csapatoknál a fegyelembontás a kiképzőcsoportokban, szerencsére huszárjainkat rendben tudtuk tartani, itt is kiváló tisztjeinknek köszönhettem, kik között Szappanos Jenő barátom és Stepán Gyurka főhadnagyok segítettek legjobban. Közben kiképző csoportom Zellből lekerült az olasz frontra a Tonale mögé, egész közel a fronthoz. Körülöttük mind jobban mutatkoztak a rossz jelek. Kisebb nagyobb cseh csoportok föllázadtak.

Végre jött a fegyverszünet napja, amit azonban az olaszok hibásan értelmeztek és önhatalmúlag egy nappal későbbre tettek. Csapatainkat, melyek már a fegyverszünet miatt nem verekedtek, ezredenként fogták el, így köztük az én egész ezredemet is.

Bomlás, menekülés kezdődött mindenütt. A nagyobb kiképzőparancsnokságom már nem adott telefonválaszt. A szomszéd faluból, hol az én közvetlen feljebbvalóm és egy 500 emberre menő dragonyos kiképzőcsoport volt, áttelefonáltak hozzám, hogy a tisztek jöjjenek segítségükre, mert a csehek föllázadtak. Két századdal, Szappanos Jenő és egy másik csapattiszt vezetésével átmentem és rövidesen rendet csináltam minden emberáldozat nélkül. Embereinket, fegyver nélkül, századonként csoportosítottam és tisztek vezetésével hazafelé irányítottam, mert már más mód nem volt lehetséges.

Sehonnan parancsot nem tudtam kapni, úgy látszik, parancsnokságaink is hazafelé menekültek, az összeomlás teljes volt. Körülbelül 800 emberem volt 7 századba tagozódva. Ezekből 5 századot bizonyos távolságokban tisztek és altisztek vezetésével felfegyverkezve, élelmiszerrel ellátva indítottam útnak Bozen felé, hogy ott talán bevagonírozhatnak haza.

Én az utolsó két századdal, Szappanos Jenővel, Frank hadnaggyal, és Hüpscher törzsőrmesterrel utoljára maradtam és egy nap múlva elindultam, de addigra már azt a hírt kaptam, hogy Bozen felé menni nem lehet, mert ott teljes a káosz, így a Mendel Paszszon keresztül Meránnak mentem, azonban Meránnál sem tudtam tovább haladni, mert már az olaszok északról is jöttek és majdnem körülvettek minket is, úgyhogy Jaufen Paszon keresztül Sterzingnek a Brenner Passzra indultam. Fegyvereinket bedobtuk az Ecsbe, nem akartuk, hogy esetleg fogságba esve azok az olaszok kezébe kerüljenek. Ez volt talán egyike a legfájóbb perceknek a világháborúban.

Embereimet azután a Brenneren valahol egy állomáson Szappanos Jenő vezetésével bevagoníroztam, miután csak gyalogosoknak volt hely, én pedig — miután még lovaink voltak — legényemmel és ordonáncommal a budapesti tüzérezredhez csatlakoztam, ahol egy barátom, Krammer százados vezetett. Bizony nagyon csúnya utazások közt, a felbomlott rendet és fegyelmezetlenséget látva, támadásoknak kitéve kerültem haza. Meg kell mondanom, hogy kiképző csoportom az utolsóig kiválóan fegyelmezetten viselkedett.

A többiről már nem írok. Az összeomlást mindenki ismeri, a csúnya és fájó perceket nem idézem föl többet.

Visszatérek most ezredemhez, mert hiszen emlékeim a háborúból befejeződnek. Ezredem, mint írtam, fogságba esett, ám a legénység ott is a legfegyelmezettebben és legszebben viselkedett tisztjeivel szemben.

Búcsút mondok most tehát kedves 8-as bajtársaimnak. Ne haragudjanak, ha talán valakit kifelejtettem volna, egyik olyan kedves volt nekem, mint a másik, akár tiszt, akár legénységbeli. Azt hiszem, ha bármelyikünket, kik már nem szolgálunk, megint hívni fog a haza, avval a régi kötelességtudástól és a régi, volt cs. és kir. 8-as huszárezred lovasszellemétől áthatva fogjuk ugyanúgy átküzdeni az időt, mint tettük a világháborúban.

Kedves olvasóközönségünktől pedig elnézést kérek, hiszen nem irodalmi művet akartam én megírni – ahhoz nekem tehetségem nincsen, hanem csak egy egyszerű katonának a visszaemlékezését a háborúra, úgy, ahogy az volt, minden fantázia és hazugság nélkül. Azt is ki akartam vele mutatni, hogy annak ellenére, hogy közös ezred voltunk, a magyar szellem és a magyar virtus mindvégig legfőbb jellemvonásunk maradt.

Összes rész: Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése

2 komment

Címkék: összeomlás olasz front huszár tirol asiago hétközség–fennsík Forster Frigyes cs. és kir. 8. huszárezred állásharc

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr2818323627

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Galaric 2024.02.12. 14:18:08

Nagyon érdekes sorozat volt. Köszönöm a megosztását.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása