Ha békét akarsz: foglald el Belgrádot? – avagy Hötzendorfi Konrád kapitális bűne

2023.12.07. 07:00 :: PollmannFerenc

1924. január 3-án terjedelmes cikk látott napvilágot a bécsi Arbeiter-Zeitung, az osztrák szociáldemokraták központi pártlapja 2. oldalán Conrad bűne címmel. Az írás névtelen szerzője ebben azzal vádolja az egykori Osztrák–Magyar Monarchia legendás vezérkari főnökét, hogy bár lehetősége lett volna a küszöbön álló világháború kirobbanását megakadályozni, ő ezt a lehetőséget szándékosan elmulasztotta kihasználni. A cikk megjelenésének apropóját nyilvánvalóan az szolgáltatta, hogy az előző esztendő végén került a könyvkereskedések polcaira Conrad tábornagy visszaemlékezéseinek IV. kötete, mely a Nagy Háború kitörésének időszakát dolgozza fel.

 

Az Arbeiter-Zeitung kétségkívül provokatív hangvételű írásának szerzője nyilvánvalóan arra a diplomáciai kezdeményezésre utalt, amely a történeti irodalomban a „Halt in Belgrad” néven ismert, és amit magyarra talán leginkább úgy lehetne fordítani, hogy „Belgrádig és ne tovább”. Az elképzelés kiötlőjeként rendszerint vagy II. Vilmos német császárt, vagy Sir Edward Grey brit külügyminisztert szokás megjelölni, mindenesetre ők ketten valószínűleg egymástól függetlenül jutottak hasonló gondolatra a béke lehetséges megőrzésének módját illetően, de az elsőbbség alighanem a német uralkodóé. (Mellesleg a korabeli politikusoknak annyira egy srófra járt az agya, hogy a vilmosi – illetőleg grey-i – ötlethez hasonló elképzelés mások fejében is megfogalmazódott.)

Sir Edward Grey brit külügyminiszterSir Edward Grey brit külügyminiszter
(Forrás: Wikipédia)

Mivel az első világháború kitörését megelőző ún. júliusi válság történetét a tudomány meglehetős alapossággal már feltárta, úgy gondolom, hogy elegendő röviden felvázolni az említett diplomáciai kezdeményezés mibenlétének megértéséhez szükséges legfontosabb információkat. Az 1914. június 28-ai szarajevói merénylet által kiváltott általános megdöbbenés hatása alatt a nemzetközi közvélemény azt várta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia azonnal elégtételt vesz a Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége meggyilkolásáért felelősnek tartott Szerbián. Ez azonban elmaradt, és bár a színfalak mögött a dualista birodalom legfőbb döntéshozói gőzerővel dolgoztak a déli szomszéd megbüntetésére indítandó háború előkészítésén, a nagyvilág mégis meglepetéssel értesült a július 23-án Szerbiának küldött osztrák–magyar jegyzékről, főleg annak szigorú követeléseiről, és a teljesítésükre adott csupán 48 órás határidőről. Mikor pedig a szerb válasz nem kielégítő voltára hivatkozva a Monarchia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Szerbiával és mindkét fél mozgósítani kezdte haderejét, a nemzetközi közösség számára is világossá vált, hogy Európa igen közel került a háborúhoz, hiszen egy osztrák-magyar–szerb fegyveres összecsapás a szövetségi rendszerek működésbe lépése miatt könnyen kiterjedhetett az egész kontinensre, sőt akár nagyobb területre is. Az általános európai (sőt akár világméretű) háború kirobbanásának veszélye arra késztette II. Vilmos német császárt, hogy behúzza a féket, jóllehet korábban éppen ő biztosította teljes támogatásáról a Monarchiát egy Szerbia elleni háború esetére. Megismerve az osztrák–magyar jegyzékre adott szerb választ, úgy gondolta, hogy az lényegében eleget tesz a bécsi követeléseknek (azaz a Monarchia kellő elégtételt kap). Szerinte az a néhány fenntartás, amivel a szerbek mégis éltek, tárgyalások révén könnyen tisztázható, ezzel pedig megszűnik minden alap egy esetleges háború megindítására.

II. Vilmos német császárII. Vilmos német császár
(Forrás: Wikipédia)

Ámde Vilmos császár azzal is tisztában volt, hogy – mint ő fogalmazott – a szerbek „keletiek, ezért hazugok, hamisak és a halogatás mesterei, így a szép ígéretek valóra váltásához szükség lehet némi szelíd erőszakra is”. Ezért azt találta ki, hogy a Monarchia követeléseinek teljesüléséig mintegy zálogként szállja meg és tartsa megszállva Belgrádot, ezzel kényszerítve rá a szerbeket ígéreteik betartására. Egyúttal Ausztria–Magyarország kinyilvánítaná, hogy a szerb főváros megszállásán túl nem kívánja elfoglalni a déli szomszéd területét. Ez tehát a „Halt in Belgrad” lényege, miáltal a német uralkodó várakozásai szerint az osztrák-magyar–szerb háború (és minden belőle esetleg kialakuló nagyobb szabású fegyveres konfliktus) megelőzhető lenne. S miután a brit külügyminiszter hasonló kezdeményezése rövid ideig úgy tűnt, hogy Oroszországban is kedvező visszhangra talált, valóban támadhatott olyan remény, hogy a „Halt in Belgrad” tényleg alkalmas eszköz lehet a háború elkerülésére.

Valójában azonban ez a remény eleve csalókának bizonyult. Nem csupán azért, mert időközben – július 28-án – a Monarchia formálisan is hadat üzent Szerbiának, és mert az orosz általános mozgósítás lehetetlenné tett minden további tárgyalásos rendezést. A „Halt in Belgrad” eleve megvalósíthatatlan ötlet volt – hiába gondolták ennek az ellenkezőjét korabeli felelős politikusok, és hiába gondolják egy évszázad múltán is komoly történészek olyan kontrafaktnak, amely megvalósulása esetén más irányt szabhatott volna a világtörténelemnek. Az ötletgazdák ugyanis két alapvető szempontot figyelmen kívül hagytak.

Egyrészt nem vették tekintetbe a két legfőbb érdekelt, azaz Ausztria–Magyarország és Szerbia véleményét. Eleve hibásnak bizonyult az a kétségkívül kézenfekvőnek látszó feltevés, hogy mindkét fél a háború elkerülésében érdekelt. Ez a Monarchia esetében bizonyosan nem állt fenn: a dualista birodalom legfőbb politikai és katonai döntéshozói éppenséggel azon dolgoztak, hogy a szarajevói merénylet által kínált páratlan alkalmat ne hagyják kihasználatlanul egy Szerbia ellen indítandó háború kirobbantására és annak lehetőség szerinti nemzetközi elfogadtatására. Ezért Bécs következetesen elhárított minden közvetítési ajánlatot, így a „Halt in Belgrad”-ot is. Ami Szerbiát illeti, aligha túlzás azt állítani, hogy szabad akaratából nem egyezett volna bele fővárosa akár csak ideiglenes megszállásába is, ha ezt nem komoly diplomáciai nyomás kényszeríti ki szövetségesei, mindenekelőtt Oroszország részéről. Belgrád békés megszállásának szerb tűrése azonban meglehetősen bizonytalan garanciákon nyugodott volna, és ezzel a Monarchiában nyilvánvalóan tisztában is voltak.

Berchtold külügyminiszter így fogalmazta ezt meg:

„Mindenekelőtt Belgrád elfoglalása nem szerepelt a hadműveleti tervünkben, és nehéznek tűnt megfelelő előkészítés nélkül végrehajtani. Számunkra, ahogy Conraddal egyetértésben megállapíthatom, a helyzet a következőképpen alakult:

Vagy Szerbia enged, harc nélkül visszavonja csapatait, és mi bevonulunk, ebben az esetben nem lesz katonai siker, nem lesz erődemonstráció a Monarchia részéről, ráadásul a szerbek felhevült nemzeti szenvedélyei miatt fennáll a veszélye egy későbbi rajtaütésnek. Vagy harcra kerül sor, amikor a még csekély létszámú, a kérdéses térségben felvonultatott erőinkkel vereségre kell számítanunk. Mindkét esetben veszélybe kerülne a katonai fellépésünk, és ezzel egyidejűleg a hadsereg hangulatát is súlyosan befolyásolná. Ugyanakkor akkoriban valószínűtlennek tűnt számunkra, hogy akciónk korlátozása Oroszországot engedésre késztetné. Katonai pozíciónk meggyengült volna a nyilvánvaló orosz háborús akarattal szemben…”

Leopold Berchtold gróf, osztrák–magyar külügyminiszterLeopold Berchtold gróf, osztrák–magyar külügyminiszter
(Forrás: Wikipédia)

Másrészt a szerb főváros zálogba vétele nyilvánvalóan egy hadművelet eredménye lett volna, amelynek végrehajthatóságát azonban katonai szempontból az ötletgazda politikusok eleve nem vizsgálták. Százegynéhány esztendő távlatából tulajdonképpen ez a legmeglepőbb vonása ennek az egész „békekísérletnek”. Fentebb már Berchtold is kiemelte, hogy a Monarchia eleve nem tervezte Belgrád elfoglalását.

De vajon miért? Hiszen a kiszemelt ellenség fővárosa szinte egy karnyújtásnyira van és csupán egy határfolyó választja el a támadó féltől. Egy ennyire exponált helyzetű főváros valósággal kihívja maga ellen a sorsot, és teljesen kézenfekvő, hogy egy meginduló hadjárat ennek a helyzetnek a kihasználásával kezdődik.

A Balkán egy angol nyelvű térképen, amelyen jól érzékelhető Belgrád közelsége az Osztrák–Magyar Monarchiához A Balkán egy angol nyelvű térképen, amelyen jól érzékelhető Belgrád közelsége az Osztrák–Magyar Monarchiához (Forrás: www.deviantart.com)

Az ellenséges főváros azonnali elfoglalása nyilvánvaló előnyökkel kecsegteti a támadót, ezekről lemondani csakis nyomós indokkal érdemes. Nos, a Monarchia hadvezetésének volt ilyen nyomós indoka, ami miatt nem tervezte, hogy a háború kezdeti szakaszában megszállja Belgrádot. Ez a nyomós indok abban állt, hogy Ausztria–Magyarországnak egy csak Szerbia elleni háború esetén is számolnia kellett Oroszország utólagos beavatkozásával és az így előálló kétfrontos küzdelemmel, minek következtében a Balkánon bevetett csapatai egy részét a cári haderő feltartóztatására át kellett irányítania Galíciába. Ezeket a csapatokat földrajzi és vasúttechnikai okokból csakis Dél-Magyarországon – azaz Belgráddal szemben – vonultathatta fel, vagyis ebből az irányból le kellett mondania a Szerbia elleni támadó fellépésről (legfeljebb színlelhette ezt). Így az osztrák–magyar vezérkari főnök, Conrad von Hötzendorf nem is tervezte a szerb főváros megszállását, és erre előkészületek sem történtek. Ennélfogva, amennyiben 1914. július végén a Monarchia úgy dönt, hogy elfogadja az erre vonatkozó nagyhatalmi ajánlatot és zálogba veszi Belgrádot, úgy azt csakis előkészítetlenül, rögtönzött módon tehette volna meg. Ez pedig szinte bizonyosan magában hordozta volna a valószínű kudarc lehetőségét.

Franz Conrad von Hötzendorf (Bécs, 1852 – Bad Mergentheim, 1925) 1915-ben készült portréjaFranz Conrad von Hötzendorf (Bécs, 1852 – Bad Mergentheim, 1925) 1915-ben készült portréja (Forrás: www.sagen.info)

Amivel ugyanis a korabeli politikusok aligha voltak tisztában: a milliós tömeghadseregek mozgósítás nélkül nem (vagy csak igen korlátozott mértékben) voltak képesek azonnali hadműveletek indítására. A csapatok békelétszáma és mozgósítás utáni hadiállománya között igen jelentős volt a különbség, ám nem csupán létszám tekintetében. A Monarchia esetében mintegy két hét kellett ahhoz, hogy a mozgósított haderő képes legyen háborúzni. A mozgósítás pedig rendkívül bonyolult tervezőmunkát feltételezett, a csapatok és az irdatlan mennyiségű felszerelés mozgatása összehangolt végrehajtást igényelt. A szerb főváros nem tervezett elfoglalásához szükséges csapatok biztosítása az egész mozgósítás sikerét veszélyeztette volna. Így azután valójában az osztrák–magyar haderő 1914 júliusának utolsó napjaiban akkor sem lett volna képes Belgrád elfoglalására, ha a politikai vezetés ezt várja tőle. Az már más kérdés, hogy a politikai vezetés – mint láttuk – nem is várta ezt.

A tanulmány elején említett cikk a bécsi Arbeiter-Zeitungban mindenesetre élénk sajtópolémiát váltott ki, melynek során az osztrák katonai szakírók egyöntetűen bizonyították, hogy a Monarchia katonailag képtelen lett volna a mozgósítás sikerének kockáztatása nélkül megszállni a szerb fővárost. Ráadásul, amennyiben ad hoc jelleggel összegyűjtött csapatokkal mégis végrehajtja az akciót, úgy nem tudta volna megtartani azt a várhatóan rövid időn belül bekövetkező szerb ellentámadás miatt. (A sajtóvitába később egy hozzászólás erejéig magyar hadtörténész is bekapcsolódott.)

Megemlítendő, hogy miközben a vita résztvevői természetesen elhárították az Arbeiter-Zeitung névtelen újságírója által Conrad tábornaggyal szemben megfogalmazott vádat, a béke megmentésének elmulasztott lehetőségéért egyesek a korabeli magyar politikusokat: személy szerint Tisza István miniszterelnököt és Teleszky János pénzügyminisztert ültették a képzeletbeli vádlottak padjára.

Teleszky János magyar pénzügyminiszter Teleszky János magyar pénzügyminiszter
(Forrás: Wikipédia)

Tisza István magyar miniszterelnökTisza István magyar miniszterelnök
(Forrás: Wikipédia)

Ennek indoka, hogy nevezettek 1913 októberében megakadályozták a Szerémségben állomásozó 7. hadosztálybeli csapatok békelétszámának felemelését. Conrad vezérkari főnök javaslatát a magyar politikusok pénzhiányra, illetve arra hivatkozva gáncsolták el, hogy egy ilyen létszámemelés nem illik egy nagyhatalomhoz: még a végén úgy tűnne, mintha tartanánk Szerbiától… Márpedig ezek a csapatok hiányoztak 1914 júliusában, következésképpen a magyarok miatt nem lehetett a „Belgrádig és ne tovább” tervet végrehajtani. A magyar felelősséget felemlegető vélemény gazdája mindazonáltal maga is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a Monarchia eleve nem kívánta elfogadni a közvetítési javaslatot, mivel kizárólag háborúban gondolkodott…

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a Belgrád megszállásának lehetőségét firtató vita valójában nem az Arbeiter-Zeitung cikkével kezdődött. A német Alfred von Wegerer már 1923 decemberében, a Conrad-emlékiratok 4. kötetének megjelenésével gyakorlatilag egy időben, ám nem annak apropóján, a Die Kriegsschuldfrage című berlini szakfolyóiratban a későbbi vita minden lényegi pontját megfogalmazta. Világosan kimutatta a „Halt in Belgrad” végrehajthatatlanságát, amiben segítségére volt Rudolf Kiszling, a bécsi Kriegsarchiv levéltárosa és későbbi igazgatója. Mindenesetre a múlt század húszas éveiben folytatott polémia bizonyítja az ötlet katonai kivihetetlenségét. Márpedig ebben az esetben nincs értelme arról beszélni, vajon volt-e politikai realitása II. Vilmos és Grey külügyminiszter ötletének.

A politikai, illetve katonai vonatkozáson kívül létezik azonban ennek az egész „Belgrád megszállása” problémának egy további vonulata is. 2015-ben jelent meg James Lyon egyesült államokbeli történész könyve az Osztrák–Magyar Monarchia 1914-es szerb hadjáratáról.

James LyonJames Lyon
(Forrás: budapestbalkansforum.hu)

A publikáció élénk érdeklődést keltett, mivel az első világháború balkáni hadszínterének eseményei még mindig nem tartoznak a szaktörténészek által leginkább feldolgozott témakörök közé. Ebből a könyvből úgy tűnik, mintha Belgrád 1914 július végi megszállása – hiába bizonyították annak kivihetetlenségét a katonai szakértők és hiába vetették el végül a politikusok –, legalább is egy sikertelennek bizonyult kísérlet erejéig mégiscsak megtörtént volna…

Lyon munkájában ugyanis ezt olvashatjuk:

„Július 28-án éjjel kb. 11 óra 30-kor puskatűz tört ki végig a Száva szerb oldalán. Az alsóváros folyó felőli falánál kezdődött, aztán a Száva torkolata felé terjedt tova. A kézifegyverek tüzét hangos ágyúlövések és robbanások követték végig a folyó szerb oldalán. A puskákkal felfegyverzett pénzügyőrök és csendőrök a folyóparton végigrohanva lőtték a vízben lévő sötét árnyakat. Három osztrák–magyar vontató, gyalogsággal teli bárkákat húzva próbált partot érni a Kalemegdan alsóvárosi részénél, ám az intenzív puskatűz hatására visszafordultak. A bárkákat egy komoly fegyverzetű folyami monitor kísérte, mely 120 mm-es ágyújával elkezdte lőni a Kalemegdant és a várost.

Ez egy ragyogó lépés volt. Ha a partraszállás sikerül, Bécs elfoglalja Szerbia fővárosát és ezzel kész helyzet elé állítja a nagyhatalmakat, mielőtt azok befejezhetnék a mozgósítást. Így nem csupán azt állíthatná, hogy részleges elégtételt kapott a szarajevói merényletért, de megnövelhetné a Habsburgok súlyát is egy eljövendő békekonferencián. És így akár a nagy európai háború is megelőzhető volna. Amennyiben Oroszország folytatja a mozgósítást, Ausztria–Magyarország jelentős erőket szállíthatna el a Balkánról az orosz frontra. Ez egyben alapot szolgáltathatna az ingadozó semlegeseknek – Bulgáriának, Görögországnak és főleg Romániának – a szövetkezésre Ausztria–Magyarországgal Szerbia és Oroszország ellen, területi engedmények fejében. Egy fait accompli Franciaországot is eltántoríthatná az Oroszországgal fennálló szerződése betartásától, demonstrálva Szentpétervár képtelenségét arra, hogy Szerbiát megvédelmezze. Legfőképp pedig azt az üzenetet küldhetné a Habsburgok délszláv nemzetiségeinek, hogy Szerbia nem az általuk várva várt Piemont. Milliók élete és birodalmak sorsa múlt ezen az éjféli partraszállási akción.”

Az amerikai szerző egy lábjegyzetben még azt is megjegyzi, hogy az osztrák–magyar források hallgatnak az esetről és Habsburg (sic!) oldalról sohasem ismerték el, hogy egyáltalán megtörtént a fenti partraszállási akció. Nos, ennek valószínűleg az az oka, hogy erre a „partraszállási akcióra” egyáltalán nem került sor. Abban viszont téved Lyon, hogy az osztrák–magyar forrásokban nincs nyoma az eseménynek: ti. annak, ami valóban történt. Léteznek ugyanis levéltári források, benne van az eset a hivatalos osztrák első világháborús könyvsorozat megfelelő kötetében, és beszámolt róla a korabeli sajtó is.

Rudolf Kiszling térképvázlata a helyszínrőlRudolf Kiszling térképvázlata a helyszínről
(Forrás: Rudolf Kiszling: Die praktische Undurchführbarkeit eines Handstreiches auf Belgrad. Berliner Monatshefte 1927., 235.)

Hogy mi is történt valójában és mit nézhettek partraszálló egységeknek a derék szerb pénzügyőrök és csendőrök, valamint komitácsik, arról a legilletékesebb, az egyik állítólagos partraszálló hajónak, a Fertőnek a parancsnoka, Weichinger Miklós a következőképpen számolt be.

„F. év július 28-án este 7 órakor kaptam a következő rendeletet: Induljon és vontassa az üres 508., 552., 654., 626., 642., 703., 501., 673., 671. és 370.-est Brcskára, útja felette sürgős stb. állomásunkon berakassa indulása előtt a 673 sz. uszályra a parton levő 88. sz. fahidat. Ezen rendeletet végrehajtva elindultam Zimonyból 11 órakor éjjel, miután még a kormányállásomat duplán keréklapátokkal elbarikadiroztam [sic], mert sejtelmem volt, hogy valami igen komoly dolog fog történni. – Igaz, hogy voltak a parton, kik ezen nevettek, de a tények bizonyítják, hogy én és az I. kormányosom (Farkas Mihály) biztosan áldozatai lettünk volna hivatásunknak, ha ezt nem tettem volna. Tehát elindultam és a Szávába befordulva a belgrádi várfokról kezdtek ránk lövöldözni, de én nem sok súlyt fektettem rá, és teljes erővel törtettem előre, gondolván, hogy ez csak az őrök munkája.

De aztán minél beljebb jöttem a Szávába, mind jobban jöttek a lövések, és a Burmáról is kezdtek lövöldözni, akkor már láttam, hogy ez formális megtámadás, és hogy itt már a háború megkezdődött. Azért egész közel húzódtam a mi partunkhoz és érintkezésbe léptem a mi őrségünkkel és be is vettem egy szakaszvezetőt 15 legénnyel, gondolván, hogy ezeknek a fedezetük alatt átjutok a hídon, de sajnos minél följebb jöttem, annál erősebb sortüzek jöttek, úgy, hogy kénytelen voltam megállni és az őrsvezetőt megkérni, hogy menjen a Szávahídnál levő katonai kirendeltséghez és kérdezze meg a századost, mehetek-e tovább. Fél órai ott állás után az őrsvezető visszajött és azt mondta, hogy a Brigade komando elrendeli, hogy tovább menjek, mire én azonnal intézkedtem a tovább menés iránt, de alig hogy kezdett forogni a gép, megint kezdtek a túlsó partról teljes erőből lövöldözni, és 5 perc múlva levegőbe röpítették a vasúti hidat. Én már akkor talán csak 300 méternyi távolságban voltam a hídtól, és úgy látszik, hogy a szerbek a híddal együtt a hajót is akarták levegőbe repíteni, de egy kicsit elhamarkodták a dolgot. A hídnak a levegőbe repítése olyan légnyomással járt, hogy hajómat az uszályokkal együtt majdnem hogy ki nem dobott [dobta] a partra. Szép látvány volt, de borzalmas és sose fogom elfelejteni. A történtek után természetesen már elmúlt a kedvem utamat folytatni, mert kezdődött aztán az ágyú, géppuska, repülőgép működni, de olyan zajjal, hogy alig értettem a saját szavamat. Ott, ahol voltam a hajóval, 15 deciméter mély vízen megálltam, és meg akartam várni a reggelt, hogy lássam, a híd hogy néz ki.

Az ágyú- és puskatüzelés egész éjjel tartott és másnap is, és tartott máig éjjel nappal. Elindulni ilyen körülmények közt, azt hiszem, őrültség lett volna, mert feltételezem, hogy a hídnak többi pillérei is alá vannak aknázva és levegőbe röpítenek mindenestől. Így tehát elhatároztam, hogy nem indulok tovább, és azóta itt állok 300-400 méternyi távolságban a hídtól egészen a part mellett. Szerencsénknek és a jó Istennek köszönhetjük, hogy én meg az I. kormányos fogainkat ott nem hagytuk, mint elsők a háborúban. Szerencsénk az is volt, hogy a hajó mellé vettem a 675. sz. uszályt a fahídrészekkel, ez fedett bennünket annyira, hogy [a] Fertő hajótestét golyó nem lyukasztotta keresztül, mert voltak golyók, amelyek a gépész kabinon keresztül menve át törte [törték] a szélfogót, bele repült[ek] a kapitányi kabinba és összezúzta [összezúzták] a tükröt.

Most itt állunk és nem tudunk mozdulni nappal, mert úgy vigyáznak ránk, hogy mihelyst valakit látnak a fedélzeten, azonnal kezdenek a Mannlicherek pattogni, hason csúszva kell menni a fedélzeten, csak ha éjjel lesz, kezdünk szabadabban mozogni. Éjjel az egész hajó és uszály személyzet őrséget tart, és felváltva a tisztek ügyeletet tartanak. Fegyverünk nincs, egész védtelenül állunk itt és azért a legfőbb súlyt arra fektettük, hogy ladikkal meg ne közelítsenek és esetleg a levegőbe röpít[s]enek. – Mögöttünk áll a »József« gőzös 5 uszállyal ugyanebben a kellemetlen helyzetben. Az élelmiszerek beszerzése is roppant bajjal jár és roppant drágák, úgy hogy már 2 nap óta alig eszünk meleg ételt, jegünk nincs, borunk és többi italaink is elfogytak, a Száva vize pedig, ha csöpögőn keresztül is, de nem valami jó. – Szóval csak annyit mondhatok, hogy a lehető legrosszabb szituatioban vagyunk. Hozzájárul a fejünk fölött elsivító ágyúgolyók zaja, nem vagyunk mi ilyesmihez szokva, azaz most már nekem egész közömbös az ágyúlövöldözés, csak ez a sok asszony és gyerekjajgatás borzasztó idegessé tesz, egyébiránt az egész személyzet a legjobb tudásával végzi köteleségét abban reménykedve, hogy ez az állapot nem sokáig fog tartani. Ma kértem a zemuni révkapitányságot, hogy eszközöljön ki részünkre katonai őrséget, mert mi már meglehetősen ki vagyunk merülve és semmiféle fegyverünk nincs.”

A Fertő gőzösA Fertő gőzös
(Forrás: www.hajoregiszter.hu)

Az üres uszályokat vontató gőzösöket partraszálló erőknek vélő szerb védők tévedésére mentség lehet a felfokozott háborús hangulat. Az amerikai szerző tévedésére azonban – ő ugyanis egy rá következő napon végrehajtott hasonló akciót azonosnak vélt azzal, amelynek során a Fertő-t is szerb lövések érték – aligha van mentség. Belgrád elfoglalására a Monarchia egyik alkalommal sem tett kísérletet. 1914. december 2-án harc nélkül került a szerb főváros osztrák–magyar kézre, igaz, csupán néhány napra. A következő esztendőben azután a harcoló felek a gyakorlatban is megtapasztalhatták, mit is jelent Belgrád erőszakos elfoglalása.

A fenti dolgozat tanulmányként megjelent: „Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!” Tanulmányok Hermann Róbert 60. születésnapja tiszteletére. Szerk. Medgyesy Zsófia és Pászti László, HM HIM – Zrínyi Kiadó, Budapest, 2023. II. kötet 147-154.

2 komment

Címkék: conrad von hötzendorf Belgrád Fertő gőzös Weichinger Miklós Rudolf Kiszling James Lyon Leopold Berchtold Halt in Belgrad Edward Grey

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5118274665

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mazochist 2023.12.13. 11:35:47

Hasonló témájú minisorozat:
37 nap: út az első világháborúig

A youtubos The Great War csatorna Franz Conrad von Hötzendorf kapcsán tényleg elfogult. Mintha eegyszemélyben ő lenne a felelős a világháború kitöréséért.

PollmannFerenc 2023.12.14. 10:55:41

@mazochist: Conradnak újabban rosszul áll a szénája... Tény, hogy a háborúkról vallott felfogásának hangoztatásával sokat tett az 1914-es világégés kirobbanásáért. Egyedüli felelősként beállítani azonban hatalmas tévedés. Egyébként pedig a háborúkról mindig a politikusok döntenek: az övék a legfőbb felelősség...

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása