Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 15. rész
A sivatagi vándorlás gyötrelmei. A legfontosabb, hogy az összeköttetés megmaradjon. Egyre nehezebb a németek által diktált tempót tartani, de a lemaradókra biztos halál vár. Éjjel üvöltenek a sírásók. Újra brit repülők. Végre felbukkan egy falu, ahol van víz, ám az még szűrve és a doktor praktikái ellenére is szinte ihatatlan. Hőseinkben szörnyű gyanú támad, ami be is bizonyosodik: Hammerstein alezredes parancsát követve a menetoszlop jó ideje visszafelé halad!
[1918.] szept. 26-án pont 5 órakor du. indulunk meg, de nem a falun át, mert esetleg a fegyveresen kint lézengő drúzokkal-beduinokkal-cserkeszekkel konfliktusba keveredünk, ők szívesen lepuskázzák, avagy elkapkodják a hátul jövőket. Ezek pedig éppen mi vagyunk. Valamivel előbb mentek el a törökök, ½ óra múlva indult a 146ik német gyalogezred a Jg-el és géppuskákkal, leghátul pedig mi a „k.u. k. Batt. № 1. in der Türkei”, ennek is a legvégén Schöffer res. hdn. (pesti fiú), Kolbe (Csehország) állatorvos, két derék osztrák-német altiszt s én.
Alig távolodunk el a falutól, már ellepték az arabok az elhagyott táborhelyünket s érthetetlen módon rögtön fölásták a németek által elásott dolgokat. Majd egyenkint, aztán sűrűbben lövöldözni kezdtek a levegőbe, talán jelzések, talán örömlövések voltak ezek részükről. Mi pedig nekiindultunk a nagy útnak, s csakhamar elnyelt bennünket a kietlen, barátságtalan sivatag. Elmaradt mögöttünk a sivatag oázisa Dscherasch vad lakóival, az ősrégi-régi romjaival, a pázsitos patakjával, jó forrásvizével. Ők is minket, de mi is őket sokszor meg fogjuk még emlegetni az életben.
Ezzel nekiindultunk egy olyan útnak, olyan öt napnak, amely öt nap kínos kínjait leírni, megrajzolni senki sem képes. 150 km-nyire van ide légvonalban Damaskus, már a mai első éjjel 50 km-nél többet tettünk meg s így ment ez nap-nap után s mégis csak okt. 1-én, tehát 6 nap után értük el a sóvárgott Damaskust, s ennek oka az, hogy mert bolyongásaink közepette a rendes irányban megtett útnak majd egyharmadát tettük meg visszafelé.
Ahogy a dscheraschi völgyet elhagytuk, feljutottunk a köves-sziklás-homokos fennsíkszerű sivatagra. Amíg lehetett, úgy este 11 óráig valami elhanyagolt útfélén haladtunk föl-le a hatalmas elszórt kövek közt, amelyek úgy állanak egyedül itt a homokban, mintha valaki messziről idehordta volna őket, mintha repülőgépekről szórták volna be velük a homokot.
Lassan elvész a rossz út, amely állítólag Pilgersstrasse lenne. Most nekivágunk a nagy végtelenségnek. Csak úgy toronyiránt a csillagok után, ez a vidék a térképeken mint fehér folt szerepel ezzel a felírással: „unerforscht” vagy „unerforschte Wüste”.
Ez a támadó rosszul járt: német katonák temetnek el egy lelőtt angol pilótát valahol Palesztinában (Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Bundesarchiv_Bild_146-2005-0088,_Palästinafront,_Begräbnis.jpg?uselang=de)
Egyszerre egyik helyen a sötétben nagy torlódás van. Tán valahol gödör, árok, vagy egyéb akadály állja el a megterhelt lovaink útját. Nem. Egészen más. Egy bivalyszekér vesztegel itt, az odaérkező németek pár pillanatra mind megállanak mellette, valóságos folyton új és új gyűrű veszi körül a szekeret, aztán siet mindenki, nehogy a roppant fontos Verbindungot elveszítse. A gyűrű közepén szép, magasnövésű, fezes férfialak áll, török csendőrtiszt a tengerpartról Hajfa tájáról. Németül beszél, könyörög, törzsét mélyen meghajlítva kezeit szívére téve, folyton hajlongva rimánkodik segítségért, hogy ne hagyjuk ott, segítsünk rajta, hogy ő is szereti a németeket, azért tanult meg németül is, hogy ő is tiszt stb.stb. ne hagyjuk itt, ne engedjük megölni, családját legyilkolni. Nem az angoloktól, hanem a bennszülöttektől fél, akik halálos ellenségei a törököknek. Mellette áll egy nagyon elegánsan öltözött selyemruhás szép női alak, arcát fátyol borítja, magassarkú lakk cipője mélyen belemerül a homokba, nem szól egyetlenegy szót sem, csak merev mozdulatlansággal néz a körülállókra, a tovasietőkre. A bivalyok által vont szekér ruhával ernyőszerűen be van vonva, benne is ülnek. Én is hallgatom pár percig a török fhd. kétségbeesett rimánkodását, majd azt mondom: „jöjjön velünk, hajtsa a szekerét, üsse a bivalyokat.” „Nem tudnak menni, mert már 3. napja sem ettek, sem ittak s kifáradtak” – válaszolja. Egy hirtelen mozdulattal illetlenül felrántom a szekér boltíves ernyőjét, hogy mi van ott bent. Ott még két nő ül, mindkettő fátyol nélkül, az egyik vén török nő, akinek ölében kisgyerek alszik, a másik egy gyönyörű fiatal nő; egyszerre elkezdenek mindketten siránkozva kérni, kezüket nyújtogatják, szívükre rakják, mint a török férfi, úgy könyörögnek segítségért. „Jöjjenek velünk gyalog” – mondom a fhd-nak. „A feleségeim csak tudnának, de az öreg nevelőnő nem képes gyalogolni” – mondja a szép szál török férfi. Tán túl sok érdeklődésem okozta, hogy a fhd. megfogta könyökömet s nem eresztett, nem akart elereszteni, kétségbeesve rimánkodott, hogy hagyjunk legalább mellette egy Zugot kisérőnek. Alig tudtam tőle elszabadulni. Micsoda kétségbeeséssel nézett utánunk a szerencsétlen férj, a mellette álló hallgatag nő! Még az a hazugságom sem nyugtatta meg szegényt, hogy mögöttünk jönnek még más csapatok is, akik jelenleg Dscheraschnál pihennek, majd azok segítenek. Pedig hiszen mi voltunk és vagyunk az utolsók, a legutolsó csapat a Jordán völgyéből. Loholunk a süppedő homokban a csapatunk után, csakhamar elválaszt bennünket a sötétség a kétségbeejtő helyzetben hagyott török családtól. Szép két felesége vele együtt ő is holnap már biztosan a kegyetlen és perverz drúzok-beduinok kezére jut. Órákon át visszagondoltam a sivatagban hagyott családra. Borzasztó dolog még rágondolni is. Mit érezhet, mit szenvedhet ilyenkor a családapa, hozzá egy török férfi.
Az elején haladó s lovon ülő német tisztek gyorsan mennek, egyes helyeken megszakad az összeköttetés, erre halk kiabálással igyekeznek az elől haladókat az elszakadtak megállítani, pisszegés, csendre intés, káromkodások, durva rendre utasítások hangzanak el.
Néha egy ló bukik el, újra kell pakolni, ezért kiáll a sorból, de a ló nyugtalan, közben lemaradnak, erre ezek hangosan kiabálni kezdenek utánuk. Német altiszt jön visszafelé éktelen káromkodást zúdítva a lemaradt kiabálókra. „Ha lemaradtak, dögöljenek meg, de ne hozzák bajba a többit” – mondja az altiszt. Emberek terülnek el, zuhannak le a kövek közt, csetlik-botlik mindenki, néha kövek közé szorul a láb, úgy kell másoknak segíteni, majd meg a süppedő homokban oly nehéz a járás, hogy a sok ziháló ember és állat túlfeszített tüdőműködése valóságos zajt csap az éjjeli csendben. Néha messzire mögöttünk tompa dörrenések hangzanak, néha egyszerre több is, de a németek szerint az nem baj, fő dolog, hogy csak előttünk ne halljunk fegyverropogást.
Úgy éjfél után itt is ott, jobbra-balra tőlünk, majd köröskörül felhangzanak a jól ismert ocsmány sakálsivítások, macskaszerű nyávogások, az egyes hangokra százak és százak válaszolnak, hangzik bele az egész sivatag. Egyszerre elhallgatunk mindannyian, megborzong a hátunk ezen undok hangok hallatára eszünkbe jut, amit tegnap mondott Hammerstein alezredes, hogy csak férfias kitartás s akkor nem lesz testünk a sakálok martaléka. Egyes sakálok állandóan vezetik öblös vén hangjukkal ezt az éjszakai pokoli koncertet. Megfigyeljük, hogy ha ez a vén hang kezd nyávogni, akkor arra a bestiák közül rengeteg sokan válaszolnak, míg ha más hang kezdi el a prímet, akkor csak szórványosan jön rá válasz. Tán ezeknél is van vezér, vezető, főnök. Megindul a tréfálkozás, a találgatás a soraink közt, hogy pl. erre a hangra hányan fognak felelni, vitatkoznak, hogy ez ugyanazon hang-e, mint az azelőtti. Közben kígyózunk tovább, szinte érdekes tünet, hogy a sakálok megjelenésére a mi kígyózó pusztai csapatunk szorosabbra, rövidebbre húzódik össze, főleg lovaink kezdenek sietni és erősen nyugtalankodni, ők már akkor is nyugtalansággal jelzik a bűzös szagú sakálok-hiénák közeledését, amikor még hangjukat sem hallatták. Aztán szó, ami szó, mi magunk nem félünk ezen gyáva állatfajtól, de azért mégis valahogy „fél” az ember, tán mint minden kígyóval szemben az undor, avagy tán az a tudat teszi ezt, hogy ezek az állatok azért követnek bennünket egész éjjel, hogy esetleg lemaradó szerencsétlen pajtásaink hulláira vethessék magukat. A sakálok a mi leghűebb kísérőink az egész éjszakán, katonáink egykettőre elnevezték őket igen találóan sírásóknak. Éjjel csak fel-felhangzik: „itt vannak a sírásók”.
Szomorú jelenetek játszódnak le az éjszakában. Reggel felé már többen nem képesek menni, az elfáradtak, a kimerültek jóbarátaikat kérlelik, hogy maradjon le vele csak 10 percre, csak 5 percre. Erre egymásba karolnak, úgy akarnak segíteni, de ez a kövek közti nehéz járás miatt alig kivihető. Némelyek a lovakba kapaszkodnak, úgy húzatják magukat. Vannak, akik hasmenésben szenvednek, ezek nagy léptekkel zihálva előre sietnek, hogy le ne maradjanak a szükséglet elvégzése alatt. Szaladgálás indul meg előre, hogy pihenőt kérünk, mert sokan már alig tudják magukat vonszolni, de Hammerstein hajthatatlan, szerinte még bizonyos ideig menni kell, hogy egyes veszélyes területeket még a virradat előtt magunk mögött hagyjunk.
Mindenfelől kiabálások hangzanak, hogy ezek és azok lemaradtak. Érdekes tünet, hogy ha a mi embereink kiabálni kezdenek, arra a sakálok rögtön elhallgatnak.
Végre a víz túlsó partján úgy reggeli ½ 4 órakor van az első 15 perces rendes pihenő. Mindenki elterül a homokban, nagyokat fújunk, a sóhajok özöne, a káromkodások áradata indul meg a fekete emberi árnyak között. Mind azon kesergünk és bosszankodunk, hogy minek jöttünk mi ide le. Szegény halálra fáradt lovaink ide-oda forognak, s helyet keresve a kövek közt szintén le akarnak feküdni. De ezt a lóvezetők a kötőfékek rángatásával, oldalbarúgásokkal akadályozzák meg, mert ha a tragtier lefekszik, akkor nem akar s nem is tud felkelni s mindenesetre újra kell pakolni, az pedig sok idő.
Találgatjuk, hogy hány km-t tehettünk már meg, mennyit fogunk még menni. Nekem nagyon imponál Hammerstein alezr. Elmegyek kígyóvonalunk legelejére. Ott ül Hammerstein a lován, le sem szállt, nem beszél senkivel ez a száraz, szikár porosz, a csillagokat nézi, forog a nyeregben, az égbolton orientálódik. Lova mellett áll egy beduin, kezei hátra kötözve, csak most látom, hogy ez a vezetőnk, de a németek nem bíznak benne, mert egész éjjel össze-vissza vezetett bennünket, előre-hátra, jobbra-balra kanyarogva rengeteg utat tettünk meg, s még mindig igen messze vagyunk a céltól. Hiába mutatják az elkészített kötelet a beduin vezetőnek, mindig azt mondja, hogy nem tudja biztosan az utat. Egyszerre rekedten leszól a lóról báró Hammerstein „marschieren”, csak egyetlen szó, de ez elég arra, hogy rettenetesen kifáradt izmaink megremegjenek a hallatára. Felhangzik végig a sorokon a legkellemetlenebb katonai szó: auf-auf”„. A sivatag homokjában száz és száz fekete árnyék elevenedik meg, egymást segítve tápászkodnak fel az elgyötört emberi testek, mindenki elégedetlenkedik sorsával, de azért érzi azt is, hogy menni és menni kell. Csikorognak a lovakon a megpakolt kosarak s megindul a kígyózó tömeg. Kezd hűvös lenni. A sakálvonítások is lassan gyengébbek lesznek, messziről pirkadni kezd. Gyorsuló menetben rójuk a sivatagot.
Összeszámlálják, hogy ki maradt le, mindenkinek, mindenkiért érte kell menni, ezek holmiját elosztják a lovakra rakva s úgy gyalogolnak tovább.
Lassan reggel lesz. Nézzük, vizsgáljuk a sivatagot, hogy talán ez más, talán látunk valami újat. De hiába, ameddig a horizont terjed, minden egyformán kietlen sivatag.
Kisüt a nap, sugarai forróan tüzelnek reánk. Már senkinél nincs egy csepp víz sem. Meddig megyünk még! Így világossal mind többen és többen maradoznak le, kígyózó vonalunk végtelen hosszúra nyúlik ki. Messzi pár beduin lovas tűnik fel, nő is lovagol köztük, majd újra elnyeli őket a sivatag. Úgy ¼ 8 órakor végigfut a sorokon, hogy falu van előttünk. Gukkerral állítólag látni. Tényleg.
Első világháborús német katonai távcső
(Forrás: http://hungarianmilitaria.com/index.php?route=product/product&product_id=823)
Egyszerre megkönnyebbülünk, még jobban megerőltetve húzzuk fáradt lábainkat. Végre szabadszemmel is látható dombon épült falu tűnik föl. Hátha ez is egy Dscherasch lesz! Ahogy a falu lakói észrevesznek bennünket, nagy szaladgálás indul meg a házak közt, egyes helyekre rongyokat, deszkákat, szemetet, állati bőröket dobálnak. Tudjuk már: a cysternákat [ciszternákat] rejtik el előlünk, tudják ők, hogy ennyi ember és ló mennyi vizet fog elhasználni.
Amikor 2 km-re a falu elé érünk, egyszerre felhangzik a vészjelző kiabálás: „flieger-flieger”. Ennél ijesztőbb csapás nem érhetett volna bennünket. Világos reggel a sivatagban. Mi lesz most!
Örömünk, hogy végre 15 órai ilyen menetelés után falut találunk, arcunkra fagyott a döngicsélő, sebesen közeledő angol repülők láttára. Mindenki szaladt valamerre, de a sima, homokos talajon elrejtőzni úgy sem lehet. Futni kezdek én is egy messze levő kőrakás felé, akkor jut eszembe, hogy itt mindenki elbújhatik és elfuthat oda ahova akar, csak az orvos nem, mert a legelső sebesülésnél mind engem fog kiabálni, mint orvost. A németek is elterülnek a földön, csak a málhás állatok állanak nyugodtan, szegények tegnap délután 3 óra óta állanak egyfolytában súlyos terhük alatt.
A brit királyi légierő egyik Palesztinában állomásozó Bristol gépe felszállás előtt
(Forrás: Neil Faulkner: Lawrence of Arabia’s War: The Arabs, the British and the Remaking of the Middle East in WWI. Yale University Press New Haven And London. 2016.)
8 repülő jön, kettő közülük pontosan fölöttünk megy át, egyik megfordul, kering felettünk, aztán rohan a többi után. Bizonyosan jelentést ad le nekik s most mind ránk jönnek a bombák, gépfegyverek majd szanaszét zavarnak bennünket s akkor esetleg a falu sok fegyveres népe is ellenünk fordul a nagy chaosban.
Így gondoltuk. De más történt. A repülők nem fordultak vissza, hanem roppant sebességgel tovább mentek. Mázsás kövek estek le ezzel rólunk. Örömünk visszatért. Egyszerre minden eshetőségre készen, több oldalról nyomulunk be a faluba. Kőházakból álló typikus arabs falu. Er Remte-nak hívják, a minden arabok legvadabbja, a közt a drúz lakosság lakja.
El Remte (Al Ramtha) mai látképe
(Forrás: http://wikimapia.org/5807009/Al-Ramtha#/photo/1301325)
Ezek Arábia legtipikusabb gonosztevői-rablói, akik mohamedán létükre kirabolják még a mekkai zarándokokat is. Vadul villogó tekintettel nézik bevonulásunkat, különösen nagy ordítozásba kezdenek akkor, amikor elrejtett vízmennyiségeikre akadunk. Rettenetesen rossz víz van itt, valóságos tó a falu közepén, asszonyok állanak benne térdig s ruhát mosnak, tevék feküsznek a szélében, rengeteg piszok, trágya úszik a tetején s mi ebből vagyunk kénytelenek inni. Kétszer-háromszor is átszűröm vattán, erre tiszta lesz a színe, de poshadt-bűzös szaga el nem tűnik, bár citromsavat dobálok bele. Akiket tiszttársaim közül megkínálok belőle, mégis egészen odavannak ettől a jó ivóvíztől, kérik, hogy mutassam meg hol található. Erre mindegyik számára megszűrök 1-2 litert. Katonáink piszkos zsebkendőiken, a sapkákon át szűrik meg s úgy isszák.
Birkát vásárolunk s gulyást főzünk. Fa nincs Arábiában, hanem helyette a tevetrágyát gyűjtik össze s ez a tüzelőanyag. A vízzel péppé alakított lisztet is mint laskát a bűzösen füstölgő trágya alá teszik s fölötte addig tüzelnek, amíg meg nem sül. Rettentően felbőszülve járnak-kelnek köztünk a drúzok, mindent eldugnak, katonáink viszont mindent megtalálnak s részint pénzért részint ingyen egyszerűen elviszik. Deputációban mennek panasszal a németekhez, amire a sok ígéretet kapott deputatio tagjait útközben puskaaggyal alaposan eldöngetik a németek, ami hangos kiabálást, futkosást vált ki a faluban.
Közben valaki felfedezi, hogy az irányt adó Fiastyúk csillag nem jobbra marad el, hanem egyenesen neki megyünk, sőt később balra, a végén pedig a hátunk mögött hagyjuk. Hogyan került a Fiastyúk a hátunk mögé! Ez a vita tárgya. Tény, hogy majdnem teljesen visszafelé megyünk s az is tény, hogy a most visszafelé megtett utat akár ma, akár holnap újra meg kell még egyszer tenni, ha mindjárt más irányban is. Mindenkit elfog a kétkedés. Miért megyünk vissza – kérdezem a németeket, német tiszteket, akik kissé csodálkozva kérdik, hogy mi csak most vettük észre, hogy visszafordultunk? Kitértem az ironikus kérdés elől. „De hát miért megyünk vissza?” – kérdezem újra. „Mert Hammerstein úgy akarja.” – volt a tréfás válasz. Németekkel hárman-négyen mi tisztek előre megyünk a csapatunk elejére, hogy ott kérdezősködjünk. Mutatnak egy német fhd-ra, az lenne Hammerstein adjutánsa. Hozzá fordul egyik német hdn. azt mondván neki: „úgy néz ki, mintha visszafelé mennénk”. „Természetesen” – volt a válasz. Hogy miért így megyünk, arra nézve azt mondja az adj., hogy kérdezzük meg az „öreget” (Hammerst[eint.]) Ezt már nem merjük megtenni, de itt elől maradunk egy ideig. Már arra is gondoltunk, hogy tán turkogermán tiszt ez a H[ammerstein]. s valami csúnya okból kifolyólag visz bennünket valahová a csapdába. Egyszerre megállunk, tán pihenő lesz. Nem. Hammerst[ein]. csak úgy a lóról a köv[etkező]. par[ancs]-ot adja ki: Mostantól kezdve egyetlen hangot sem szabad senkinek sem szólni, ha bőrünkre sokat adunk, akkor halotti csend legyen a sorokban. Le ne maradjon senki, mert abból nagy baj lesz. Azonnal avizálni kell ezt a parancsot véges-végig a sorokban.
Megtörténik. Suttogás van a sorok közt, senki sem érti, nem értjük eme rejtelmes szavakat, de azért feltétlenül bízunk a parancsnokunkban. Olyan gyors menetben indulunk meg s haladunk szakadatlanul, amilyen tempót normális körülmények közt sem használ a gyalogos. Miért, hová szaladunk, s hozzá teljesen visszafelé.
Ilyen sietés mellett mindenki kidől!
Következő rész: „No, gondoltuk, itt ma éjjel harc lesz…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
