Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 10. rész
Kemény doktor ezúttal a palesztinai front egészségügyi viszonyairól fest érzékletes képet. Szívszorító, ahogy katonáink nem csupán a harcok következményeitől szenvedtek, hanem az illetékes katonai hatóságok nemtörődömségétől, a szervezetlenségtől és hozzá nem értéstől is. A betegek és sebesültek szállításának megoldhatatlan problémája: miért rekedt meg a szükséges felszerelés és a gépjárművek a távoli Konstantinápolyban?
6.) Betegek és sebesültek sorsa
A trópusi front mindennemű nélkülözése és szenvedése százszoros mértékben sújtotta a magukkal is tehetetlen betegeket és sebesülteket. A nélkülözések, szenvedések eme sorozatát, majd a kínos gyötrelmes halált legnagyobb részben a k.u.k. vezetőség csődje, az emberi nemtörődömség, a lelketlenség zúdította ezekre a szerencsétlenekre. A történelmi hűség, az okulás, a tanulság kedvéért hűen leírom az e téren uralkodó itteni viszonyokat, előrebocsátván azt, hogy a németeknél egészen más viszonyok voltak.
Két k.u.k. Batt[erie]. tüzérség áll itt az El Hod körül, az egyiknek a legénysége cseh-morva-német, ezeknél én vagyok az orvos, a másik Batt[erie]. színtiszta magyar, náluk egy tiroli Lenz nevű idősebb res. ezredorvos van beosztva. A tisztikar tiszta német, csak nálunk van 3 magyarországi res. tiszt.
Az egészségügyi fővezetés egy száraz, sivár lelkű, tönkretett idegrendszerű főtörzsorvos kezében van. Dr. Feismantel nevű aktív zsidó orvos, aki Konst[antinápoly]-ból intézi az ügyeket. Úgy a harci, mint az egészségügyi intézmények felügyelete egy-egy ú.n. inspizierender Stabsoffiz -ra van bízva, az egyik őrnagy, a másik egy cseh törzsorvos, aki Nazarethben lakik a Kmndónál. A legelső igazi kórház innen a fronttól 283 km-re Damaskusban van. Igaz, hogy Es Salt-ban ide 30-35 km-re már van egy német Ortslazarette, de oda a mi betegeinket csak a végső esetben veszik fel, amikor már el nem kerülhető, mert minden helyet a németek foglalnak le, ebből pedig sok minden megérthető.
A dr. Kemény Gyula által oly előnytelen színben ábrázolt dr. Karl Feistmantel a csehországi Smichowban született 1871. október 26-án. 1896-ban végzett a prágai német egyetemen. 1900-tól a budapesti 16. sz. helyőrségi kórházba került. 1906 és 1914 között az iráni osztrák–magyar nagykövetségen dolgozott, ezért valóságos kelet-szakértőnek számított. Feistmantel doktor 1916 tavaszán Konstantinápolyba került, ahol a Monarchia törökországi csapatainak egészségügyi ellátását biztosítani hivatott intézményrendszer megszervezésével bízták meg. Ezeknek az intézményeknek az egészségügyi főnöke ugyancsak ő lett. Későbbi tevékenységéről, illetve halálának idejéről nincs információnk.
Dr. Karl Feistmantel törzsorvos
(Forrás: https://forum.axishistory.com/viewtopic.php?f=80&t=243756)
Amikor itt állomásomat elfoglaltam, az itt a forró köveken hempergő, csont-bőrré aszott 5-6 súlyos maláriás beteget azonnal kórházba küldtem. Erre illetékes helyről figyelmeztettek arra, hogy a Kospolii k.u.k. kmndó kiadott egy szigorú rendeletet, amely szerint maláriával nem szabad leadni a betegeket a damaskusi kórházba (283 km), hanem azokat ott helyben kell kezelni. Lenz ezredorvostársam a magyar Batt-nál eleget is tett a rendeletnek, 50-60 igen súlyos, a földről alig felemelkedni tudó színmagyar fiú fetreng itt gyötrő lázban, itt a tropikus hőségben s hozzá rendes kezelés nélkül, aminek nem az orvos az oka, mert írásban, aztán telegraphice többször kértek hivatalosan legalább chinint, de nem kaptak, annál kevésbé Salvarsant, avagy egyéb malária ellenes szert.
A Lenz-féle Batteriet én látom el orvosszerrel, amióta itt vagyok. Pedig Kosp[oli].ban van bőven chinin, csak érthetetlen, ha a kórházba nem szabad leadni a betegeket, meg orvosszert sem küldenek, akkor mi történjék a betegekkel! Én eztán arra az álláspontra helyezkedtem, hogy a kórházba való leadás jogába csak a beteget ellátó orvos szólhat bele. A leadást tiltó rendelet intentiójaaz, hogy ha a maláriások elmennek, új legénységet nem kapunk s akkor a Batt[erie] harcképtelenné lesz. Ez igaz, de fordítva is igaz; ha én a súlyos betegeket itt tartom, abból a Batt[eri]-nak semmi haszna nincs, sőt ellenkezőleg. Ezért azonnal leadtam a súlyos betegeimet, Lenzet is erre bíztattam, de ő várt a hatásra, amit az 5-6 ember fog előidézni, de mert semmi sem történt (mert már nem volt rá idő, ott fent tudták már azt, amit mi még nem!), ő is 2-3-sával kezdte leadni a legsúlyosabbakat. A fő veszedelem azonban egészen másban, nevezetesen a szállítóeszközök hiányában volt. Ezért kellett annyi derék embernek drusok-beduinok kése alá jutni, gyalázatosan legyilkoltatni.
Tábori kórház betegszobája (309. sz. tábori kórház Azizban, Aleppó mellett)
(Forrás: https://forum.axishistory.com/viewtopic.php?f=80&t=243756)
Az Es Saltba, onnan a vasúti végállomásra Ammanba vivő régi kitűnő római út, ahogy előzőleg már említettem, teljesen megrongálódott a háború alatt. Ezen az úton közlekedtek a német teherautók, de k.u.k. autó egyetlen egy sem, bár van egy, de az állandóan javításban van. Előre kell bocsátanom, hogy itt a legnagyobb urat a német sofőrök játszák. Láttuk már az ideutazás alkalmával, hogy megvesztegetések, kunyerálások révén jut csak el az ember a rendeltetési helyre s így is csak akkor, ha hely van, ha az autó jó, ha elég benzin van etc. etc. mind olyan dolgok, amelyek akkor jók, avagy rosszak, amikor a sofőrök akarják. Elképzelhető, hogy a legénységünk milyen úton-módon juthatott, ha egyáltalán jutott, autóhoz.
A betegek naponként megismétlődő elszállítási procedúrája a következőképpen ment végbe. Már kora reggel kivezették, avagy kivitték a poros országút mellé az elszállításra szánt beteget, egy altiszt maradt velük, aki a visszamenő német autóknál szorgalmazta az elszállítási engedélyt. Du. 2-3 óráig ott a rettentő napsütésben a pokrócokon elterülve feküdtek a betegek, várva az elszállítást, amiből legtöbbször semmi sem lett, avagy egyet, esetleg kettőt vettek csak fel. A pokoli hőségtől és láztól agyongyötört emberek szomorúan szállingóztak egymást támogatva vissza a régi helyre a többiek közé, hogy holnap újra megismételjék a mai tortúrát. Így ment ez napról napra. Magam is mentem a sofőrökhöz, de nem akarják vállalni a szállítást, mert állítólag útközben német betegeket, felszerelési tárgyakat stb. kell az autókra felrakni, meg aztán mit csináljanak, ha útközben meghal valamelyik az autó rázás, ide-oda dobálás következtében, „a tegnapi halottat is alig tudtam valakinek átadni” – folytatja a sofőr. „Melyik volt az?” kérdezem. Megmagyarázza a sofőr; tehát meghalt az a szegény osztrák fiú, elvitte a maláriával párosult súlyos bélhurut.
Próbálkozom a német hadnagynál is, de ő sem tud semmit ígérni, rengeteg elszállítani való dolog van, sürgős dolgok, amelyek mindennél fontosabbak „De, hát most egyszerre minden olyan sürgős lett, hadnagy úr!” mondom neki. Erre kiegyenesedik a német tiszt, az ismert fennhéjázó hangon azt mondja nekem: „Hát Önök nem hallják a szakadatlan ágyúzást arra Haifa-Nazareth felé? Ezért sürgős minden.” Majd kisvártatva írásait forgatja, így szól:” Übrigens egyébként Önöknek is van autójuk, miért nem használják!” – „Csak egy van, az is rossz” – mondom. „So! Csak egy autó van! Kérem, ha Ön egyszer fáradságot vesz Damaskusból k.u.k. autókat kérni, azonnal kaphat egy tucatot, miért nem küldenek Önöknek!” Erre már nem akartam érdemlegesen válaszolni, teljesen igaza volt a német tisztnek, bár egy tucat autónk nincs Damaskusban, de arra van elég, hogy az ottani urak mindegyike autón menjen ki még a térzenéhez is. Hacsak egyetlenegy teherautót küldenének ide, mennyi bajnak vehetnők elejét. Mikor elmegyek, a német tiszt utánam szól: „azért csak küldjön Kamerád reggelenkint pár embert, ha lehet, elvisszük.” Csakhogy már nem lehetett. Pár nap múlva az a Nazareth-táji ágyúdörgés de sok megpróbáltatást jelentett számunkra az arabs sivatagban!
Török, német és osztrák–magyar katonák Palesztinában
(Forrás: www.reddit.com)
Még egy dolgot kell leszögeznünk.
A Monarchia felállította 1918 elején Belgrádban az egyelőre csak 5 Baonból álló válogatott, elsőrangú csapatot, a K.u.k. Orientkorpst. Ezen csapatok mellé, mint mozgó kórház, beosztatott a Brig. San. Anst. No. 36. Közben jött a szerencsétlen végű olaszok elleni júniusi offenzíva, ahová végső ütőkártyaként leküldték Duič alezr. vezérlete alatt a fönti Orientk[orps]-t megsemmisülni. Ez meg is történt. Az öt Baon formálisan felmorzsolódott s az ú.n. k.u.k. Orientkorpsból nem lett semmi.
A Brig. San. Anst. 36. ott állott Belgrádban, hosszú időkön át nem tudtak vele mit kezdeni, végre is júliusban most már igazán érthetetlen célból leküldték az eredeti rendeltetési helyére Ázsiába. Ezen mozgó kórház belgrádi felszerelésében magam is részt vettem, ideigl[enes] parancsnoka is voltam s így joggal állíthatom, hogy ritka nagylelkűséggel, elsőrangúan volt felszerelve. Volt 3-4 orvosa, egy sereg teherautója, nagy mennyiségű dupla betegszállító egyfogatú kordéja, igen sok ún. Inrusabett ágya stb., be volt arra rendezve, hogy filiálékat állíthasson fel a sivatag különböző helyein.
„Inrusa könnyen szállítható szőnyegágy” – korabeli reklám
(Forrás: albertina.at)
Ez a mozgó kórház Krecsák ezredorvos par[ancsnok]. alatt csak Kosp.ig jutott le, ott lerakták őket az ázsiai parton, abszolúte semmi, de semminemű foglalkozásuk nem volt, ott éltek sátrakban, fabarakkokban hosszú hónapokon át teljes tétlenségben, mialatt szegény katonáink tömegesen pusztultak el a már említett okokból.
Osztrák katonaorvosok és egészségügyi tisztek Konstantinápolyban
(Forrás: https://forum.axishistory.com/viewtopic.php?f=80&t=243756)
Hiába írtunk, táviratoztunk, a San. Kol. nem mozdult Konst[antinápoly]-ból, az ottani kmdó, az idegbeteg gyomorbajos Feistmantel főtörzsorvos soha nem látták a keleti frontot, hozzájuk nem hallatszott fel a betegeink-sebesültjeink jajgatása, a leselkedő hiénák-sakálok utálatos vonítása, szaggatott üvöltése. Ha csak pár kordét kapunk, autóról nem is szólva, a közelgő veszély esetén minden magával tehetetlen beteget, a gyengéket, kimerülteket, reconvalescenseket mind elszállíttattam volna idejében Amman-ba s onnan vasúton Damaskusba. De hát a vezetés minden téren, úgy itt is csődöt mondott.
Következő rész: „A vihar előtti halotti csend honol itt a Szent földön körülöttünk…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
