„Ezt már Allah sem akarhatja…”

2023.01.02. 07:00 :: PollmannFerenc

Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 6. rész

Ezredorvosunk Palesztina felé tartó vonatáról Rajakban leszállva megtudhatjuk, hogy milyen veszélyek leselkednek a helyi tolvajokra, s milyenek a német katonákra. A mindent átható korrupció következményei elkeseredéssel töltik el. Kemény doktor megdöbbenve tapasztalja, milyen gyenge a török katonák ellátása, s elszomorító körülményeket tapasztal a török kórházban is. A doktor fényképezési szenvedélyének ezúttal nem sikerül hódolnia, amit nagyon sajnál, s amit mi is sajnálhatunk. 1918. augusztus 27-én végre elérik Damaszkuszt, ám hősünk időközben megbetegszik.

 

Rajak, mint említettem egy igazi gyűjtő- és elosztótábor. A németek itt is az urak. Óriási német repülőgépek állanak készen az indulásra, ez a palesztinai repülőtábor egyik fontos állomása. Arab, török, hindu katonaszökevények, a környékbeli szegény arabs és fellach asszonyok dolgoznak mindenfelé, építik a kőházakat a németek számára. Érdekes módon, sajátságosan dolgoznak a munkások s amellett igen lassan, pedig folyton nógatják őket. Sárból és mészből készül minden.

Rajak korabeli részlete Rajak korabeli részlete
(Forrás: www.hippostcard.com)

Rajak állomás napjainkban Rajak állomás napjainkban
(Forrás: www.aljazeera.com)

A fizetés minimálisan kevés, nem elég a napi élelemre sem. Ezért aztán éjjel mennek a férfiak lopni, dézsmálják a vagonokat, a dinnye- és szőlőföldeket, amelyekbe hason csúszva jutnak ki. Órákig képesek hangtalanul csúszni-mászni, hogy a roppant éber arabs-beduin őr puskacsövét kijátsszák; mert a beduin-arabs őr nem tréfál a fegyverrel, itt igen-igen olcsó az emberi élet, hisz nekik csak teher ez az élet, a halál megdicsőülés, amely után következik csak az igazi boldogság.

Este, ahogy sötét van, nem tanácsos a dróttal bekerített tábort elhagyni, mert a macskaügyes bennszülött kése pillanat alatt lenyesi tőből az áldozat nyakát. Jól tudják ezt a németek s nappal aztán hasonló módon bánnak az angyali szelídségűnek látszó arabssal. A napszámos nők már olcsóbban, veszély nélkül keresik meg hiányzó kenyerüket. Alig száll le az est, máris kezdetét veszi a szerelmi élet legerkölcstelenebb formáiban. Nappal a nehéz föld hordásában, a létrákon való cipelésében izzadnak, nyögnek, egész éjjel pedig a német katonák alatt sóhajtoznak, viaskodnak. S érdekes, hogy mindez itt közel, közvetlen sátraink mellett játszódik le. Az arabs napszámos nő ott dűl le a földre, ahol a német megszólítja. Sátrakban, azokon kívül, a bokrok közt csapong a szerelmi élet kis darab komisz kenyérért, egy fél drb. dinnyéért, pár piasterért. Ez a kelet posványa, így van ez mindenfelé az arabs területeken. Ezért olyan óriási a német nemi betegek száma. Alig van kivétel. Elmegyek az itteni török táborba. Éppen a németek közt dúló nemi betegségekről beszélgetünk a török kapitánnyal s kérdezem, hogy milyen a helyzet e tekintetben az ő katonái közt. Óvatos megfontoltsággal, de annál nagyobb naivitással beszél.

A török kapitány szerint a gyenge élelmezés mellett részben szerencse, de részben nagy baj, hogy a török katonák nem jutnak nőkhöz, mert mindent elhalásznak előlük a németek, ezért is igen haragosak a török hadfiak, de ennek a nemi koplalásnak szerinte az is az oka, hogy az arabs igen haragszik a törökre. Csak hallgatom ezt a sok hamis beállítást, itt most divat török részről minden bajért a németet okolni. Nem a német az oka a bajoknak, így a török katona nemi koplalásának sem, hanem a féktelen korruptio. A török katonának nincs zsoldja, nem kap kézhez semmit, egyetlen piastert sem, mert minden egyes kiutalt piastert, az egész zsoldját a török tisztek „menage megjavításra” használják el. Itt az a Danaidák hordója, amely mindent elnyel azok elől, akiket jogosan megilletne.

„Menage megjavítás”! Este 6 órakor megnézem az ételkiosztást. A mi szemeinknek mindaz, amit itt kiosztanak, még a mosléknál is utolsóbb. Megkóstolom a levesüket, mert ez a fő eledelük, ezt kapják naponta számtalanszor. Üres, zsír (olaj) nélküli, íztelen-szagtalan, minden tápértéket nélkülöző étel, ebből hiába kap a török literszám, csak piszkos vizet ivott. Széles, lapos pléh tányérokon osztják ki a krumplival-rizzsel kevert teljesen ízetlen és zsírtalan (olaj) ételt, 6-8-an esznek egy tányérból, törökösen, de testvériesen ülik körül a közös lapos bádogtálat, egyetlen hang nélkül csámcsogva esznek, s ami az egészben legszebb, testvériesen, nyugodtan esznek, óvatosan vigyáznak arra, hogy egymást meg ne csalják. Legfontosabb, legkiadósabb táplálékuk a kenyér, ha ez is el nem sikkadna már a piasterek formájában. Napi 3x150 gr[am]os kenyeret kell a török katonának kapnia. Ezeket a 150 gr-os kis lapos laskákat itt sütik előttünk.

Libanoni lepénykenyér Libanoni lepénykenyér
(Forrás: csaladireceptkonyv.hu)

Alig dobálják be őket a kemencébe, máris hozzák, piszkálják ki őket, máris készen van. Egyszerre mind a 3 drbot azért nem osztják ki a tiszt szerint, nehogy egyszerre mindhármat megegyék a katonák. Csak itt is ugyanaz a baj; ritka, egész héten sem fordul elő, esetleg egyszer, hogy mind a 3 drbot megkapják, sőt a 2 drbot sem, a legtöbbször csak egyetlen egyet, esetleg ketten kapnak 3 drbot 6 drb helyett. Húst már hónapok óta nem láttak, a tiszt szerint azért, mert egyszerűen nincs hús. Mivel tolmács útján kérdezgetem a katonákat, a török Hpt. naivul előre megy, valami figyelmeztetést mond el a katonák csoportjában törökül, s amikor én kérdezem őket, érdekesen hallgatva egymásra néznek, de nem válaszolnak. Szegény török katonák! Látni fogjuk majd, hogy micsoda hősök ezek, hogy mi mindenre képesek, hogy milyen keleti nyugalommal tudnak meghalni a gránáttűzben a próféta szent hitéért; mert „Allah nagy és hatalmas s minden úgy van jól, ahogy ő rendelte, ő ellene cselekedni úgyis képtelenség”. Ezek a Korán szent szavai, ezek a szent szavak a levezető csatornái minden esetleges kitörni készülő gyarló emberi indulatoknak.

De talán az a nagy baj éppen, hogy Allah nagy és hatalmas ugyan, de földi helytartói látszólag még hatalmasabbak. Már évszázadok óta az itt keleten a szokás, hogy a hivatalnokok, a reprezentá[n]sok igen kevés, úgyszólván semmi fizetést nem kapnak, hanem úgy szerzik meg maguk, amire szükségük van. Ezért olvadnak le a befolyt adók, avagy szednek be többet, ezért dívik a baksis rendszer, s baksis az a bűvös jelszó, amely keleten minden ajtót megnyit, amelyen keresztül mindent el lehet érni, vonatokat napokig késleltetni, avagy előbb elindíttatni. A német tisztek szerint Adana táján, a Mersina és Alexandrette közti tengerparton, ahol a vasúti vonal, mint láttuk, igen közel van az ellenséges hajóágyúkhoz, itt k[örül]belül 100 ezernyi török hadsereg áll őrt, hogy esetleges ellenséges partra szállást megakadályozzon. A német tisztek szerint ez a hadsereg csak papíron létezik, a valóságban a sereg nagyobbik része a Taurus hegység rengetegeiben a zöld káderekben tanyázik, jó másrésze meg megszökött, vagy elhalt a fertőző bajokban. De papíron nem hiányzik, a századparancsnok egy csomó hiányzó embert nem jelent be, ezek zsoldja etc. az ő zsebében marad, így megy ez fölfelé. A porta pedig pontosan kiutalja a piastereket, csak mások kezébe. „Menage megjavítás” címen a fentmaradt rész is eltűnik. Hihetetlenül soványak, nyomorúságosak, gyengék a török katonák, alig vánszorognak, pedig a puskán és patronokon kívül semmi terhet nem visznek, szánalom fogja el az embert a láttukra, nekünk jobban fáj a sorsuk, mint nekik s mégis ők a boldogabbak, nem tudják, nem is kutatják a bajok okát, s aztán ha tudnák is! Hiszen Allah akarata nélkül semmi sem történhetik.

Eljő az este, a müezzin hívó szavára térdre borulnak a sápadt, csontváz katonák arccal Mekka felé, elmorzsolják imájukat, amelynek minden szava azt mondja, arra figyelmezteti őket, hogy nem szabad soha-soha zúgolódni, mert sorsunk úgyis meg van már előre írva, s azt kikerülni „úgyis lehetetlen”. Ami történik, az mind Allah akaratából van így s az ő akarata parancs, amely ellen tenni úgyis képtelenség.

Számtalanszor hallottam ezt az okoskodást később is, a súlyos veszedelmekkel járó Rückzug alatt is ezzel próbáltak bennünket a kietlen arabs sivatagokban vigasztalni, hogy esetleg meghalunk, ha a vad néger és gurka lovasok elfognak, hát az is Allah akarata! A másvilág úgyis boldogabb ennél.

Ha az ember ezeken a török fogalmakon elgondolkozik s fölveti a kérdést; hát ki a boldogabb? Akkor rájön, hogy minden európai kulturáltsága mellett sem képes megnyugtató választ adni és kapni, legalább a kultúrfogalmak szerint nem és nem. Törekvés, ambitio s ezzel járó egyéb kultúrigények szép, fontos, fenséges ideák, de nyomukban mindig több és több csalódás jár, a csalódások pedig a boldogtalanság alapkövei.

Megnéztem [1918. augusztus] 26-án de. az itteni török kórházat. Barakkokból állanak, egyszerűek, typikusan hadiak, pedig sokban utánozzák a németeket. A betegek legnagyobb része tbc-ben fekszik, de van malária, typhus, cholera is, csak feltűnően kevés a beteg a nagy ágyszámhoz képest, ahogy később megtudtam, ennek is az átkozott korruptio az oka, a cél az, hogy minél előbb kibocsátani a beteget a kórházból. Persze papíron még pár napig ott szerepel. Mutogat nekem egy németül is tudó arabs ápolónő pár beteget, akik reconvalescensek s 3 nap múlva kimennek gyógyultan. Megnézem őket. Hát ez már több a soknál, ezt már Allah sem akarhatja, hisz ezek az emberek ma még mozdulni sem tudnak, alig képesek tekintetüket reám fordítani, olyan gyengék, hogy gyógyulnak ezek meg holnaputánra! De ez mindegy, mondja az ápolónő, a vonat elviszi X állomásig s onnan elmegy mindegyik haza, amely „haza” az állomástól 2-3 száz km-re fekszik, az útra kap kenyeret s 2 drb. keménytojást. Nálunk ezeket az embereket a haldoklók szobájába helyeznék el s itt már reconvaleszkálták őket. Majd látni fogjuk később, hogy mi is lesz ezekkel a szerencsétlenekkel, hogy hogyan dobálják le a vonat kocsijainak tetejéről reggelenkint a török hullákat.

Török kórház Palesztinában Török kórház Palesztinában
(Dr. Kemény Gyula felvétele, a készítő hagyatékából Kemény Szilárd jóvoltából)

Megnézem az étlapokat, kérdezem, hogy mit kapnak enni. Hát úgyszólván semmit. Leves és leves, ez a főétel, hús nincs, tészta nincs s más sincs. Az a kevés rizs és krumpli, amit kapnak, semmit sem jelent a beteg számára. De hát miért nem adnak tejet s főleg tojást, amely itt olyan rengeteg van s olcsó is – kérdezem. „Nem tudom” és „nem tudom” válaszolja az ápolónő. Pedig alighanem ő is tudja. Szegény török betegek! Hát igaz, hogy Allah nagy és hatalmas, de hát az ő szép szavai, gondolatai és parancsai miért nem egyformán érvényesek mindenkire?! Miért kell csak az egyszerű, tudatlan embernek a korán szent szavai szerint élni?! Oka ennek is a nyugati kultúra beszivárgása. A már csak félig is kulturált török tiszt és hivatalnok gondolkozik Allah nagy szavai felett, de már 50%-ra kiegyezik az eljövendő túlvilági boldogságra s Allah írásai ellenére is részt kér a jövendő boldogságból már itt a földön is, hogy aztán ezáltal sok mást annál nagyobb boldogtalanságba döntsön. Gyönyörűen, ideálisan szép és egyszerű lehetett valaha a keleti élet, amíg azt az ú.n. modern, nyugati kultúra a mérhetetlen egoismusával meg nem fertőzte.

Le akartam fényképezni az ápolónőket, szám szerint 42 van itt, a németül tudó arabs ápolónő kisgyerek módjára örült s összehordta, összehívta társai nagy részét. Fényképezőgépem lencséje előtt sohasem álltak s nem is fog soha egycsoportban ennyi szép török nő állani. Hófehér öltözetben, fátyol nélkül, fekete hajjal, gyönyörű nagy kék szemeikkel egykedvűen bámultak a gépre. Ilyenek lehetnek azok, akik a török hősökre haláluk után a 7-ik mennyországban várnak. Csupa előkelő török és arabs sejkek leányai, 18 egy csomóban. Talán én is elbámészkodtam egy kissé s ez volt talán az oka, hogy a fényképezés elmaradt; mert hirtelen megjelent az udvarban egy török őrnagy orvos, aki egyet kiáltott s a szépséges hajadonok úgy elsuhantak, úgy eltűntek, mintha csak árnyak lettek volna. Mire körülnéztem, volt – nincs. A török orvos állt mellettem. Bemutatkozás. Kérdi, hogy mit akarok. Kérem, hogy mutogassa, avagy mutattassa meg nekem, aki szintén orvos – magyar orvos – vagyok, a kórházát. Gondolkodik, aztán kijelenti, hogy erre engedély kell innen, meg onnan, hogy nincs itt semmi különös nézni való. Jól tudtam az okot. Elbúcsúztunk, nem említvén meg neki, hogy én már láttam mindent. Csak a fényképezés sikertelenségét sajnálom, örökké sajnálom.

Délután indul innen a vonat, az állomáson egész sereg ember, sok török civil fekszik a kövezeten, a földön, egyesek közülük már 14 napja várnak az utazásra, de sohasem kapnak jegyet, mert nincs hely a kocsikban, valójában azért, mert nincs pénzük baksisra a hivatalnok számára, ahogy ezt már Aleppóban láttuk.

Egyik helyen a kocsik közt vagy 80 ember hever mozdulatlanul. 3 csoportban vannak összeláncolva, aztán mindegyik csoport külön egymáshoz is. Ezek a rabszíjra fűzött török besorozott újoncok – arabok, fellachok, beduinok, drusok etc. Vadság és mérhetetlen düh szikrázik villogó koromfekete szemeikből, gyűlölettel néznek az őket körül álló kurd őrökre, akik puskáikra támaszkodva éberen figyelnek minden mozdulatra. Jaj annak, aki csak gyanús mozdulatot is tesz.

Délután 1 órakor indul a vonatunk Damaszkusz felé. Csomagolunk, készülődünk, a kijelölt egyszerű kocsiba behurcolkodunk. Dinnyével, szőlővel megrakodva várjuk az indulást. Egyszerre kiabálás, lövöldözés, majd jajgatás hallatszik a vonat végén. Leugrálunk, míg a törökök ijedten lapulnak le a kocsikban. Odafutok a lövöldözés helyére.

A megláncolt újoncok egyik csoportja áll, ül és fekszik az egyik kocsi előtt, 5-6 kurd fegyverét lövésre készen tartja rájuk. A szerencsétlenek meg sem mernek mozdulni, mindegyik megmerevedve áll, vagy ül, vagy fekszik régi helyzetében. Jön a török tiszt, kisül, hogy a beszálláshoz kísért 3 összekötözött csoport egyike rosszul értette az őrök rendelkezését s a kocsi alatt akartak átbújni, amit viszont a kurd őrök szökésnek minősítettek s beléjük sortüzeltek. Szánalmas látvány, 2-3 ember hörögve fetreng a vérében, a másik lerogyva szorítja kezeit a hasára, ahol a golyó érte. A többi sértetlen pedig mereven-sápadtan várja sorsát. Meghökkenve áll a másik 2 csoport valamivel odább, azokra is lövésre kész fegyverek vannak irányozva. A sebesült és halottakat leoldozzák a szíjakról, kötelekről s ott hagyják őket, a többit pedig mint halálra rémült állatokat, terelik be a kocsikba, hogy kivigyék őket a Jordán frontra, ahová mi is megyünk. Hoznak egy török asszonyt, aki szintén megsérült a combján. Amikor a törökök foglyokat kísérnek, avagy soroznak, nem tanácsos a közelben tartózkodni, de még az utcán sem.

Megindulunk majdnem percnyi pontossággal, nemhiába német a mozdonyvezető. Itt vezet a világ legveszedelmesebb keskenyvágányú vasútja keresztül az Antilibanon hegységen le Damaszkuszba. A meredeken lefelé rohanó, erősen kanyargó vonat állandóan a legnagyobb veszélyben forog, már azért is, mert a hidak, töltések, a sziklák, vízesések etc. miatt gyakran meglazulnak s bár a mozdonyvezető német, de ő is csak ember. Még mindig együtt utazunk a Konst[antinápoly]ból velünk indult török családdal, csupa asszonyok, akik errefelé már nem veszik le a fátyolt, mert itt már fanatikusabb a nép. De mi már ismerjük őket más oldalukról, hiszen annyiszor kell leszállaniok a kocsik mellé. Ők is nagyon megszokhattak bennünket, mert minden különös teketória nélkül végzik dolgukat szemeink láttára, csak az arcuk marad fátyol alatt.

Az Antilibanon-hegység legmagasabb része: a Hermon-hegy Az Antilibanon-hegység legmagasabb része: a Hermon-hegy
(Forrás: Wikimédia)

Lassan beleérkezünk az Antilibanon hegységbe. A vasúti sínek egy kisebb patak – a Barada – partján szaladnak. Az út nagyon szép, narancs-, citrom-, datolyaerdőkön megyünk keresztül, előttünk ismeretlen fák, bokrok, cserjék, gránátalmafák, sok gyümölcs és szőlő szegélyezik az utat, helyenkint kisebb vízesések vannak. Velem valami történt, ráz a hideg, 39,6 a hőmérsékletem, hányinger gyötör a lázon kívül. Már azt hittem, hogy a török kórházból hozom magammal a cholerát, avagy az adanai fennsíkról a tropikus maláriát. De hála az Égnek egyiket sem, ahogy később eldőlt. A vonat őrületes gyorsasággal rohan lefelé; több állomáson megállunk, ezek az állomások beillenének már Európába is. Errefelé már igen sok európai ember fordul meg, tengeren jönnek Beirutba s onnan vasúton Rajakon át ezen az egyetlen vasúti vonalon a Libanonon és Antilibanonon át le Damaszkuszba. Gyönyörű az út, de már nagyon is nyugatias, túl kényelmes, európai szemnek már nem ritkaság.

Este 6 órakor minden baj nélkül megérkezünk Damaszkuszba aug. 27-én. Itt van a mi nagy hírnévre vergődött „K.u.K. Nebenetappe in Syrien” c. katonai hatóságunk. Vezetője Šamanek nevű vezérk[ari] őrnagy, egy magával is tehetetlen ember; a k.u.k. tisztek számára egy hotel van lefoglalva, ugyanitt van az étkezdénk is.

Dr. Kemény Gyula saját kezű vázlata az út libanoni szakaszáról Dr. Kemény Gyula saját kezű vázlata az út libanoni szakaszáról

Ide megyünk mi is, teherautó viszi le kosarainkat a szállodába. Nagy lázzal, betegen érkezem, egy Haschke nevű hírhedt magyarfaló bécsi ügyvéddel kerülök egy szobába. Res. Hpt. de az egész 5 évi háború alatt mindig trainnél szolgált, épp ezért igen kellemetlen, mindenki által jól ismert praepotens ember. Ott is hagyom. A következő napokon aztán nyakunkba vesszük a várost és környékét, egyelőre ez az egyedüli foglalkozásunk.

Következő rész: „Legfontosabb szükséglete … ennek a frontnak a víz”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója

Szólj hozzá!

Címkék: törökök Damaszkusz dr. Kemény Gyula török vasút török hadsereg Rajak k.u.k. Nebentappe in Syrien

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr9318015056

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása