Jakab István első világháborús naplója – 14. rész
Miután az orosz golyója eltalálja, hősünk beleesik egy gránáttölcsérbe, és már-már abba is beletörődne, hogy fogságba kerül. Egy sebesült tiszt tanácsát megfogadva mégis megkísérli elérni az osztrák–magyar vonalakat, és ez már-már csodával határos módon sikerül is neki, sőt még saját osztagának embereivel is találkozik. Mikor már majdnem biztonságba jutna, előbb a kötözőhelyet éri találat, ahol a sorára vár, aztán egy segélyhelyről is menekülnie kell. Végül egy ellentámadáshoz felvonuló német alakulat szanitécei sietnek a segítségére, de ahhoz, hogy egy sebesültszállító vonatra feljusson, további súlyos megpróbáltatásokat kell kiállnia...
Egy fordulat, és a tölcsér fenekén állottam meg, a puska rám esve: az orosz golyója talált. Fekszem a gránáttölcsér fenekén, lehet vagy 1 ½ méter mély. Az ijedség egészen elbénított: azt hiszem, halok meg. Fájdalmat nem érzek, csak roppant nagy melegséget a derékon alul. A lábaim és a bal farpofa zsibbogni kezd. Egy kis idő múlva magamhoz térek. Gondolkozom: eszembe sem jött, hogy tovább meneküljek; bevárom az orosz segítséget. Ekkor a gallérról levágom – inkább letéptem – a puskás jelvényt (véletlenül az egyik csillagot is lehúztam és eldobtam), a puskát meg kidobom magam mellől. Mindezeket csak azért csináltam, hogy az oroszok ne tudják meg, hogy puskás vagyok. Hasra feküdtem, a revolvert magam alá vettem, esetleg legyen kész a lövésre. Ha vajegy orosz még találna bántani, gyáván nem engedem meg. És ebben a helyzetemben várok; hogy mit, én magam se tudom.
A földszint rajával repültek a golyók; egy gránát nem messzi esett le, mert nagy darab föld és gyep hullott rám. A hurrá és huri mind erősebben hallszik. A nadrágra nézek, csupa vér a térdemnél, már meg is aludt; érzem, ahogy tapogatom, és érzem, hogy folyik a sebből a vér. Így ülök kb. öt percet. Valami mozgást hallok; a fejemet behúzom, a revolvert szorítom, és így, félszemre nézek a hang felé. És feltűnt egy tiszti sapka, és bemászott hozzám a fedezékbe egy főhadnagy a zöld hajtókásoktól. Magyarul szól hozzám, mi van, fiam megsebesültél? Látta, hogy egész véres vagyok. Mondok, igen. Kérdi, mi vagy, puskás? Igen, mondom én, és nem tudok továbbmenni. Ő biztat, szedjem össze minden erőmet és meneküljek, mert itt a két állás között vagyok: a legrosszabb helyzet. Ő is sebesülve volt, a bal lábfején a golyó átment, a talpon is. Ezeket mondva kimászott és eltűnt.
Fogom magam, megpróbálok fölállni. Sikerült, a lövés nem is fájt. Szétnézek, nincsenek-e közel az oroszok. A balszárnyon láttam egy párat az ellenkező irányba haladni. A pisztolyt beteszem a táskába, kapom a puskát és szaladok hátra, föl a hegynek. Az erőltetéstől a lábam nagyon fájt. Szaladok vagy 50 m-t, egy telefondrótba botlom; elestem. A seb méginkább fájt. Fölállok, de már nehezen; immár lefelé kell szaladni. Már közel voltam a rezerva álláshoz, a tüzelés már meg is kezdődött: a miénkek az állásban, az oroszok a hegytetőn, ássák be magukat. Már nem bírok lépni, megint elesem. Az állásban a bakák kiabálnak, jőjek már hamarább. Visszakiáltok, intek a kezemmel is, hogy nem lehet. Ekkor egy szakaszvezető kimászik hozzám, megfogja a kezemet, az egyiket – a másikkal megfogom a puskát. És így ez a bátor ember behúzott az állásba.
Közös „kettős” szanitécek
(Forrás: Préda Barna gyűjteménye)
Az állás volt vagy két méter mély, rakásba estünk az egész. A szakaszvezető csak a kettős ezredhez tartozott; ő a nevemen szólított, én már nem ismertem. Itt a puskát átadtam neki, viseljék gondját; megmondtam, hogy melyik osztaghoz tartozik. Ő a kezembe adott egy botot és mondta, meneküljek minél gyorsabban, mert lesz ellentámadás, és kötöztessem be magam, máskülönben elfolyik az egész vérem. Tehát így haladok az árokban; szövetkeztem egy fejlövésessel. Veszettül tüzeltek a bakák, fönn állottak a lőálláson; a srapnel is hullott, mint az eső. Az árokból kitértem az erdőbe; itten találom az egész puskás személyzetet a főhadnagy Kappellel együtt, de a puskájuk, a másik nem volt meg, az oroszok elvitték. Őrmester Oters a puska mellett halt meg. Egy orosz hátulról gránátot dobott rája, míg ő lőtt; hősi halált halt. A főhadnagy megölelt; Jakab, hol a puska, mert sokáig hallottam kerepelni. Én bemondom, hogy kinek adtam át; Berszánnál vannak a lábai és egy cső [...]. A többi fiúk körülfogtak, sajnálkoztak, mennyire meg vagyok sebesülve; a főhadnagy kezet szorított, mondta: Isten vezéreljen haza, azzal szaladott az árok felé. Még visszakiáltja: Jakab, legyen megnyugodva, majd gondoskodni fogok e tettiért magáról, és sürgeti a fiúkat. Utána kezet fogok minddel, Jakab barátom meg is csókolt, majd ezt mondta: te megszabadultál bár [...], de mi talán csak halva fogunk. Könnyeztem én is, és a sebem is fájt.
A botra támaszkodva megyek a kötözőtérre. Elérek oda; itt roppant sok a sebesült, oroszok is sokan vannak. Kérek egy szanitécet, hogy kötözzön be, de már egyet kötözött; ha elvégzi, hozzám fog jönni. Le volt térdelve a sebesült előtt és így dolgozott, én meg félreléptem a hegyoldalba, hogy kissé leülök. Amint lépek, egy hatalmas csattanás; a légnyomás majdnem a földre csapott. Visszanézek; a sebesült és a szanitéc halva van, egy srapnel közvetlen beléjük vágott. Mind gyakrabban jöttek a srapnelok, míg egy főorvos elkiáltja, menekülni az erdőbe. Én is szaladok, ahogy bírok. Ekkor már nem gondoltam kötözésre, hanem hátra akartam jutni.
És hátul egy km után elérek a szanitécanstalthoz. Sebesült kevés, volt egy pár szanitéc; mondom, kötözzenek be. Mindjárt hozza is fogtak; egy a nadrágot elszabta és már kötöz is, mikor egy baka a barakk előtt szalad; a bal keze volt sebesülve, a jobbal meg csavarja rá a kötszert; bekiáltja, meneküljünk, mert jőnek az oroszok. Vesd el neki! A szanitécek engem otthagytak, elszaladtak; én is utánuk. Én szaladni nem bírtam. Veszettül hullott a srapnel az erdőre; jobbnak láttam, ha kimegyek onnan. Épp egy kis magaslaton vagyok; látom a jobbszárnyon hogy nyomulnak előre az oroszok rajvonalban, de senki bakát nem látni. Itt már vége van, bekerítve vagyok, itt is csak fogoly kell lenni. Bementem egy nagy tábla rozsba, itt vonszolom a sebesült testemet. Nagyon ki vagyok fáradva és elgyengülve a vérveszteségtől; már alig lépek egyet-egyet. Szomjas vagyok; volt még egy kis rumos kávé, megittam, habár az utolsó is.
A rozsban is mehettem 1 km-t hátra, de itt már kívánok lefeküdni. Eddig volt nehéz, immár könnyebb lesz minden, nem fogom érezni a fájdalmat. Majd mikor aratás lesz, megtalálnak egy holt bakát. Elbúcsúztam szeretteimtől; egy sóhaj, és hasra vágódtam egy gyepes barázdán. Egy pár szál füvet is megettem; hogy miért, nem tudom. Így ülök vagy öt percet. Hallok valami neszt, rozsszalma-sziszegést: tehát itt vannak az oroszok. Végem van. Később egy szót is hallok – kamerád –, és beszélnek németül. Talán csak nem németek? És ők voltak; rajvonaba fejlődve mentek segítségnek. Egy egész közel jött hozzám; mikor észrevett, halkan szól a társának, eine Ungarische Soldat. Egy kis fütty; ott van egy tiszt, ott még több: kérdeztek, mi van kinn. Megértettük egymást; én bemondom, hogy merre láttam az oroszokat előrenyomulni. Erre jött a tolmács; mindent leadok neki, ahogy volt. A tisztek elmentek, ott maradt két szanitéc, ezek bekötöztek alaposan. Nagyon sopánkodtak, hogy a vérem mind elfolyt. Adtak egy korty italt és egy szivarat; ekkor a szemeim előtt elsötétül minden. Nagy meleget érzek a fejemre jőni – máskülönben is heveset sütött a nap –, és sötét lett minden, és én érzéketlen.
Megint magamhoz térek, de már nem a rozsban voltam, hanem egy kis mezei út szélén. Egy kis bokor volt a fejemnél, a botom a földbe szúrva és a sapkám ráakasztva. Mind gondolkozom, hogy jöttem ide: nem tudom. Így ültem vagy egy félórát. Kint hatalmasan dühöng az ellentámadás. Hallok valami kocsizörgést, mind közelebb jön: egy tüzérkocsi, lőszert hord az állomásról az egyik batrinak. A kocsis, egy öreg bácsi már elhaladt a szekérrel. Kiáltok neki; ő néz is rám, mond is valamit – én nem értettem. Int a kezével, üljek föl; kiáltom neki, sebesülve vagyok, nem bírok, segítsen már nekem. Egy kissé gondolkozik, a fejével lassan integet. Leszáll, a gyeplőt megköti a kerékhez – mert a lovak meg voltak bokrosodva már a sok srapnelrobbanástól –, hozzám jön, fölvesz a vállára, és a szekerére tesz. Vagy két srapnel fölöttünk robbant; a négy ló futott, ahogy megengedték a lábai, de nem az úton: árkon-bokron keresztül. Mindezekről én nem tudok semmit, el voltam alélva. Már Gorodische túlsó szélében jártunk, itt egy gránát a szekér végénél csapódott a földbe; erre fölébredtem, de csak annyit, míg azt a kénszagot éreztem. A többit megint nem tudom.
Sebesültek ütközet után
(Forrás: Fórizs Lehel gyűjteménye)
Mikor magamhoz létemre jöttem, egy szobában voltam. Valami hidegséget éreztem a torkomon lemenni, erre ébredek föl; két katona tartott a karjaimtól, és egy fehér köpenyes orvos áll előttem. Nagyon gyenge voltam. Az orvos gyorsan, inkább izgatottan kérdez, hogy hívnak, ki van hozzám tartozóm és hol; ezeket egy őrmester följegyezte. Körülnézek: roppant sok a sebesült, midenféle, véresnél véresebb, jajgatnak. A háború művészete. Érzem, hogy sötétül a fény; az orvos int a szanitéceknek, vigyenek kötözni. Amint mozdítnak, egy nagy szúrást érzek a derekamban. Egy katona a pisztolyomat leoldja a derekamról; egy forróság átszalad a testemen, sötét minden – én elaléltam.
Lehetett délután 4 óra: nagy lármát hallok, egy éles füttyöt. Nézek szét, megállapítom, hogy kint vagyok az állomáson egy hordágyon. Mellettem még vagy öt súlyos sebesült, mind hordágyon. Hasra feküdve voltam; kevés ideig így nézem a környezetemet, a sok sebesültet, hátha látok egy ismerőst. A fejemet emelem följebb, de azt a melegséget érzem megint a testemen végigszaladni, a fejem leesik megint a hordágyra. Ebben az állásomban helyrejöttem. Tehát nekem csak így szabad lennem, mert a vérveszteség túl nagy; ha a fejem föntebb van, mint a test, az a kevés vér, ami megmaradt, a testbe szalad, és ekkor az ész nem bír dolgozni. A derekamon alul a testem érzéketlen és erőtlen. A lábaim akarom mozgatni, de nem bírom. A könnyeim kezdnek hullani gondolva arra, hogy én ily nyomorék maradtam: jobb lett volna a gránáttölcsérben maradni. Amint így gyötrődöm, érzem, a vállamat veregetik és szólnak is: Jakab, ne mozduljon, én vagyok a főhadnagy Kappel. A hang felé fordítom a fejem: ő áll előttem és egy zászlós, mindketten sebesülve. A könnyek még hullanak a szememből, szólni nem bírok. Kérdez engem, miért sírok. Nem sírok én, csak nyomorék maradtam.
A könnyei neki is hullnak és bámul rám. Mondja, hogy megsebesült ő is; a puskámat a szakaszvezetőtől átvette, megtalálták az állványt, és egész 2 óráig szórták vele a golyót. Miután a biztos emberei elhulltak, ő kezelte a gépet, és lövés közben kapott egy vállövést, mi a válltól a farpofáig végighasította a bőrt. Nem volt erős sebesülés, de elég volt a távozásra a tűzből. Biztatott, hogy én nem fogok nyomorék maradni, mert a sebészettel az orvosok nagyon előrehaladtak. Közben megérkezett egy vonat, hozott német katonaságot, muníciót, ágyút. Mondja a főhadnagy, ezzel megyünk mi is. Oly szánakozva pislantottam rá. Ebből megértette, hogy mit jelent; gondoskodom, hogy itt ne hagyják, mondja. Igen, mert ők tudnak járni, lépnek föl a vonatra, de engem hurcolni kell, én tehetetlen vagyok magammal. És ad vagy tíz cigarettát, a zsebembe dugja – egyet a számba –, és gyufát is, és elmennek.
Nagyon megörvendtem a főhadnagy ama kijelentésére, hogy nem maradok rokkant. Egy jó negyedóra múlva a zászlós felkötött kézzel jön vissza, utána két szanitéc; megfogják a hordágyat és visznek. Én lázálmokban voltam; látom a sok katonát, srapnel- és gránátrobbanást majdnem fölöttem: lótás-futás, kiabálás, jajgatás. Egy karján vereskeresztes ápolónőt egy srapnelszilánk agyonvágott – oly kedves, fiatal volt –, arccal bukott a földre. Egy gránát belevágódott a vasútvonalba, sín- és talpfadarabok repültek az égbe. Érzem, hogy rezgek; talán a vonaton vagyok és visznek. Robog már, mikor két repülő – ellenséges – a vonatot beérte, és hatalmas aknákat dob rá. A társaim remegnek, jajgatnak; én csak álmodok minderről. Valaki szólít a nevemen; hallom, de már nem ismerem föl, ki az. Megint elsötétül a látásom, nem tudok már semmiről, hol jártam, merre. Nem volt alkalmam megtudni soha senkitől.
1916. július 4.
Lehetett reggel 7 óra, mikor megébredtem egy mezőben, az országút szélén, egy hordágyon. Két cseh szanitéc volt mellettem, beszélgettek, de nem értettem a nyelvüket. Szétnézek; még volt vajegy hordágy csak úgy, mint én. Fölvesznek és megyünk előre, közben tettek le többször; nagyon ki voltak fáradva a dögészek, meg-megpihentek. Én nagyon gyenge vagyok. Fájdalmat nem érzek; teljesen idegen test van derékon alul, erő semmi sincs a lábakban. Szorosan vagyok kötözve, talán ez is az oka a láb megzsibbadásának.
8 órára megérkeztünk egy vasúti állomáshoz. Itt lehetett egy kis barakkban vagy tíz súlyos sebesült; itt várjuk meg a vonatot, melyik visz be az ország belsejébe. Roppant nagy meleg van. Megjött egy vonat, ez rendes állami kocsikból van; jött a német katonaság, mint a sáskahad, és ment a sebesült magyar. Csak úgy elgondoltam, mily egészségesen jőnek ki, és hogy mennek vissza, mint nyomorékok.
Már 12 óra. Azokból a sebesültekből, akik velem jöttek, már egy sincs itt, mind hátrament. Elment vagy 6 vonat, én még csak itt vagyok. Délután 2 órakor jön a sebesültekért vonat, be kell várnom; addig megint megtelik a barakkom. Kinn a fronton dübörög a harc; innen lehet vagy 30 km-re. Közben elvitték alólam a hordágyat, csak a szalmán maradtam. Egy fejlövéses meg egy halott van mellettem; utoljára is vizet kért, de nem volt, ki adjon; ezek a gaz csehek nagyon gorombán bántak, pláne a súlyos sebesültekkel. Volt még konzervám, mit a csehek el akartak harácsolni, de nem engedtem; fölbontom és eszek egy keveset. Felét meg is ettem, jólesett; már két napja nem ettem. Kértem egy csehtől vizet, és nincsennel válaszolt.
Mindenekfölött örültem, hogy a támadásból valamit kimentettem. Vagyis mikor a kilövésből szaladtam vissza, a hátizsákot eldobtam. Az egyik zsebében volt két skatulya; egyikben a gyűrűk, a másikban levelezőlapok voltak, és én a gyűrűt kivettem, hadd legyen harctéri emlékem. Most unalmamban gyönyörködni akarok bennük; kiveszem a brodszakból és kibontom. A rémület elfogott, mikor látom, hogy a levelezőlapok vannak benne, és a gyűrűk ott maradtak. Nagyon, de nagyon sajnáltam ezt a cserét, de már bele kellett nyugodjak.
Orosz sebesülteket ellátó szanitécek egy korabeli képeslap részletén
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)
Megjött a vonat, csak németeket hozott; a könnyebb sebesültek egy-kettőre megrohanták a kocsikat, és már tele is lettek. Ezt végignézem. A barakkból is mind elmentek, csak még én és a halott vagyunk benn. Ő már nem kívánkozik tovább, ő már elért a jobb hazába, hol nincs ellenség; én még várok. Kiáltok szanitéc után, de nem nagyon figyelnek rám. A németek itt-ott csoportokba verődve beszélgetnek, nevetnek. Az úton nagy a por (melyik elválaszt az állomástól); ugyan nincs itt épület, csak rakodó a kocsik padlásáig: mindenhol tüzérek ágyúkkal, konyhák, munícióvagonok, vágtatnak a lovak. Nagyon türelmetlen vagyok, hogy elmegy ez a vonat, és én meg itt maradok. Gondolom magamban, megpróbálok odáig mászni. A brodszakot a nyakamba akasztom, nekivágok az állomásnak – keresztül az úton. A porban csúszni, mint a kígyó, nagyon nehezen ment. Fájt a seb és erőtlenek a lábak, a két karommal segítem magamat előre. Egy cseh szanitéc rám kiált, hogy menjek vissza; én csak kínlódom előre. Nem messzi egy csoport német katona hangosan szórakozik, közülük többen pipáznak. Ekkor vágtat az úton felém egy feldkanone üteg. A németek kiabálnak rám, vigyázzak az útból, én tehetetlen vagyok. A csoportból kiugrik egy hatalmas, megtermett német, hozzám rohan, az ölébe fölkap és az útból félrevisz – majdnem megint elalélva. Egy kis rum föléleszt. Kérdez a német valamit, hogy mióta vagyok ott; [...] mondom. Csak ekkor vettem észre, hogy ez a német katona egy nagyobb rangú törzstiszt. Én megértettem vele a sorsomat; megint fölvesz az ölébe, és visz a vonat felé. Talán ez a perc volt életemben a legnagyobb örömöm. Már a kocsi mellett vagyunk, veszettük kiabál hordágy után, mire a szanitécek ide-oda kapkodtak. Előhoztak egyet, és ebbe tett, bevitetett egy kocsiba. Majdnem mind tisztek voltak itt; közvetlen mellettem egy őrnagy volt mellövéssel. A német tiszt adott vagy hat cigarettát, valamit mondott és eltávozott. Nemsoká jön vissza a cseh szakaszvezetővel, hogyha ez volt, aki otthagyott. Fejjel bólintok igent. Leadott neki vagy három pofont, össze-vissza szidta, és azt mondta, a legelső vonattal kiviszi az állásba, hadd tanulja meg, hogy kell bánni a sebesülttel. Betesznek hozzám, vagyis mellém egy oroszt őrmesteri ranggal; felső karlövése volt. Adtam neki egy cigarettát; nagyon művelt gyerek volt. A vonat megindult, már robog. Egy párat szólok az orosszal. Sok tarlóföldet hagytunk magunk után. A kocsiban a sebesültek közül hol ez, hol az följajdul fájdalmában: vagy káromkodik, vagy imádkozik. Nem érzem jól magamat: a kocsi nagyon ráz. Oly hányingerem jön; már érzem, a fejem kezd fölmelegedni. Minél melegebbnek érzem, annál sötétebben látok, mígnem elsötétült minden. Elaléltam.
Értesítés egy másik barcasági katona sebesüléséről a háború korábbi szakaszából
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)
1916. július 5.
Semmi bejegyzés, ájult állapotban voltam.
1916. július 6.
Csak mint tegnap.
Következő rész: „Légy nyugodt, fiam, mert itt jó helyt vagy”
Összes rész: Jakab István első világháborús naplója
