Az elbeszélhető rettenet irodalmából

2022.04.08. 07:00 :: A.GergelyAndrás

Egy évszázados merengés

Az éppen kapuzáró év egyik meghatározó emlékezeti momentuma lett és lesz is még, ami az első világháború centenáriumának kapcsán a retro-spektrumot, a visszatekintés feladatát és az emlékezés gesztusát erősíti, semmi esetre sem véletlenül. – Szerzőnk, Kőbányai János: Az elbeszélhetetlen elbeszélés. Az első világháború a magyar irodalomban című kötetéről írt ajánlót.

A Nagy Háború évfordulójára egymást követően jelennek meg az áttekintő-összegző elemzések és új szemléletű monográfiák, történelmi blog indul a hálózati közlésfelületen, historiográfiai és fotógyűjteményi attrakciók vegyítik a „tényeket” az emlékezéssel, a közlést a révedezéssel, a másképp-értelmezést a többrétegű olvasattal. E narratívák között sem föltétlenül „tisztán” válik el a rigiden eseményközlő felfogás és a legkülönfélébb „történeti kontextusban” vagy nemzeti fejlődés-folyamatban taglaló szakmunkák sora. De miképp azt egy sor irodalomelméleti vagy közléstörténeti munkából is jól tudjuk: a háborúk közben, a csaták és fegyvertények, hátországok és frontok, viadalok és veszteségek közepette sem okvetlenül „hallgatnak a múzsák”. Az alábbi sorokban épp ennek egyik példáját hadd hozom föl illusztrációként, jóllehet immár fél évtizeddel ezelőtti forrásra támaszkodva, de ezzel együtt sem túlságosan eltávolodva a centenáriumi alkalomtól, s még kevésbé az elbeszélhetetlenségek egyik elbeszélőjétől. Ez írásban most a főszereplő az elbeszélőmód egyik elbeszélője: Kőbányai János, kinek Az elbeszélhetetlen elbeszélés. Az első világháború a magyar irodalomban című kötetéből idézek föl izgalmas impressziókat.

Kis könyv ez, visszafogottan akar történeti szakmunka lenni, de annál érdekesebben kóborol a háborúk idején mégis megszólaló múzsák felhőkakukkvárában. Első körben is arra ébreszt rá, amire nem minden nap eszmélünk, hogy ugyanis az elemző tekintet összegző szándéka révén egy sor olyan szépirodalmi művet lelhetünk meg a 20. század irodalmában, melynek témája a Nagy Háború, ám ezek könyvespolcra rendezett válogatását korántsem mindennaposan vagyunk képesek végigolvasni. S mert létezik regény meg elbeszélés, novella meg vers alakjában mutatkozó számos háborús világrajz, ezek megjelenítése, ha nem is szokványos, de lehetséges nézőpont, sőt, kihívó olvasatát kínálja a háborús és nemzeti emlékezet könyvtárában. S persze nem első alkalom, hogy visszaemlékező tónusban szólal meg kutatók, elemzők, értelmezők kórusa, sőt, a centenárium alkalmával indult el nemcsak az irodalomtörténet, hanem az irodalom-antropológia vagy a történettudományi áttekintés, illetve számos témakör között az első világháborút föltáró kollektív emlékezeti anyaggyűjtés, amelyet nem fölülír, hanem másképpen tálal a visszapillantó értékelést felmutató meglátások egyedi aspektusa.

Még mielőtt messzire kanyarodnék a háborús próza, a csatadal, a hősi ének vagy emlékezeti fohászok vidékén, érdemes jelezni azt a lehetséges és kihívó nézőpontot is, melyben a társadalmi emlékezet és a populáris prózahagyomány lehetséges aspektusai a kultúrakutató, a narratív identitások meglétét specifikus aspektusból vizsgáló etnológus erről az emlékezeti és kommunikatív mélyvilágról figyelmünkbe ajánl: „Az egyik leglátványosabb változás a történeteknek a történelemmel, az időről szerzett tapasztalatokkal való összefonódásában érzékelhető. A folklorisztikai köztudat a 20. század közepén összefoglalta a népi emlékezet természetét és sajátosságait. Eszerint a népi emlékezet etnocentrikus, szelektív, anakronisztikus, esemény- és hősközpontú; alapját a ciklikus időképzet képezi; formai-műfaji kerete a történeti monda. Ma már jól látjuk, hogy a népi (populáris) emlékezet évszázadok óta igénybe vette az írásbeliséget, miáltal precízebb, időtállóbb és távolabbra kiterjedő történelemképet őrzött meg. A 19. század végétől a kommunikatív emlékezet mellett megjelentek a kulturális emlékezet rituális formái mint kitalált hagyományok (megemlékezési szertartások, évfordulós ünnepségek, az 1990 utáni évektől a településnapok). Az emlékezéstechnikák következtében az események térhez kötődnek (emléktáblák, emlékoszlopok, emlékünnepek) és materializálódnak (múzeumok, emlékszobákban kiállított tárgyak, képek, írott dokumentumok), az élettérben, a mindennapi életben szemlélhetők lesznek. A történelmi epizódot felidéző monda mellett megjelentek a terjedelmes narratívumok, a történelmek, amelyek több évszázad történéseit korszakokba szervezik” – írja ezt Keszeg Vilmos a 20. század történeteit narratívákba rendező egyik kísérletének tanulságaként. Majd ekképpen folytatja: „A terjedelmes narratívumok mellett olykor aprók is keletkeznek, figyelmet elkerülők, de mégis lényegesek. Ezek közt kiemelkedő helyet élveznek – egyre gyakrabban is mindinkább – a népi emlékezet térhez és időhöz kötött lenyomatai, „materializálódott” verziói, melyekben az érdekes narratívumok olyan világot hívnak életre, „amelyben a kiindulási állapotot a cél állapotba változtató cselekedet vagy esemény nem olyan nyilvánvaló, hogy valószínűleg megtörténjék a dolgok szokásos menete mellett”, ugyanis: „az érdekes történet többé vagy kevésbé, de mindenképpen eltér a mindennapi élet eseményeitől, vagy pedig új, sajátos nézőpontból jeleníti meg azokat. A történet ’érdekes’ volta eredhet a narrátori perspektívából, a szereplőnek tulajdonított tervekből és állapotokból, a ’megpróbáltatásokból és diadalokból’, a problémamegoldásból, a történet által megjelenített világ specifikumából, a történetnyelvtan szabályainak megsértéséből. Azonban hogy a létező sok-sok történet közül melyik és miért érdekes, illetve az is, hogy meddig érdekes, az korszakonként, társadalmanként nagyon eltér. A történet érdekes voltát a befogadó fedezi fel. Az érdekes történetek kiválasztása, valamint a történetek érdekessé tevése a történetmondás állandó törekvése” – írja végülis az egész 20. századi értelmezési folyamatról.

Nem különbül, de kihívóbban volt ezzel hasonlóképpen Ady is, kinek ugyancsak halálozási évfordulóját üljük mostanság. S hogy érdekes, érdemes vagy mindennapi, ezt sokszor költészeti és publicisztikai munkásságában sem választotta külön: „Verseimet nem olvassák, ha olvassák, nem értik, ha értik, annál rosszabb”… - fogalmazza meg egy belsőségesen őszinte pillanatában. Ugyanakkor a teljesebb Ady-kép nemcsak az életvitel hordozta térbeli mozgás, magány és álkapcsolat, őserő és függelmek kietlen tájaira, erdeibe és világvárosaiba invitál bennünket, amelyek a költő megértését halvány reménnyel vesszük körül, hanem megkonstruálhatóvá teszik a mindenkori későbbi értelmezések, újraolvasatok táguló, de bensőséges világát is. Ady „vérző magyarsághoz hazatalálása” a háborús idők gyürkőzésében „a fajtám sorsa” hangján zeng tova: „Romantikára hajló nép vagyunk. Frázis-imádásunknak is ez az oka. S ez az oka annak is, hogy keleti módon szeretjük a tömjént. Faji büszkeségünk, patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot. Ezért utazik reánk minden csalás, ámítás, hazugság és cselvetés a hazafiság nevében. Ez a húr mindig meghat és mindig megfog bennünket. A lényeget és a valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják hazug módon tele a fülünket” (Nagyváradi Napló, 1902). A kontraszt pedig nemcsak látszólagos, hanem ellentmondásaiban is harmonikus… - avagy, ahogyan Szerb Antal jellemzi Adyt: a vátesz-zseni visszatalál(ni próbál) a kollektív miliőhöz, a vitalizmus végtelenségétől a „halálon inneni, életen túli” világisághoz, a „halottak élén” a veszendőséghez, a filozofikus spekuláció helyetti lázadó intuícióhoz. S az elszántságot Szerb Antal is elismerően fogadja el a Magyar irodalomtörténetben: „Halálkultusza az életkultusszal iker”.

Az életkultusz, avagy az életelbeszélések inherens rettenete hasonlóképpen érdekessé tett (vagy érdeklődést kiváltóvá válni kész) folyamatok jelenlétével hitelesülnek az irodalmi művek olvastán. S amúgy messze nem függetlenül a mindenkori és a hagyományozott történeti beszédmódoktól, vagy a jelentés-tér változásaitól. „Az I. világháború felidézéséhez a magyar köztudatban és kultúrában reflex-szerűen a végkifejlet: Trianon ténye és traumája társul. Nem maga a háború, hanem annak más eszközökkel folytatása: a világot felosztó nagyhatalmi vetélkedés számunkra oly tragikusan kedvezőtlen verdiktje (1920. június 4.). Minden, ami ezután következett be a magyar történelemben, ebből a sokkból és traumából nőtt ki – ez nem vonható kétségbe…” – indítja első fejezete első bekezdését Kőbányai.

 

Kőbányai János könyvének borítója Kőbányai János könyvének borítója

A szerző szavaiban a traumák és tragédiák ismétlődése nemcsak a kötet további százhúsz oldalára ad ritmusképletet, de mintegy jelzi is a Szerző egyszerre újságíró, történész, író, irodalomkritikus, esszéista, lexikográfus és közgondolkodó státuszát is. A kötet, mint Kőbányai más társadalom- és eszmetörténeti munkái is, ritmusban, harmóniában van a megjelenített tárggyal, vagy éppenséggel mintha regényes keretbe zárt nagyesszé volna… A bevezető fejezet háborús szépirodalmi áttekintése a kötetzáró utolsó szövegoldalakon kap csengő felhangokat, midőn levéltári-forrástörténeti újdonsággal lepi meg olvasóit, mely mint a történetek érdekessé válásának élménye kínálkozik a megértésre: „Vajon hazatérhet-e most ez a nagy elbeszélés? Hiszen míg érdekes, és jól megírt történet a héber olvasónak, zsigerien egzisztenciális problémákba markoló a magyar számára. Még most is. Annál is inkább, mert ez a fogságban papírra vetett, s 1924-ben először napvilágot látott történet eleddig Magyarországon nem beszéltetett el. Nem a könyv sorsáért aggódunk, nem Avigdor Hamieri magyar recepciójáért, akiért még sokat szeretnénk tenni a Múlt és Jövő programjában, hanem azoknak az elbeszéléseknek a tudatba kerüléséért, amelyek nélkül oly csonkán-csorbán, sebet sebre halmozva görög előre (?) a mi életünk elbeszélése is”.

E kötetben, miképp a Múlt és Jövő kiadó egy sor egyéb kiadványában is, a korszakjellemző „minden egész eltörött fátumában” fölvezetett irodalomtörténeti gyűjtemény utolsó fejezetét figyelmünkbe ajánló szavakkal Kőbányai sommás képzetet konstruál: „…még a társadalom margóján sem születhetett az I. világháborúról, a modernitásba fordulás lehetőségének egyetlen fordulójáról alapvető, katartikus hatású és igényű szépirodalmi elbeszélés a magyar irodalomban. A magyar társadalomban. Annak ellenére, mint áttekintésem is bizonyítja, hogy a maga töredezettségében minden készen állt, megfogalmazódott… Ahogy a magyar és modern regény, úgy nem született meg a modern Magyarország sem”.

Kőbányai a kötetben több ponton is jelzi, hogy aspektusa és összegző kísérlete ezúttal publicisztikai: újságírós múltjában meg kellett szoknia, hogy nemcsak a kérdésföltevés, hanem a „kitől kell kérdezni” irányelve adja a kellő esélyt a válaszra. „A hosszú expozíciót” egészen a 97. oldalig kitolja, s csupán itt jelenti be: „Ama I. világháborús regény megvan. Habár nem magyarul írták, hanem egy másik nyelven és egy másik kontinensen jelent meg több kiadásban. Avigdor Hameiri írta, címe: HaSigaon Hagadol, magyarul A nagy őrület. Lehetett volna ezzel is kezdeni. A régi újságírói életemben megengedhettem a felületes, de sokszor célravezető fogalmazást, az effajta gyors állítást – nevezetesen, hogy a legjobb, vagy legalaposabb magyar regényt az I. világháborúról egy kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert, magyar származású héber szerző írta…”.

 

Avigdor Hameiri A nagy őrület című kötete angol nyelvű kiadásának a borítója Avigdor Hameiri A nagy őrület című kötete angol nyelvű kiadásának a borítója

Az értelmező aspektusból e meglepő kontrasztot és a történeti dimenziókat már a hiány okával és mechanizmusait jellemezve azonnal pontosítja is a továbbiakban: „A hiány ténye: üzenet. Az elbeszélés meg nem születése, s a töredékek recepciójának elmaradása abban a félreismerésben akadályozta meg mindazokat, akik a saját elbeszélésüket az egész magyar elbeszélésbe akarják illeszteni (és ebbe a magyar nép minden tagja beletartozik, tudatosan, vagy tudattalanul), hogy a nemzettel történt újkori tragédia nem Trianonból ered, hanem egy előtte bekövetkezett törésből. A trianoni diktátumokért nem mi vagyunk felelősek, ama törésért azonban igen. Az itt körüljárt hiány azt bizonyítja, hogy a magyar nemzet egy olyan elbeszélést választott, amelyben nem állapítható meg a felelőssége. A mely nem kérdez rá a felelősségre. S ezért nem találhat megoldást a saját elbeszélése folytatására – mert annak útja végzetesen egy másik, egy könnyebb irányba terelődött, s ezért soha nem érkezhet el a megoldásokig. A köztudatba is beivódott ’sérelmi politika’ nem politika. Hanem tudatállapot. Kialakításában nem politikusok, hanem írók viszik a prímet, az elbeszélés íródeákjai – és a körülöttük kialakult diskurzus”.

Az olvasó talán már a bevezetőben megküzd azzal a benyomással, hogy e jelzett „hiányt”, a nagy űrt vagy hiányérzetet azonban immár nem pusztán állításként hozza elénk, hanem a kötet szerkezetét adó három nagy fejezet (A nagy háború mint a magyar társadalom háborúja; Elbeszélés fragmentumokban, a nagy háború és a magyar próza; Happy End?, avagy a megkerült nagy háborús /magyar/ regény) elején fölhangzó levezetéssel igazolva, s ebben úgy állítja, hogy a történeti traumához vezető út, a „történetláncolat lett volna a nagy háború legmeghatározóbb történés-sora a magyar történelemben. Meghatározó az, aminek a hatása, eredménye ma is formálja a társadalom állapotát és milyenségét – a terület hovatartozása, bármilyen fontos ez gazdasági vagy pszichológiai szempontból, nem társadalmat formáló tényező. Ebben a kontextusban az a megkérdőjelezhető, hogy a roppant terület- és népességcsonkolás lett volna a háború legvégzetesebb következménye. Korántsem paradox módon éppen a Trianon-sokk torlaszolja el az utat, hogy magát a háborút, s a keretei között lezajlott történéseket és a máig munkáló örökségét vizsgáljuk. S minden bizonnyal a II. világháború esemény- és felelősségsorával azért nem lehet szembenézni, mert még az I. világháborúé is elmaradt. A geopolitikai helyzet alakulásába olyan kis országoknak, mint Magyarország nem sok beleszólásuk volt/van – hiszen Kompország-elhelyezkedése és ebből adódó kényszerű szövetségrendszerei kódolják a nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottságot. A föltartóztathatatlan végzet a trianoni kastély diktátumaiig már Mohácstól, vagy még előbbről más ok-okozat láncolatán közeledett”

 

Avigdor Hameiri 1931-es magyar nyelvű kiadásának a borítója Avigdor Hameiri, eredeti nevén Feuerstein Avigdor (Ódávidháza, 1890 – Tel-Aviv, 1970)
(Forrás: Wikipédia)

Amit itt tapasztalunk, az a narratívák narratívája is egyúttal: Kőbányai írói énje a publicistába költözik át helyenként, ugyanakkor vetekszik itt a történészivel és az irodalmáréval: az „apokaliptikus térben lezajló cselekvéssorozat tartozékaként” tekint a kortanúk, az írói sorshelyzetek háborús pillanataira, az elbeszélők szereplőire, jelenléti sajátosságaira is, a riportázsra, a fiktív ottlét emlékképeire, az írói szolidaritásokra, a publicisztikától regényig, naplótól versig, levélválogatástól a drámákig vezető útra. Szomory Dezsőtől a Harry Russel-Dorsan harctéri leveleire, mint ál-tudósításokra tér ki, és a Matuska-dráma hadifogoly-szökevény intimitásaira, majd Balázs Bélától a Lélek a háborúban. Balázs Béla honvédtizedes naplójára, a Monarchia társadalmi osztályainak apokaliptikus mutatkozásaira; Molnár Ferenc Haditudósítói emlékeire és Galícia frontjairól haza-írt soraira; Göndör Ferenc Szenvedések országútján összehozott feljegyzéseire; Móricz Zsigmond Vérben, vasban, kis képekben egybefoglalt frontharcosok közötti paraszt-portréira; Franyó Zoltán tudósításaira, melyekben a galíciai zsidóságon kívül a bécsi emigráció, végül az olasz hadszíntér is megjelenik „e mai pokolnak Dantéja” tollán; Pogány József lembergi, lengyel és kassai beszámolóira, ahol a pogromok szelleme dúl és a cionizmus építkezik majdan; Tömörkény István hátországi háborús folklórjára; Tersánszky J. Jenő Viszontlátásra drága elbeszélésére; Frankl Béla (Zalka Máté) Doberdóról formált osztályharcos frontregényére; Markovics Rodion Szibériai garnizonjára vagy Aranyvonatjára; Kuncz Aladár Fekete kolostorára; Zilahy Lajos Két fogoly-regényére és háborús verseire is kitérve… – hogy mindezek nyomán a bukott monarchia önkörében is bukott népeit, kapcsolathálóját, felelősségét, a feudális tekintélyuralom és származási rend fölötti modernizációs győzelmet is figyelmünk homlokterébe vezesse….

 

Avigdor Hameiri magyarul kiadott köteteinek a borítói Avigdor Hameiri könyve 1931-es pozsonyi, magyar nyelvű kiadásának a borítója
(Forrás: Antikvárium.hu)

Mindez a Szekfű Gyula-féle „utat tévesztettünk” kényszerként jelzett folyamat, mely Hameiri tollán már a „bűnbe esés elbeszélését mondja el”, teszi „paradox egzotikummá” a lét választhatatlan állapotait, saját sorskeresését, identitás-kanyarjait. A nagy őrület szerzője magyarként indul a háborúba, Ady rajongójaként és famulusaként élt addigi élete pedig elsőként az orosz rendszer ellen fordul, láthatatlan törésvonalakat mutat föl a front és a hátország között, ráismer bujkálókra, beereszkedik a lövészárkok hétköznapjaiba, végül zsidóként és cionistaként bizonyítja saját és sajátjai bátorságát. Első regényét A pokol fenekén folytatódó másodikban teszi teljessé: riport, fikció és líra arányosan lel formára itt, a hadifogság poklában, amely „nem az etnikumok, s nem társadalmi rétegek különbsége, hanem az emberé. A jó és rossz emberé. Hiszen csak ezt a felosztást ismeri az ő legmélyebb kultúrája: a Biblia és a magyarázatai – Jó és Rossz végső harca, az Apokalipszis zajlik ennek az egységes műnek az utolsó lapjain”. Hameiri számára már nem a befogadás, az asszimiláció esélyegyenlőségi perspektíváit átélő, majd a lövészárokba kényszerített értelmiség útválasztásának krízisével együtt járó reményvilág a meghatározó, hanem immár „a társadalom megváltása” és nem-zsidóként föloldódás a kommunisztikus eszmékben, majd a perspektívákban a választás kényszere: vagy a teljes életről lemondás Németh László-i kényszer-útja, vagy pedig az emigrálás esélye. E hármas dilemma már a kettős identitás monarchikus korszaka utáni, a „Kákánia” népei közüli kiszakadás kafkai-musili víziójával terhelt, s majdan a holokauszt apokalipsziséhez vezető útra térés együttes elutasítása, a polgárhiányos polgárosodás fals és félelmes útjának elkerülése felé vezet. Hameiri szereplőinek entitása, az egyenlőséget elismerő kortárs világ hiányaként megnevezett trauma épp ezáltal múlja fölül a hovátartozás esélyeit, s vezet egy más korba, más illúzió-körbe, s egyben a másik emlékanyag további építése. Ebben pedig a „még érdemes megszólalni” bátorsága felé vezető utak keresése az, ami korszakos választ ad nemcsak a Kőbányai által a „háború az irodalomban” címbeli kérdéseire, hanem a mindenkori elbeszélések témává nem avatható eseménykörei révén az elbeszélhetetlen elbeszélések megjelenítése felé kalauzol.

 

Avigdor Hameiri eredeti nevén Feuerstein Avigdor (Ódávidháza, 1890 – Tel-Aviv, 1970.)<br>(Forrás: Wikipédia)  Avigdor Hameiri osztrák–magyar katonaként (Forrás: multesjovo.hu)

Kőbányai e kötetében már írók által feltárt esemény-sort, elbeszélt élményeket, összegzett emlékezetet és megosztott narratívákat sorolt föl, művei szövegrészleteibe vezet be, és ismeretlen új irodalmi szereplőkkel, aspektusokkal idézi meg a háborús irodalmat, annak befogadásával kapcsolatos beszédmódokat, korszakosan érdekes narrátori vállalásokat, egy-egy jeles írói alkotás élmény-mögöttesét. Például Bródy Sándorét, akit „maga Jókai Mór képviselő mentett ki egy morvaországi katonai börtönből, Szomory Dezső 17 évig bujdosott katonaszökevényként, a már halálosan beteg és országos hírű Ady Endrének meg kellett jelennie a sorozáson, s csak barátai összeköttetéseinek mozgósításával kerülhette el, hogy mint bakát a frontra küldjék” – hisz például az újságíróknak a feudális állami és társadalmi hierarchiában nem volt meg a születési kiváltsága a tiszti státushoz, az ellenség által is respektált fogság-kiváltságokhoz, az önkéntes vagy tartalékos rangokhoz, vagy „az asszimilációs társadalmi szerződések alapján” szabad pályákon érvényesülni engedett zsidó presztízshez.

 

Feuerstein Avigdor osztrák–magyar katonaként<br>(Forrás: https://multesjovo.hu/kultur_cikk/avigdor-hameiri-a-nagy-orulet-a-pokol-legmelyen/) Avigdor Hameiri magyarul kiadott köteteinek a borítói
(Forrás: multesjovo.hu)

Kőbányai a bevezető fejezetekben mintegy történetszociológiai aspektusból is előkészíti az utolsó fejezet „Happy Endingjét” olyasfajta társadalomhistóriával, mely az írók és „a háború örve alatt vívott” másik háború, az elitek és plebejusok közötti történeti konfliktus harci korszakban kiütköző jellegét engedi narratívává tenni. Kell-e több, ha mint alkotó épp az elbeszélhetetlent teszi így is elbeszélhetővé, maga a negáció tagadásával, az irodalomtörténetekből mindmáig kimaradó életművek-részletek árnyalt korrajzával…? Kőbányai könyve talán korszakosan is egyedi ebben az összefüggésben, s ha az első fejezet talán helyenként „történelem-tankönyvi” aspektusai nem is engedik rögtön írásművek idézeteihez jutni az Olvasót, ezek második fejezetbeli kárpótlását bőven megkapjuk, de már úgy, hogy szövegszerű, elbeszélési, jelentéses és „érdekes narratívumok” sorát kapjuk meg a közlés- és befogadás-históriai korrajz révén. Ennek pedig, miképpen Hameiri művének eddigi ismerethiányát pontosító, gazdag kárpótlását nyújtja Kőbányai a maga irodalmi-történeti összefüggés-rendje felállításával, a háborús memoárirodalom részletgazdag állapotrajzával. Sőt, az állapotrajzok állapotrajzával, a rettenet elbeszélhetőségének vállalásával együtt – hogy rögtön írásom címével is összhangba kerülhessek…

Az ismertető rövidebb változata 2017-ben megjelent az Újkor.hu oldalon.

Kőbányai János: Az elbeszélhetetlen elbeszélés. Az első világháború a magyar irodalomban

Múlt és Jövő, Budapest, 2014. 123 oldal.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr3317800149

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása