100 évvel ezelőtt, 1921 karácsonyán idézte fel Benkóczy Emil, az egri római katolikus tanítóképző intézet tanára a magyar királyi miskolci 10. honvéd gyalogezred 1914-ben tartalékos tisztjeként Lengyelországban töltött karácsonyi estéjét. Ezt a melankolikus karácsonyi visszaemlékezést mutatjuk be.
Benkóczy Emil (1883, Földes–1944, Eger) 1907-től 36 évig oktatta a tanítójelölteket az egri Líceumban. A Nagy Háború kitörése után tisztként a 10. honvéd gyalogezrednél a II. zászlóalj egyik századparancsnokaként Galíciában szolgált. „Az egri tanítóképzőben a magyar nyelvet és történelmet tanította, – írták róla halálakor – de nemcsak szóban, szép elméletekben értette át a haza fogalmát. A háborút vitézül végigverekedte és súlyos sebesüléssel tért haza főhadnagyi ranggal. Legkedvesebb emlékei közé tartozott, ha elmesélhette, hány kedves tanítványával találkozott a próbatétel mezején s büszkesége volt, ha megállták helyüket.” Háborús élményeit foglalta össze 1931-ben megjelent A tizes honvédek Galíciában című könyvében. Visszaemlékezésének első részlete 1921. december 25-én jelent meg az Egri Népujságban. Ezzel idézzük fel a tízes honvédek első háborús karácsonyát.
Szenteste 1914-ben az északi (orosz) fronton
(Forrás: historiarabki.blogspot.com)
„Az Üdvözítő születésének emlékünnepét ugyan ki ne várná minden esztendőben benső örömmel, ünnepi lélekkel, gyermeki meghatottsággal?! Ennek az ünnepnek nemes patinája, amely a gyermekkor édes, feledhetetlen emlékeiből rakódott lelkünkre, csak gyarapodni tudott a férfikor boldog, vagy boldogtalan, de mégis békés napjaiban. A letört fenyőág örök zöldje, a gyertyácskák fehér, barátságos fénye, csillogó díszek özöne, a gyermekek édes meghatottsága, majd ujjongása: a puha családi fészek melegének mindig egy gyönyörű sugarát gyújtotta meg érző szívünkben…
Hogy is vártuk Karácsony ünnepét?! De hol vannak a régi érzések, melyek máskor ilyen tájban már átitatták lelkünket? Elmúltak volna, mint valami tündéri álom, mely az éj sötét leplében születik s a hajnali derengés egyetlen sugarára semmivé válik? Nem. Bennünk élnek ezek most is, a nagy esztendő karácsonyán, de elnyomva más érzések által, letompítva, béklyóba kötve a szenvedések nyűgeitől.
Vizes, sáros, pocsék Galícia… Haragjában teremtett az Isten! ... S mi [1914.] december 23-án még mindig itt vagyunk…
A lengyelországi Olpiny (piros) és Eger (kék)
A szabad ég alatt… Remény sincs rá, hogy máshová vigyenek… Sőt parancs jött, hogy Olpini község határára menjünk azzal a feladattal, hogy a község északi bejáratánál emelkedő magaslatot szálljuk meg és azt tartsuk addig, amig csak lehet...
Még a csillagok sem világítottak. Komor, sötét felhők úsztak az égen s mi a parancsnak megfelelően azonnal el is indultunk. Az utakon feneketlen sár, amelybe mélyen belesüppedt agyonfáradt embereink lába, így bizony elég keservesen haladtunk előre. S addig-addig kerestük a jobb utat, amíg teljesen az út árkának szélére kerültünk… Bizony bele-beledőlt néhány ember, ami aztán már mégsem ment minden szóbeszéd nélkül. Egy-egy hangos, de hamar elfojtott káromkodás, altisztek veszekedése verte így fel néha az éjszaka csöndjét. De még tréfára is gondolt némelyik. Lovászom, az öreg szenvedő Fazekas, – akinek valósággal olyan volt a beszéde, mintha nem is belőle, de egyenesen a másvilágról jönne a szó, – egyszerre csak fölkiált:
– De jó, hogy ilyen nagy sötétség van!
Nem volt ugyan nagy kedvem beszédet kezdeni, de a hang’ miá’ [miatt] sem tudtam megállani, hogy foghegyről oda ne vessem neki:
– Az ördögöt jó! Ugyan miért volna jó, fiam Fazekas?
– Mert ha világos vóna, félnénk ilyen úton járni!
És igazat adtam neki.
Benkóczy Emil 1931-ben megjelent háborús visszaemlékezésének címlapja
Nem volt ugyan nagy kedvem beszédet kezdeni, de a hang’ miá’ [miatt] sem tudtam megállani, hogy foghegyről oda ne vessem neki:
– Az ördögöt jó! Ugyan miért volna jó, fiam Fazekas?
– Mert ha világos vóna, félnénk ilyen úton járni!
És igazat adtam neki.
Éjfél elmúlt, mire a faluba értünk. Olpini nagyközség. Lakói nagyobbára elmenekültek az oroszok elől. Különben az egész helység az oroszok garázdálkodásának nyomait viseli magán. Sok ház porig leégve, sok lerombolva… Minden, ahová lép az ember, piszok, s hová tekint: pusztulás, rombolás, rendetlenség… Érdekes, hogy majdnem minden ház tűzhelyét szétrombolták az oroszok, de csak ott, ahonnan a lakosok elmenekültek. Vajon pénzt, értéktárgyat kerestek-e ott, vagy valami jelképes jelentősége van-e ennek a tűzhelypusztításnak, nem sikerült megtudnom.
Ezredparancsnokunk szállása egy kiürített apáca-zárda volt.
A Domonkos-rendi apácák kolostora Ołpinyben
(Forrás: olpiny.parafia24.info)
Csinos, városba illő épület, belül hófehér falak… Itt nem romboltak az oroszok – politikából. Nem akarták az ott maradt polgári lakosságot vallási kegyeletében megsérteni… A falon még ott vannak a szentek képei, a hálótermekben testetlen ágyak, s az azokat elválasztó függönyök. Szinte csodálatos, hogy mindezek megmaradtak az orosz invázió után. Ezredesünk «eligazított» bennünket. Azonnal el is indultunk s pittymallatkor oda is értünk az Olpinit védő magaslatokra. Elég szép kilátás nyílott szemünk előtt… Hegyek, patak, völgyek. Jobb szárnyunkon kis fenyőerdő… Örültünk neki, mert hasznos fát szolgáltatott fedezékeink építéséhez, amit elég gyorsan be is fejeztünk az egész napon át tartó gyalogsági tűz ellenére. A tiszti fedezékek is készen lettek. Elég tágasak, «melegek», sőt kellemesek voltak. Telefonista Bozó is kihúzta már a drótokat nem voltunk már magunkra hagyatva. Közben esteledik. Gyérül, majd teljesen megszűnik az ellenség tüze. Kibújunk, hogy kinyújtóztassuk dermedt tagjainkat. Kitisztul az ég is. Már a csillagok is kibújnak a felhő-függönyből… Be jó, mégsem olyan csúnya, barátságtalan karácsonyéj borul reánk. Honvédeink is a dekkungok tetején ülnek és pipázgatnak. Várják a menázsit… A tisztiszolgák pucolnak: kanalat, villát, evőcsészét... Ragyog is minden, mire fölhozzák a hatalmas kondérokat. A karácsonyesti menü: húsleves és húsos kása. Megkapja mindenki a maga porcióját, aztán folyik a vacsora, folyik a szóbeszéd.
Az Olpiny környéki dombok napjainkban
(Forrás: en.tripadvisor.com.hk)
Az egyfalubeli komák, sógorok összeülnek… sóhajtoznak, eszükben a tavalyi Karácsony. A kis ház, az asszony, a gyerekek, a meleg szoba, ünneplő atyafiság… Istenem! Ugyan lesz-e még valaha olyan boldog karácsonyunk?
– Ti-ti-ta-ta, ti-ti-ta-ta… – Ah, szól a telefon.
– Ott vagytok, fiúk? Boldog karácsonyi ünnepekét kívánunk – süvít a telefonba Kiss kapitány, az ezredadjutáns – az ezredes úr üzeni, hogy tekintettel Karácsony szent ünnepére, szinte bizonyos, hogy a muszka meg fog zavarni bennünket az éjjel. Vigyázzatok tehát… Minden második ember ébren legyen a vonalban, a többi pihenhet…
Kimegyünk és intézkedünk. Az ég szépen tisztul, már a csillagok milliárdjai ragyognak felettünk… Az egész vidéken ünnepies csend; talán nem is vagyunk háborúban; talán álom ez az egész?
Visszamegyünk újra a föld alá… Leheverünk a friss szalmára és cigarettára gyújtunk. Én és vendégem, Dr. Szoó János hadnagy, századparancsnok. Hallgatunk mind a ketten, csak a friss szalma zizeg néha-néha, amint megmozdulunk. Otthon van minden gondolatunk…
Lengyel nyelvű első világháborús karácsonyi képeslap
Egyszer aztán kiröppent a számon ez a két szó:
– No, most.
– Mondtál valamit? – kérdezte János hadnagy.
– Nem én, komám; csak véletlenül hangosan gondolkoztam…
– És mi az a ’no, most’?
– Hát csak éppen az jutott eszembe, hogy talán most gyújtogatja a feleségem a karácsonyfa gyertyácskáit… Talán most ugrálják körül a fényes fát Gyurka meg Klári… Talán éppen most törül ki a feleségem egy forró könnycseppet a szeméből, azt, ami nekem szól... Biztosan az édesanyám, a testvérem is... Talán most sóhajt egyet az én drága jó apám, ami majd csak utolér engem itt valahol görbe Galicia valamelyik elrejtett zugában... Hát csak ezért mondtam kedves komám, hogy ’no, most’!
Ő is sóhajt, magam is… Álom nem jön a szempillánkra. Otthon a lelkünk, otthon minden gondolatunk…
A lövészárokban pihenő tízes „agyagemberek”
(Forrás: magyarezredek.hu)
S egyszerre finoman, lágyan, halk ének száll felénk… az agyagemberek, a mi drága honvédeink dúdolgatják a gyönyörű karácsony legszebb énekeit. „Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok…” Kibújunk a fedezékünkből és mint a tolvajok lassan, észrevétlenül lopózunk közelebb a mellettünk lévő védőszakaszhoz… Világos van a föld alatt… A födözék oldalához fenyőág van támasztva s rajta egyetlen, égő, kicsiny karácsonyi gyertya ... És amint énekelnek az emberek, törülgetik a szemeiket…Potyognak a mi könnyeink is, pedig nem is énekelünk… És nincs hozzá szívünk, hogy csendre intsük őket, pedig a zajra mozog az orosz, lövöldöznek…
Mire megvirrad, nagy szerencsétlenség ér bennünket. A jobbszárnyunkon levő örökös tartományokból való vonalunk emberei karácsony estét ünnepelni egyszerűen hátra mentek a kényelmes, meleg pólyák házikókba… Persze az orosz ezt észrevette, és jobbszárnyunkat átkaroló mozdulatot hajtott végre… Nekünk ezt a kis nemzetiségi fegyelmi kilengést nagy áldozatokkal kellett megfizetni. Karácsony ünnepének egész napján támadnunk kellett, mely támadások alkalmával eltűnt kenyeres pajtásom, Dr. Szoó János hadnagy, és hősi halált halt sok derék, jóravaló magyar tízes honvéd is…
Ma, szent karácsony napján értetek dobog a szívem drága honvédeim, kik ott porladtok az olpini fenyvesek örök árnyékában s emlékezem Reád, dr. Szoó János, imádságos szeretettel, amikor éneklem a templomban az olpini honvédeknek karácsonyi énekét: Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok…”
A 34. számú katonatemető Ołpinyben
(Forrás: commons.wikimedia.org)
