„Ha törik, ha szakad, én magyarul fogok neki jelenteni!”

2021.05.24. 08:35 :: THorváthAttila

Hegedős Károly harctéri emlékei – 33. rész

Az újdonsült hadnagy még az áthelyezése előtt történt emlékezetes eseményeket idézi fel. Ugyan ellenséggel nem nagyon találkoztak, izgalmak így is adódtak: Linsingen vezérezredes ellenőrzést tartott az ütegnél. Károly és tiszttársai elhatározzák, hogy a tábornok számára világossá teszik: egy magyar honvédütegnek joga van a saját szolgálati nyelvét használnia. Újabb konfliktus forrása, hogy az önkéntes szakmai vitába keveredik az idős Pohl ezredessel, akinek a tudása és tekintélye már nem meggyőző a fiatal tisztek számára. Az ellentétek egy kitüntetésekkel kapcsolatos szemtelen ugratás és egy karikatúra megszületésében csúcsosodnak ki…

 

Az áthelyezés mindössze Kollárt meg engem érintett kellemetlenül azért, mert mi ketten már nagyon összebarátkoztunk, egymás gusztusa hasonló lévén, egymással jól kijöttünk szolgálatban is, privátin is. Nekem különösképpen kedvező is volt az áthelyezésem, mert kiderült közben, hogy Polónyi Lajos fhgy. nem más, mint Polónyi Lala, a Megele Mariska néni fia, aki szegény Mamusnak unokatestvére volt, s Egerben voltunk is náluk 1899-ben! Lala is emlékezett reám, s szinte zavarba hozott azzal, hogy milyen gondtalan életet és könnyű beosztást adott nekem pusztán rokoni szeretetből!

De még valamit, ami még a Kemény Pali ütegénél történt szolgálatom alatt történt. Az első, Linsingen német vezérezredes látogatása az ütegünknél!

Alexander von Linsingen (1850–1935) báró, porosz királyi katonatiszt, német császári tábornok, vezérezredes Alexander von Linsingen (1850–1935) báró, porosz királyi katonatiszt, német császári tábornok, vezérezredes
(Forrás: Wikipédia)

Előre beharangozták, jön Linsingen inspizierung-ra! Szép-szép, gondoltuk mi (Koltay) Kollár Kálmánnal, de valahogy azt gondoltuk, hogy nem sok köze van neki minket inspizierozni! Egy üteg olyan kis egység, hogy ezt a mi ezredparancsnokunk ellenőrizze, ne Linsingen! Elvégre nekünk Linsingen nem felettesünk! Német, nem magyar!

No, várj Kálmán, én majd kitolok az öreggel – mondom, mert én akkor már jól beszéltem németül.

Elhatároztam, hogy ha törik-szakad, én „magyarul” fogok neki jelenteni! Majd elhűl az öreg Pohl, ha hallja! Kemény Palinak bejelentettük, ha Linsingen jön, én jelentkezem, mint első tiszt. Palika örült, mert tudta, én jobban beszélek németül, mint bármelyik tisztje, meg mint jómaga az ütegben.

Jött Linsingen! Nagy „stab”-bal. Vagy 10–12 német tiszt; meg tőlünk a dandár, ezred, osztályparnokok mind kínosan, feszesen! Az ütegben példás rend, egy gyufaszál nem sok, de még annyi szemét sincsen sehol! A legénység egyetlen füttyjelre a két löveghez pillanatok alatt „alapállásba” vágja magát, s még a szempillájuk sem rebben. Síri csend. Ahogy Linsingen belép az ütegállás körzetébe, a repülőügyeletes tüzér jelentkezik nála: „magyarul”! Lisingen kedvetlen, ez a „buta” magyar nem tud németül? No, majd a tiszt!

Én lesem a legény jelentkezését, s ahogy elmozdul mellőle Linsingen, én már előtte állok, minden ragyog rajtam, a legszabályosabb, a legelőírásosabb, s én állok, mint a faszent! Tisztelgek, ahogy a német mondja: „Wie es im Buche steht!” olyan szabályosan!
– Kegyelmes Úr, alázatosan jelentkezik Hegedős Károly hadnagy a m. kir. honvéd nehéz tüzérezred 3. ütege első tisztje. A tüzelőállás állománya: …tiszt, altiszt, tisztes, …tüzér...mind egészséges, lőszerállomány ...db, ...stb. stb. – után tisztelgés és állok megint, mint a sóbálvány! Peckesen, keményen, hát én nem vagyok olyan talpig katona, mint a német?
Linsingen elkedvetlenedik. Hátraszól Pohlnak: Was, auch die Offiziere sind „Stock-ungarn” bei dieser Batterie??
– Németül, németül, – dadogja felém Pohl ezredes –, hát nem tud németül? – kérdezi tőlem!
Exellenz, – szólalok meg németül – ich melde gehorsamst, bei uns die Dienstsprache ist die Ungarische, sonst stehe ich auch in fremden Sprachen, wie Deutsch und Französich, zur Stelle!

Ez megkapta!
„Fremde Sprachen?”
Láttam az orrán, hogy megkapta! Nem szól semmit. A lövegekhez lép. Látja, hogy ragyog minden, látja, hogy rendben minden.
Felém fordul.
Ich bitte einen Schuss!
Én Pohl felé fordulok: ezredes úr, alázatosan kérek engedélyt egy lövés leadására. Melyik célra parancsolja?
– No, csak lőjön, lőjön – dadogja Pohl! Kemény Pali beleszól: 12-es célra egyet!
– Egyetlen, pattogó vezényszavam van: Palkó löveg. 12. cél. 1. gránát!

A legénység kitesz magáért. 6 mp alatt kimegy a lövés! A telefonista már jelenti: megfigyelőtől aviso: 12. cél; egy paraszthajszállal rövid, de az árok 10 méter szélességben beomlott!

No, ezt fordítsd le szóról szóra Hegedős! Gondoltam magamban. Már jelentem is Pohlnak, de németül, hogy Linsingen hallja: „Beobachter 1. meldet: Schuss knapp kurtz sitzt! Feindliche schützengraben in 10 méter breite demoliert!"

Az északi harcztérről – egy tábori taraczk beállítása. Balogh Rudolf, a harctérre kiküldött munkatársunk fölvétele „Az északi harcztérről – egy tábori taraczk beállítása. Balogh Rudolf, a harctérre kiküldött munkatársunk fölvétele” – Fénykép a Vasárnapi Újság 1915. március 21-i számából
(Forrás: Arcanum)

Az inspizierung sikerült, s jóllehet Pohl ezredessel már előzőleg voltak „differenciáim” a „Signum Laudis”, a bronz, a kardokkal, rövidesen kijárt mindhármunknak, Pohl Karcsinak, Kollárnak meg nekem is. Nem sokra becsültük, hát „ezért” kitüntetést adni? Minden haditény nélkül? Potya! Nem értékes! Akkor adtak volna, a Michelén, a gáztámadáskor! Most osztogatják, ingyen? Hiába, már hadnagy vagyok, több „vitézségi érmet” már nem kaphatok, pedig a „nagy ezüstre” nagyon fájt a fogam!

No, igen, a Pohl ezredes esete is ide kívánkozik, mert egy pompás karikatúra volt az eredménye, meg Lukachich tábornoktól egy kézfogás, meg egy „szervusz”!

A 908. mintájú, 15 cm-es Skoda tábori tarackunkat két részben vontattuk. Az első 6 fogat a lövegtalpat (lafetta) a második meg egy, külön erre a célra való, csőkocsinak nevezett szerkezetre áttolva, magát a csövet. Ha menekülni kell, nekünk legalább 5–6 percre van szükségünk, hogy a csöveket átvontassuk kézi erővel a lövegtalpról a csőkocsira. A fogatok a mozdonyállásból vágtatva 5–6 perc alatt kéznél vannak, tehát nekünk a „csőkocsikat” okvetlen a lövegek mellett kell tartanunk, ha menekülni képesek akarunk lenni 8–10 perc alatt, mert ha a csőkocsikat a fogatok hozzák, 5–6 perc késedelemben vagyunk!

Ezt előrebocsájtva Pohl kiadott egyszer egy ezredparancsot, hogy „lőszeres-kocsit” a tüzelőállásban tartani nem szabad! Ahogy a parancsot elolvastam, telefonáltam a fogatokért és a tüzelőállásban levő 2 drb lőszeres-kocsit elvitettem a mozdonyállásba. De a csőkocsikat továbbra is ott hagytam, a jól átgondolt menekülési lehetőség miatt!

Másnap reggel Pohl ezredes az ütegbe jött. Elmegy a lövegek mellett, s meglátja mellettük a leplezett (gallyakkal betakart) csőkocsikat! Rám förmed: hadnagy úr nem olvassa a parancsaimat? Hadnagy úr fumigálja a parancsaimat? Merészeli? Nem megparancsoltam, hogy lőszeres kocsit a tüzelőállásban tartani tilos? Szemtelenség az ilyesmi!
– Ezredes úr, alázatosan jelentem, lőszeres kocsim a tüzelőállásban nincsen!
– Mit, nincsen, még felesel velem, hát ez mi?
– Ezredes úr, alázatosan jelentem, ez a két csőkocsi!
– Mit, csőkocsi, ez muníciós kocsi, még felesel velem?
– Ezredes úr, alázatosan jelentem, csak jelentettem, hogy ezek csőkocsik, hamis jelentést tenni pedig, vagy hazudni – mint tisztnek, nem szokásom!
– Majd adok én magának szokást! – kiabálta képéből kikelve, s elrohant!
A többi kiszivárgott!

Még aznap Lukachich generális jelent meg az ütegben, estefelé.
Jelentkeztem nála, véletlenül ki volt tűzve a mellemre mind a négy kitüntetésem: A signum, a kis ezüst, a bronz és a Károly csapatkereszt. Még a sebesült érem is. Az öt együtt jól mutatott.

Lukachich morózusan fogadta a jelentésemet. Egyenesen a lövegekhez megy. Meglátja a leplezett csőkocsikat.
– Hadnagy úr, mi van itt leplezve?
– Vezérőrnagy őr – alázatosan jelentem – a csőkocsik. Ha menekülnöm kell, 5–6 perc alatt vontatom át a csövet ezekre. Csővel együtt a lövegtalpat innen esős időben 6 ló ki nem húzza! Itt fog a muszka!
Láttam az arcán, hogy tetszik neki, amit mondok.
– Hadnagy úr hol kapta a kitüntetéseit?
– Vezérőrnagy úr, alázatosan jelentem, a kisezüstöt a Monte San Michele feladásakor, a bronzot meg a temnicai lövegállásban, a segeti megfigyelőben sebesültem meg.
– Szervusz, hadnagy úr, gratulálok! – s azzal kezet nyújtott!

Igazolványok a kitüntetésekhez: melléklet az emlékiratból 

Igazolványok a kitüntetésekhez: melléklet az emlékiratból Igazolványok a kitüntetésekhez: melléklet az emlékiratból

Megrázta a kezemet! Eszembe jutott a gáztámadás alatti jelenetem vele: „Hadapród, maga fél?”

A többi kiszivárgott. Pohl Lukachich-hoz ment panaszkodni rám! Lukachich a saját szemével győződött meg arról, hogy nekem tényleg nem szokásom a hazudozás, s az ő tüzérdandár-parancsnoka szenilis vén szamár, aki nem tudja megkülönböztetni a csőkocsit a lőszeres kocsitól!
– Ne maceráld te ezeket a fiatal tiszteket, Albert – mondta neki az ezredsegédtiszt füle hallatára négy-, ill. hatszemközt Lukachich, ezeknek több van a tüzérségi tudományból a kisujjukban, mint a te fejedben!

És a beígért „majd adok én magának szokást” – helyett pár hét múlva kijött a kitüntetésem: „az ellenség előtt tanúsított bátor magatartásáért” volt benne a hadosztályparancsban, jóllehet én – tudomásom szerint – nem az ellenség előtt tanúsítottam itt Wolhyniában bátor magatartást, mert erre alkalmam sem volt, hanem Pohl ezredes, illetőleg generális úrral szemben, a butasága és rosszakarata ellenében!

Így töltöttük életünkből a drága időt, azt a drága időt, amit a Műegyetemen kellett volna eltöltenem. Régen beláttam én már akkor, hogy – bármennyire is lelkes polgáraként éreztem magamat az országnak – az én egyéni erőlködésem ugyan vajmi kevés eredményt nyújthat arra, hogy a háborút megnyerjük. Ha a feletteseim szekatúra–parancsait gondolkodás nélkül teljesítettem volna a legénységgel szemben, ezeket csak még elkeseredettebbekké neveltem volna, ezek még csak hamarább tűrhetetlennek találták volna ezt az itteni rostokolást, minden harc nélkül, már csaknem egy fél esztendeje.

Havidíjlap Hegedős Károly részére Havidíjlap Hegedős Károly részére
(Melléklet az emlékiratból)

Ha meg negligáltam volna még jobban a hecc-parancsokat, akkor meg könnyen megüthettem volna a bokámat „felfelé” a „vaskalap” irányában. Így azután csak lavíroztam, fásultan, várva, mikor szakad vége ennek a szörnyű unalmas és céltalan életnek itt az erdőben, rókalyukakban lakva és a napot lopva reggeltől estig.

Csak természetes, hogy a vázlatkönyvemhez fordultam. Megszületett Pohl generálisról a „Wiehhof – Stojanow, Lemberg... Grác….? című karikatúrám! Mert a pletyka az ezredsegédtiszt révén kiszivárgott a Lukachich-Pohl eszmecsere elejétől végig! Ahogy Lukachich lehordta Pohlt, alaposan, Pohl a végén azzal szabadkozott; kérlek, én már pensioba akartam vonulni a háború kezdetekor, erőnek erejével tartottatok engem vissza, öreg vagyok én már ahhoz, hogy a csőkocsikat megtanuljam! Azt persze bölcsen elhallgatta a kis öreg, hogy Linsingen, amikor inspiciált, hozzá botlott be, az ő barakkjába – ami a legközelebbi lőszer-utánpótlási tüzér lőszerraktárral állt szemben – és azt kérdezte tőle, hol van itt a legközelebbi tüzér lőszer-utánpótlási állomás? És az öreg nem tudta!

Így született meg az én karikatúrám, no meg még abból is, hogy az öreg Pohl nagyon vágyakozott a Lipót-rendre! Titokban már meg is vásárolta magának és az íróasztala fiókjában őrizgette. Azt hitte, ezt senki sem tudja, pedig hát ez a mi fülünkbe jutott. Persze, ezt le kellett lepleznünk, s ezért összebeszéltünk, hogy egyszer, amikor sokat leszünk együtt az ezredtörzsnél az ebédnél, „művitát” provokálunk, milyen színű szalagon adják a Lipót-rendet? Vadakat mondunk, hogy az öreg hallja s beleszóljon a vitába!

Így is történt. Én ütöttem a vasat amellett, hogy a Lipót-rend, ami a legszebb kitüntetés egy „magas rendfokozatú katona” számára, zöld-fehér szalagon van. Kollár dühösen replikázott; ostobaságot beszélsz Kari, a Lipót-rend zöld-fekete szalagon van! Pohl hallja ezt a vitát, s beleszól: ugyan, ugyan, még ennyit sem tudtok, a Lipót-rend vörös-fehér szalagon van!

Alázatosan jelentem ezredes úr, ez téves, én Lipót-rendet láttam Lukachich tábornok úron és az zöld–fehér szalagon volt!

Pohl kékült-zöldült, az „ádáz-vita” tovább folyt, ami Pohlt teljesen felbőszítette! Hogy neki, Neki, az ezredparancsnoknak sem hiszik ezek a pökhendi fiatal tisztek, hogy a Lipót-rend vörös-fehér szalagon van!

Türtőztette magát, de amikor már a többség amellett foglalt állást, hogy elvégre ő is tévedhet, igenis zöld-fehér a Lipót-rend szalagja, akkor elkékült arccal felugrott az asztaltól és kirohant az ebédlőből!

Egy perc sem telt bele, jött vissza, fölényesen és bölcsen, a kezében magasra emelve hozta a Lipót-rendet: „vörös-fehér” szalagon!

A Lipót-rendet (Osztrák Császári Lipót-rend) Habsburg I. Ferenc osztrák császár és magyar király 1808-ban alapította meg édesapja, II. Lipót magyar király tiszteletére. A képen a rend lovagkeresztje elő- és hátoldala látható A Lipót-rendet (Osztrák Császári Lipót-rend) Habsburg I. Ferenc osztrák császár és magyar király 1808-ban alapította meg édesapja, II. Lipót magyar király tiszteletére. A képen a rend lovagkeresztje elő- és hátoldala látható
(Forrás: Wikipédia)

Nekünk csak ez kellett! Az, hogy nyilvánosan kitudódjék, hogy az öreg „előre” megvette a Lipót-rendet és hogy állandóan magánál tartja! Persze, a hidegvíz zuhanyt legott megkapta, jelentettem neki, hogy alázatosan bocsánatot kérek, amiért kételkedni mertem az állításában a szalag színét illetőleg, de én lefogadtam itt az urakkal 10 üveg pezsgőbe, hogy altábornagy úrnak a „birtokában” – van egy példány Lipót-rendje – hiszen már régen megszolgált reá, s úgy halljuk, rövidesen meg is kell kapnia, (?) s erre most a legjobb bizonyíték, hogy a kezében tartja a kitüntetést!

Az öreg annyira szenilis volt, hogy ezt a szemtelenkedésemet nemcsak hogy sértésnek nem vette, hanem egyenesen hízelkedésnek, s boldog, blőd mosollyal nyugtázta. Elhitte! Elhitte, hogy ő tényleg érdemes a Lipót-rendre!

A buta emberek szoktak beképzeltek lenni kisfiam; vigyázz, kerüld a buta embert, mert annak semmi önkritikája nincsen, állandóan mellőzöttnek érzi magát, irigy, mert nem tudja megmérni, miért érdemel egy másik embertársa a sorstól többet, mint ő! Azt is könnyen elhiszi, hogy ő a világ közepe, s olyan előjogokat vindikál magának, amik őt semmi esetre sem illetik meg. Reád a buta ember állandóan irigykedni fog; ha neked történetesen sikerül valami az életben – mert neki ez nem sikerült! A buta ember hiszékeny, s míg azt is elhiszi rólad, – a hátad mögött sugdosó rosszakaróidnak – hogy te az élete, az existenciája ellen törsz titokban, s könnyen az esküdt ellenségeddé teheted, tudtodon kívül! A hazug szónak hitelt ad, a becsületes embert nem tudja megismerni és megkülönböztetni a sviháktól!

Őrizkedj a buta emberektől! Nekem – hálʾIstennek – Pohl-al nem volt semmi bajom, mert ő engem attól a naptól kezdve, ahogy Lukachich miattam, a „csőkocsi” affér miatt lehordta, azt hitte, hogy az a sok jó és nemes, amit akkor a fiatal tisztekről hallott, az mind reám vonatkozik!?

No, de a karikatúra elkészült, megtalálod a harctéri vázlataim között: Pohl derékig katona, a hátán az elmaradhatatlan gázálarc, de derékon alul kisfiú, aki katonásdit játszik fakatonákkal meg Lipót-rendekkel, de nem tudja a lőszer-utánpótlási állomások helyeit, amit pedig az én ütegem bármelyik buta „Fahrkanonier”-ja is tudott, hogyha nem kapott lőszert a „Viehhof”-nál, akkor tovább kocsizott Stojanov-ba, de innen nem ment már tovább, mert a következő stáció, Lemberg messze volt tengelyen! Viehhof, Stojanov, Lemberg… és azután a nyugdíjasok megérdemelt városa, Grác a karikatúra címe.

A hadosztályban mindenki röhögött rajta. A vázlatkönyvem ezzel a rajzzal hétszámra vándorolt, napi járóföldről jöttek jelentőlovasok érte, hogy teszem azt, az „ezredes úr a 37-esektől kéreti a hadnagy urat, csak egy napra adja kölcsön, megnézni a rajzot, hajnalba odaérek vele, délben már hozom is vissza, holnap estére itt leszek, csak tessen ideadni.”

Odaadtam, megmutattam mindenkinek, aki Pohlt ismerte, de Pohl maga sohasem látta a rajzot! Tudtam, hogy korlátolt, buta ember, buta ember pedig nem érti el a tréfát, pláne ha a „magas” személyét érinti a tréfa! Vigyázz, csak intelligens, okos emberekkel tréfálj, azt pedig, hogy az orra pisze vagy kampós, csak kevés embernek lehet karikatúrában megmutatni! A legsikerültebb karikatúráim miatt volt nekem mindig a kellemetlenségem!

Következő rész: „Fenség, a 20. honvédhadosztály új babérokra vágyik”!

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei

2 komment

Címkék: tüzér löveg tarack lukachich géza Hegedős Károly Pohl Albert Signum Laudis Alexander von Linsingen inspizierung

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5216570140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2021.05.24. 16:18:22

"... a »Signum Laudis«, a bronz, a kardokkal, rövidesen kijárt mindhármunknak, Pohl Karcsinak, Kollárnak meg nekem is. Nem sokra becsültük, hát »ezért« kitüntetést adni? Minden haditény nélkül? Potya! Nem értékes! Akkor adtak volna, a Michelén, a gáztámadáskor! Most osztogatják, ingyen? Hiába, már hadnagy vagyok, több »vitézségi érmet« már nem kaphatok, pedig a »nagy ezüstre« nagyon fájt a fogam!"

Hegedős Károly nem az első olyan legénységi állományúból lett tiszt a sorozataink szereplői közül, aki a legénységi vitézségi kitüntetést többre tartja és megérdemeltebbnek írja le, mint pl. a tiszteknek "haditény nélkül" adományozott Signum Laudist...

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2021.05.30. 16:56:04

Hát ez már súrolja a hihetőség határát, de azért elhiszem. Mindenesetre kiváló karikatúra a hülye vezetőkről.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása