„Te, hátha oroszok? ”

2021.05.10. 07:00 :: THorváthAttila

Hegedős Károly harctéri emlékei – 31. rész

A hatalmas volhíniai erdőségekben a környezet és az élet nagyon különbözik az olasz fronton megszokottól. Az önkéntes társával már az első napokban fel akarja deríteni a tüzelőállásokat, de a sötétben és a farkasordító hidegben eltévednek. Végül nagy nehezen magyar honvédekre találnak, akik forralt borral vendégelik meg hőseinket. A lövegállások kiépítését nagy gondossággal készítik el: erre a komoly harcok nélküli frontszakaszon sok időt szánhatnak. Életük a napi rutin diktálta egyhangú unalomban telik, úgy érzik magukat, mintha száműzöttek lennének, csak a parancsnokok szőrszálhasogató utasításai idegesítik őket…

 

Itt kezdődtek azok a hatalmas wolhyniai erdőségek, amik kis megszakítással egészen Moszkváig húzódnak. Hatalmas szál vörösfenyő erdők, alul kopaszak, felül 30–35 méter magasságban terül el és borul egymásba a lombkoronájuk havas zúzmarát hordva, mint óriási katedrálisnak gyémántcsillogású boltívekből szövődő csipke csillagboltozata! Fenséges! Alul a méteres hó, a legtöbb helyen érintetlenül, egy-egy csapás, egy-egy útmutató jelzőtábla és mélységes csend.

Faltay Palival elhatározzuk, hogy még ma délután rekognoskáljuk a tüzelőállásokat, hogy holnap reggel ne kellessen keresgélni, amikor a lövegekkel behajtunk majd.

Elindultunk délután 2 órakor. Azt mondták, egy jó ¾ óra járás a tüzelőállás gyalog, úgy, hogy még sötétedés előtt megjárhatjuk és visszatérhetünk a mozdonyállásba. Elindultunk. Minden térképismeret csütörtököt mond az erdőben!

Nem látni ⌖ vagy + pontot, csak fát, fát és fát! Nehéz a tájékozódás. Eltér az ember az iránytól, s észre sem veszi, jár körbe-körbe egy 2–3 km-es sugarú körön, s csak azon veszi magát észre, hogy visszaérkezett egy helyre, ahol már járt egyszer, ezelőtt vagy másfél órával.

Hol leszálltunk a lovainkról, hol megint felültünk. Ketten voltunk. Sötétedni kezdett. A hó világított, de már nem láttunk távolabb, mint 10–15 lépés! Palikám, baj lesz! Eltévedtünk. A sötétség lassan ránk borult. Koromsötét lett. A lovak féltek, horkoltak s nem akartak tovább előre menni. De visszafelé sem. Ők is eltévedtek. Szörnyű érzés volt, ahogy megéreztük, hogy a két ló fél, reszket! A két ló természetes ösztönével érezte meg a veszedelmet: a farkasokat!

Mert a farkasnál szörnyűségesebb fenevad nincsen, ha éhes! A farkas itt, a wolhyniai erdőségekben úgy tenyészik, mint nálunk a nyúl Berényben a Laposi kertekben. Ott egy-egy téli körvadászaton 800–900 nyúl esett! Ha nincs is 900 farkas itt a közelben, 20 darab éppen elég ahhoz, hogy némán bekerítsen bennünket a csorda, s akkor egy adott jelre megrohanjon és darabokra szaggasson bennünket. Mert a farkas télen így vadászik, csordában.

Kezdünk kétségbeesni. Mit használ az a két rongy Steier-revolver, ami nálunk van? Felhúzott ravasszal tartottuk lövésre készen, s kétségbeesetten elindultunk egy csapáson. Már vagy ötször jártunk ugyanezen a helyen. Villanylámpával néztük az útmutató táblákat. A villanyfény a legjobb útmutató a farkasnak. A közelben sehol egy lélek, egy barakk, egy kunyhó!

Fény után kezdtünk kémlelni. Persze, minden fényt a legóvatosabban elfödnek itt, a tüzelőállások közelében, mert az az ellenségnek is áruló jelmutatás lenne. Kiabálni kellene, fütyölni. Még ránk lőhetnek véletlenül. Hátha úgy eltévedtünk, hogy már régen az orosz állások előtt kódorgunk? Itt nincs összefüggő rajvonal, csak egyes szakaszok.

Tehetetlenek vagyunk, ez a legszörnyűbb érzés amellett, hogy határozottan féltünk. Megnéztük az órát. Éjfél elmúlt. Délután 5-kor állhatott be a teljes sötétség, így hát mi már 7 órája bolyongunk! Szörnyű! Uram Isten, segíts!
– Nézz oda Kari, egy fénypont, ott messze a fák között – szól Faltay Pali!
Igen, egy fénypont volt.
– Te, hátha oroszok?
– Az lehetetlen, itt van még egy útjelző, nézd: K.u.K. Inf. Regmt. 70. Comp. 3. Trainkmdo.
– No, akkor egyenesen, toronyirányt, árkon-bokron keresztül, irány a fénypont!

Buckákon, tényleg, hófúvásos árkokon keresztül, egy léckerítésen át, végre megközelítettük a fénypontot annyira, hogy láttuk, micsoda: egy barakk elfüggönyözött ablaka, ahol a függöny meg az ablakszemöldök között egy tenyérnyi széles sávon át lámpafény jut ki az ablaküvegen.

Amikor ezt megláttuk, már bele is botlottunk a barakk fala előtt lévő, s hóval lepett földrézsűbe! Nem baj. Bekopogtunk az ablakon.

Belülről zaj hallatszott. Kiszóltak: ki a fene mászkál itt ilyenkor?

– No, Palikám, jó helyen járunk, a K.u.k. 70. Inf. Rgmt. biztosan nem fogadott volna bennünket ilyen „barátságosan”, ezek magyarok! Honvédek!
– Hát titeket mi szél hoz komám ilyenkor ide – fogadott bennünket az ajtóban egy alaposan illuminált baka főhadnagy – osztʾ hamár eljöttetek a házszentelőre, miért a kis kert léckerítésén át jöttök be lóval?
– Hej, ha mi azt tudtuk volna, hogy itt kiskert van, meg házszentelő, meg ha tudtuk volna, hogy egyáltalában vagytok ezen az Isten verte vidéken, mi már délután 5-kor itt lettünk volna, ha azóta nem bolyongtunk volna eltévedten ezen a környéken!
Pesti 1-es honvédbakákra leltünk, méghozzá vidám borozó társaságra. Elő is vettek bennünket.
– Itt egy ital bor, le vele, hogy nem vett meg benneteket az Isten hidege. Te, 15° van a fagypont alatt!
– Bizony, mi ezt észre sem vettük, csak a farkasoktól féltettük a bőrünket!
– Hát ezt okosan tettétek, mert farkas az van itt épen elég. No, egy-egy pofa forralt bort a két „kadét”-nak öregem! – mordult a főhadnagy, s nyomban lenyomtak a lócára bennünket. Egy őrmester-féle átvette a lovainkat.

Megittuk a forralt bort! Mennyei ital volt, így forralt bor nekem még életemben nem ízlett, mint ez.

Elmondtuk, kicsodák-micsodák vagyunk.
– Húszas nehéz tüzérek? Hiszen délelőtt itt járt tőletek két főhadnagy, egy hosszú, szakállas bácsi meg egy borotvált cingárabb, már hogyne tudnánk, hogy hol vagytok. A német staflinál vagytok most, ott jöttünk el mellettetek, ahogy ide jött a századunk. Majd adunk egy altisztet, az hazavezet benneteket, de megígéritek ám hálából, hogy ezentúl nem lűttök belénk, mint szokásotok volt az olasz fronton, különben reggelig itt tartunk benneteket forralt boron!

Köszöntük a szíves látást – lám, a magyar úgy beszél barátságosan, hogy félig-meddig szidja az embert, bezzeg az osztrák udvariaskodik, s közben a pokol fenekére kívánja az átkozott „Kossuth-hund”-jait! – és összepakolóztunk. A forralt bor jó bemelegített bennünket, s a lovainkat kantárszáron vezetve egy jó félóra alatt hazaérkeztünk egy jól kitaposott, rendes úton.

A mozdonyállásban már mindenki aludt. Most vettük szemügyre a barakkokat. Ezek a barakkok egészen másképpen voltak építve, mint a mi olasz fronti bódéink. A németek tudták, hogy a hideggel nem lehet tréfálni, itt meg kutya hidegek jártak ám! A barakkok nem is deszka barakkok voltak, hanem az itteni rönkfa építési mód szerint készült faházak. Rönkfák erdélyi kötésmódra, kívül nyersen, mohába fektetve, belül meg duplán tapasztva, először magát a rönkfát, azután meg egy sor lécet vastagon betapasztva és bemeszelve. Belülről egész rendes szobákat nyertek így. A mennyezet alulról nyers rönkfa volt, de viszont ez felülről volt jól letapasztva és a háznak padlásűrje is volt, s a kátránypapírral befedett fedélhéjat egy külön kis lapos fedélszék hordta.

Rönkfa ház keresztmetszete Rönkfa ház keresztmetszete
(Rajz az emlékiratból)

Pompás kis házikók voltak ezek. Én – sajnos –, alig laktam ilyen házban, legfeljebb, amikor ebédre, vacsorára a mozdonyállomáshoz lejöttem, mert másnap elfoglaltuk a tüzelőállásunkat és én ott laktam rendszerint egy–egy „Fuchsloch”-ban, ahogy itt a föld alatti fedezékeket nevezték.

Másnap tényleg behajtottunk az állásba. Legénységi, tiszti fedezék, telefonszolgálati fedezék volt bőven, egy német üteg állt itt előttünk, mindössze piszkos és rendetlen állapotban volt minden. A lövegállások azonban nagyon primitívek voltak. Először ennek láttunk neki és két–három nap alatt teljesen kiépítettük. A sarkantyúnak ugyanis építettünk egy háromnegyed körben kifaragott fa ütközőt, hogy az irányzás és az ágyú ill. tarack beállítása gyorsan és könnyen menjen. Ez a lövegbeágyazás érdekes volt, azért ezt is lerajzolom. Pár évtized eltelt azóta, s ma már múzeumba kerültek ezek a dolgok, de mi akkor nagy ambícióval építettük ezeket a lövegágyazatokat, s pontosan és gyorsan tudtunk így a tarackokkal tüzelni. Sok fényképem is van ezekről az állásokról, mert itt állottunk 1917. február végétől szeptember elejéig, ütközet jóformán nem is volt, s ráértünk mindenre a világon.

A tarack kiépített állása és a célzás vázlata A tarack kiépített állása és a célzás vázlata
(Rajz az emlékiratból)

A tarack sarkantyúja pontosan belefeküdt a pontos körív szerint kifaragott ágyazatba és a megfelelő sarkantyú-állásnál az egyes célok helyét meg is jegyeztük ezen a köríven, úgy hogy amikor a vezényszó jött: 70. cél, 10 ekrazitgránátot leadni: egyéb dolog nem volt, mint a sarkantyút a jelzett 70 jelre dobni, a szintezővel az elevációt megadni, s tölteni. Így elértük, hogy gyors tüzelés esetén 2 perc alatt 3-4 lövést is le tudtunk adni egy–egy tarackkal. Ez akkor szép eredmény volt.

A lőszer és a töltetek elhelyezkedése A lőszer és a töltetek elhelyezkedése
(Rajz az emlékiratból)

A legtöbb időt rabolta a töltésnél az egyes „töltetek” belehelyezése a sárgaréz Hülsenbe, mert a puskapor teljes töltet esetén 7 db egymás alatt fekvő kis vászon zsákban feküdt a hülzenben. Ha mondjuk „teljes töltet”-tel lőttünk, úgy az 5. és 6. számú tüzér benne hagyta a hüvelyben mind a 7 zacskót; ha 5-ös töltetre szólt a vezényszó, akkor a „7” és „6” számokkal jelölt két legfelső zacskót ki kellett venni a hüvelyből. A töltés úgy ment, hogy először a csövet vízszintes helyzetbe kellett hozni, bedugni a lövegzár kinyitása után először magát a lövedéket, utána a hüvelyt, a lövegzárat bezárni, az elevációt az irányzókészülékkel újra bejátszani, s csak azután lehetett tüzelni.

Egy 15 centiméteres ágyúnk töltése „Egy 15 centiméteres ágyúnk töltése. Ágyúinkat és tüzéreink pompás szakértelmét rettegve ismerik már ellenségeink. […] Ez a 15 centiméteres ágyúnk is sok halált osztott már közöttük. Felvételünk az ágyú megtöltésének érdekes pillanatát örökíti meg. A fedezékben elhelyezett ágyú csövébe éppen a lövedéket tolja be egyik tüzérünk. – Boskovitz felvétele” (Fénykép a Tolnai Világlapja 1916. szeptember 14-ei számából. – Forrás: Arcanum)

Ez az életszakasza a katonáskodásomnak szinte nem is volt háborús jellegű; inkább úgy éreztük magunkat, mint akiket büntetésből a társadalom kivetett magából, s mint akiket ide deportáltak a wolhyniai vörösfenyő erdőbe, hogy itt lakjunk egy föld alatti rókalyukban, naponként teljesítsük azt a pár tennivalót, amit elrendeltek, vagy ami magától értetődő volt, s étkezzünk és aludjunk. Sepertessük a körülöttünk méteresre emelkedő havat és döntessük a szálfákat s vágassuk fel azokat, hogy a legénységi és tiszti rókalyukakat fűthessük keményen. Tisztaságot tartani a tüzelőállásban, néha–néha leadatni egy–egy lövést, néha–néha felmenni 1–2 napra az ütegmegfigyelőbe, s egyes célokra új lőelemeket kiszámítani transportőrrel térkép után, ez volt az egész dolgunk. Az egyhangúság fojtogatott bennünket. Az én szerencsém az én vázlatfüzetem volt. Fényképezni fényképeztem, de ráuntam lassan; nem volt témám, elvégre csaknem egy félévig egy tüzelőállásban ülni, kifogy a téma. Már mindent lefényképeztem, a gázriadót jelző gongot ütő repülőgép-ügyeletes őrszemtől kezdve a taracknak tüzelés közben történő eső visszafutásáig!

Á propo! Csővisszafutás! Azt hiszem, ebbe süketedtem egy kicsit bele, itt Wolhyniában, privát passzióból. Kollár Kálmán megvette tőlem azt a gépemet, amit Bécsben vettem a 6/6-os Icarette mellett, egy 6/9-es rollfilmes gépet, s ő is fényképezett. Le akartuk fényképezni a tarackot abban a pillanatban, amikor a csöve visszafut.

„Nehéz taraczk elsütése” – kép a Vasárnapi Újság 1915. június 27-ei számából „Nehéz taraczk elsütése” – kép a Vasárnapi Újság 1915. június 27-ei számából
(Forrás: Arcanum)

Sikerült is. Valami 12 felvételt csináltam tüzelés közben, de elmulasztottam a számat kitátani, s a fülemet vattával bedugni. Egész éjjel zúgott a fülem, pár nap múlva elmúlt, de azóta a bal fülemre fél–hallásom van, ami azóta egész életemben zavart. Ha két hangot hallok egyszerre, egyiket sem értem. Ez azt hiszem, ennek a könnyelműségnek az eredménye, bár már több orvos vizsgált meg, akik azt állították, hogy ez a hallási hibám valószínűleg a gyerekkori tífusz betegségemnek az utókövetkezménye, ami csak most, később, a 40–es éveim kezdetekor kezdett zavaró mértékben kifejlődni.

Csendes, békés hónapok következtek. Amíg a nagy hó tartott, egyébből nem állt az életünk, mint hótakarításból, meg favágásból. A lövegállás legénységének a fele ezt csinálta, a másik fele meg takarította a rókalyukainkat. Mi hárman, Pohl, Kollár meg én a lövegállásnál laktunk. Kemény Pali ránk bízta a lövegállást, neki elég gondja–baja volt a sok se vége, se hossza németnyelvű parancsoknak a tanulmányozásával, amit a megfigyelőben csinált. Megfigyelni nem volt mit; hatalmas drótsövények választották el egymástól a lövészárkokat, az orosz nem támadt, mintha abba akarták volna hagyni a háborút.

Epizódokból állt az életem; a vázlatkönyvem gazdagodott; ott van egy érdekes rajz benne: „Az orosz köztársaság erdejéből” a címe. Moszkvában kitört a forradalom, s mi azt hittük, vége a háborúnak. Dehogy is volt. Támadni nekünk erőnk nem volt, az orosz sem támadott. Ott élt a két hadsereg egymással szemben, tétlenül.

Ha a harctereken csend van, akkor azután jönnek az „inspicirung”-ok. A generálisok követelődzők kezdenek lenni, és a békebeli kaszárnya–macerálások kezdődnek el. Naponként jelenteni a muníció pontos mennyiségét; egy szép napon meglepetésszerűen megjelenik Pohl generális, s jelentést kér, mennyi a lőszerállomány. Jelentjük. Nem restelli megszámoltatni. Stimmel. Akkor azt a kifogást emeli, hogy pár gránát rozsdás, a legénység ráér, miért (?) nem smirgliztetjük a muníciót fényesre?

(Ostoba, elvégre egy rókalyukban ott állottak hónapokon át a gránátok, miért nem engedte kilőni vagy miért tároltatott ilyen helyen ennyi gránátot, ha nem volt reá szükség?)

Kezdik a tiszteket macerálni, hogy a legénység nem elég „stramm”, nem tiszteleg „vorschriftsmäßiges”-en (szegény 40 éves öreg népfelkelő, hogy legyen stramm, otthon nyomorog a családja, mit csapkodja a bokáját, ha meglát egy arany gallért?) menetgyakorlatot kell tartani, mert a legénység elpuhul, fogatolt gyakorlatokat kell tartani, stb.

Kaszárnya-copfok nőnek ki a harctéri hómezőn! Ezt mi sehogy sem bírtuk. Február közepén hadnagyok lettünk, Kollár meg én. Nem örültünk olyan igazán már az előléptetésnek, mint az ezelőttieknek. Torz, sok torz vonása jelentkezett ennek a stagnáló életnek. Persze, a vázlatkönyvemben termékeny talajra találtak ezek a témák. „Wolhyniai álom”. Kint 40° hideg van, a fedezékemben 28-30°-os meleget áraszt az éjjel–nappali fűtés, s én nyomott rókalyuk–levegős éjjelenként egy–egy forró Putifárnéról álmodom.

Van az ütegnek egy tehene, a tiszti konyhát látja el. Eleinte bőven tejel, de a tejet kezdik megdézsmálni a hajtótüzérek. A tehén már alig ad tejet. Tripa, a mozdonyostiszt elhatározza, levágatja a tehenet. Kiadja az ordrét, holnap délután levágni!

Mit tesz Isten? Másnap reggel a tehén újból bőségesen tejel (a hajtótüzérek megneszelték, hogy oda lesz a jó kis lopott tej, s beszolgáltatták rendesen a kifejt tejet.) „Juszt sem leszek Rindsgulyás” – a címe ennek a rajzomnak.

Következő rész: „Nem lehetne békét kötni?”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front tüzér lőszer volhínia Hegedős Károly lövegállás nehéztarack

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4416527474

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása