„Megszoktuk már mi is a háborút, s meguntuk”

2021.05.03. 07:00 :: THorváthAttila

Hegedős Károly harctéri emlékei – 30. rész

Az önkéntes és bajtársai élete a temnicai dolinában kialakított lövegállásban egyhangúan telik. A rutinszerűen elvégzett szolgálat mellett Károly testreszabott építészeti feladatot vállal: istállót kell építeni az erős és nagytestű, de az esős időben könnyen megbetegedő lovaik számára, amelyhez az építőanyagot is be kell szerezni. Fásultságukat csak a közeledő karácsony töri meg kissé, az új év azonban kisvártatva komoly változást hoz: a 20. honvédhadosztály átköltözik a „pihenésnek” ígérkező orosz frontra.

 

Nagy újdonság volt, hogy nem jártunk a gyalogsági vonalba! A temnicai ütegállásban laktunk, itt építettünk magunknak barakkot, a dolina ellenség felőli meredek partjának építve, hogy a tábori becsapódásoktól védve legyünk. Sutára jártunk le a mozdonyhoz, mehettünk, amikor csak akartunk, Kemény Pali nem vette a szolgálatot szigorúan. Inkább fraternizált velünk, mert ő lőni nem tudott, ha belövés volt, vagy Kollárt hívta, vagy engemet az ütegmegfigyelőbe fel, a tüzet vezetni.

Nagyobb ütközetre nem került sor. Lassanként közeledett karácsony! 1916 karácsonya.

A karácsony előtti időre esett a trieszti utam. Amint említettem, az eső, a zimankós, nyirkos idő nagyon megviselte a lovakat. Tenni kellett valamit. A hadosztálytréntől nagyon kevés építőanyagot kaptunk, pedig építeni kellett, barakkot, lónak, embernek. Legalább fedél alá kell juttatni a nehéz lovakat!

Kemény Palit nekihecceltük, aki azután elment a hadosztályparancsnokságra. Összejegyeztem neki a deszka, gerenda és kátránypapír meg szeg szükségletet: ezt azonnal követeljük, különben az üteg harcképtelen! Kellettek nekünk ezek a kényes, istállón nevelt mecklenburgiak? A könnyű lovaink, a kis apró málhás lovaink fel sem vették az esőt a szabad ég alatt, megvoltak egy pokróc alatt, ami hol átázott, hol megszáradt rajtuk. De a nehéz lovak pusztultak. Már valami 14 db volt beteg.

A merész támadás a hadoszt. parság ellen sikerült. Felhatalmazták az üteget, hogy vásárolja meg az istálló- és barakképítéseihez szükséges összes építési anyagokat Triesztben! Ezt én bonyolítottam le. Hej, de csemege lett volna ez az üzlet az üteg zsidó számvevő altisztjének! De én mentem vele.

Még így is nehéz volt a helyzet, mert nem ismertem a folyó piaci árakat. A normális anyagokra megkaptuk az árakat az ezredirodában, ezt fizettük, de a deszkaanyag köbméterre ment ám!

Ki köbözzön végig annyi deszkát? Hogy fogadjuk el a számlát? Zollos deszka, 2 zollos palló, ahány deszka, annyi hosszúság!

Hát én majd rendet csapok! A számvevő altiszt átvette volna „szemre” a rengeteg anyagot. Én először szortíroztattam. Minek az – aggályoskodott a trieszti kereskedő –, csak időpazarlás, siessenek, a harctéren minden sürgős!

Szóval itt is megint az „Ungár urak” útonállásai! Nem engedtem. Negyven kocsival mentem. Addig, amíg én nem szortírozom az anyagot, átvételről szó sem lehet!

Csodálom, hogy Ungár úr nem kísérletezett megvesztegetéssel. Úgy látszik, a számvevő-altisztünkkel beszélt, aki már ismert engem: nem, ezzel a zászlóssal nem lehet „okosan” beszélni!

Végre rendbe volt az anyag. Egy csomó méreten aluli deszka, mit csináljak ezzel? A 3/4”-os deszka m3-e drágább, ezt az árat kérte az „Ungár” úr! Szó sincsen róla, nekem kevesebbet ér ez a deszka: vagy mint 1”-osat ad, amint mi azt kértük, s amint mondta, hogy van ennyi 1”-os deszkája, vagy itt hagyom a 3/4”-osakat, vagy elviszem 30%-kal alacsonyabb áron! Vagy tetszik, vagy nem! Ideadta, szörnyű így is, mit kereshetett a deszkán!

Én vittem haza boldogan a negyven kocsi deszkát és nekiláttunk azonnal a barakkok építésének. Nem telt bele 10–12 nap, minden lovunk fedél alatt volt. Azután nekikezdtünk és a lövegállás barakkjait építettük ki. Volt 3–4 ügyes ácsunk, ezek megcsináltak mindent. Eddig én főleg Sután laktam a mozdonyállásnál egy kőházban, de most, hogy megépítettük a „lakásunkat” a temnicai lövegállás dolinájában, kiköltözködtem én is.

Lövegállás a temnicai dolinában Lövegállás a temnicai dolinában
(Rajz az emlékiratból)

Ez a dolina mintegy 30–70 méter átmérőjű, a Karszt speciális terepalakulatú, kör alakú mélyedése volt, aminek a szegélye körülbelül 10–12 méterrel volt magasabban, mint a feneke. Ezek voltak errefelé a tipikus tüzelőállásai a tüzérségnek. Az ellenség felöli lejtőhöz tapadva építettük a barakkokat, amik 2–3 méterre állottak csak ki, és a dolina túlsó felén állottak a tarackok, azért, hogy a leglaposabb α kilövési szöge is meglegyen. Volt egy pár, a dolina sziklafalába robbantott kavernánk is, de ezt főleg csak a lőszernek használtuk. Amikor erős tűz alá került a dolinánk – talán mindössze két esetben fordult elő – akkor bementünk a kavernába.

Egyébként a barakkban tanyáztunk. Tél volt, egy kis schwarmkályha volt a barakkunkban, fűtöttünk. A barakk elég tágas volt, úgy hogy hárman kényelmesen ellaktunk benne; Pohl Karcsi, Kollár, meg én. Pap hdgy.[[hadnagy]] rövidesen elkerült tőlünk, áthelyezték a 4. üteghez, a messzehordókhoz. Nem sírtunk utána, morózus, magába zárkózott félnadrág ember volt.

A tiszti barakk a temnicai lövegállásban A tiszti barakk a temnicai lövegállásban
(Rajz az emlékiratból)

Itt tanyáztunk szóval. Ha vezényszót kellett adni a lövegeknek, egyszerűen kinyitottuk az ajtót és kikiabáltunk; megbízható honvédlegénységünk volt, lőelemek állítását ezeknél nem kellett ellenőrizni. Éjjel, amikor nyugtalanító lövéseket adtunk le, fel se keltünk, megszoktuk már mi is a háborút, s meguntuk; sablonosan vettünk mindent.

Kemény Pali fent lakott az ütegmegfigyelőjében, elég jó kis barakkja volt, s egy megfigyelőbódé, magas lábon álló, a fenyőerdőben. Ide jártunk a belövésekhez és néha-néha szolgálatot tartani. Itt megfigyelő altisztünk tartott állandó szolgálatot, úgy, amint mi valaha – május előtt – mint hadapródjelölt tűzmesterek a Pauer-ütegben.

A két önkéntest is beosztottuk ide, de teljesen hasznavehetetlennek bizonyultak. Különösen Róth Zoltán volt az indolens, fogalma sem volt sem a térképről, sem a távcsőről. Nem is igyekezett, csak egyre kihúzni magát minden szolgálat alól!

Ebben az időben született meg a „Reszkess Itália” című karikatúrám Róth Zoliról. Nevettük az ügyefogyottságát, ahelyett hogy haditörvényszék elé ültettük volna szabotázs miatt. Mert amit ő csinált, az nem volt egyéb! Nagy jóakarattal és naivitással kezeltük a dolgot, buta zsidó, semmihez sem ért, csak a pénzkereséshez, mit csináljunk hát vele? Ott ődöngött az ütegnél, amíg egyszer sikerült neki kórházba lógnia. Nem sok vizet zavart, de elvárta a régi önkéntestársi mivoltunk alapján, hogy én őt minden terhesebb szolgálat alól kihúzzam. Így értelmezték a Róth Zoltánok a bajtársiasságot!

Reszkess Itália! „Reszkess Itália!”
(Karikatúra az emlékiratból)

Közeledett karácsony. Vajon milyen lesz karácsony este, támadnak-e az olaszok?

Rozál csomagot küldött nekem karácsonyra: egy szép kis faládikában egy miniatűr karácsonyfa vagy 8–10 gyertyával, cukorral, s két üveg pezsgő, cigaretta, apróság. Nagyon boldog voltam vele. Faltay Palit meghívtam karácsony estére a mozdonyállásba Sutára. Mi sorshúzással döntöttünk, ki legyen karácsony este szolgálatban a tüzelőállásban. A sors Pohl Karcsit jelölte ki, aki nagy dohogva fent is maradt, mi Kollárral lementünk Sutára. Van egy fényképem erről a karácsony estéről. Kemény Pali sem volt velünk, ő a barakkjába zárkózott, rém morózus volt ebben az időben.

Csendben tel el a karácsony este. Valami K.u.K. ajándékot is kaptunk, úgy hiszem, dupla adag cigarettát meg valami bort. Jó vacsorát csaptunk, s éjfélig eldiskuráltunk. Mindenki nagyon el volt szontyolodva, mert hát bizony a karácsony az az ünnep, amikor az ember a családja társaságában van, ha törik, ha szakad. Az emlékeink merültek fel, a sok szép karácsony este.

A talján tisztességesen viselkedett. Lövés sem esett egész éjjel.

Reszkess Itália! „Karácsony esti vacsora Sután, 1916-ban az olasz fronton. Balról-jobbra: Jelinek segédorvos a 20. t. ezredtörzstől; Vajda gazdasági hivatali zászlós; dr. Tripa János mozdonyostiszt a 3/20. nehéz ütegből; Faltay Pali a Pauer-ütegből; Én (Hegedős zls.) az álló alak, és Kollár Kálmán a 3/20. nehéz ütegből. Az asztalon a vacsora maradéka és a két üveg pezsgő, amit Rimanóczy Rózsika küldött nekem a miniatűr karácsonyfával (Tripa előtt) együtt.”

1917. Újév. Semmi változás, egyik nap olyan, mint a másik. Kemény szeszélyeskedik néha, mint egy balerina. Nem sokat adunk rá. Unjuk már a háborút. Mindenki állandóan haza gondol, s a harctéren sincsen semmi esemény. Megint a tespesztő állóharc. Valamikor januárban jön Károly királynak egy rendelete; a bronz vitézségi érmet ezentúl az ezredparancsnokságok adományozzák. Persze, az ezredsegédtiszt azonnal telefonál: Kollár, Hegedős, megvan nektek a bronzotok? Nincsen! No, akkor kaptok egyet. Jó. Másnap kiküldte a blankettákat aláírva, pecsételve Kollár kitöltötte a neveket az ütegből. Már nem izgatott bennünket a kitüntetés. Nekem fájt, hogy a nagy ezüstöt nem sikerült megkapnom, s talán már meg sem fogom tudni kapni, mert hetek kérdése, hogy hadnagyok leszünk. Faltay is, Kollár is meg én is. Hadnaggyá lépünk elő, több vitézségi érmet nem kaphatunk, mert a vitézségi érem, a „K.u.K. Tapferkeitsmedaillon” csak legénységi állományú – nem tiszt – katonának adományozható csakis. A tisztek kitüntetései már nem olyan értékesek, ha az ember hadnagy, kap egy Signum Laudist, akármit visz véghez.

A temnicai lövegállás tiszti barakkjában olvasom a Rozáltól érkezett aznapi levelet „A temnicai lövegállás tiszti barakkjában olvasom a Rozáltól érkezett aznapi levelet. Mindjárt válaszolok reá. 1917. január.”
(Fénykép az emlékiratból)

Különben is, bármit vinnénk is véghez, a háború tart tovább, kíméletlenül! Idestova már két éve vagyok katona. Kezdünk belefásulni a katonáskodásba, a harctéri életbe. Csak akkor térünk egy kicsit magunkhoz, ha valami változás áll be.

Ez a változás most február elején következett be. Jött a parancs, hogy az ezred menetkész legyen. Eleinte offenzívára gondoltunk, de erre semmi jel nem mutatott. Lassan szivárgott ki, hogy át fogunk kerülni az orosz frontra. Nagyszerű, hiszen az valóságos nyaralás lesz az olasz front után!

Igaz, hogy ebben az időben már nem az „életveszélyes” helyzetek nyugtalanítottak bennünket. Nem! Azt már megszoktuk. Mostanában inkább a tespedt semmittevés ölt bennünket! Az volt keserves, hogy évek múlnak el, s a háború még egyre tart! Hát meddig katonáskodunk még? Még csak reményünk sem lehet arra, hogy egy nagy támadást kezdjünk és az olaszt megverjük. Micsoda óriási túlerő kellene ahhoz, hogy az ellenséget megverhetnénk? De ők sem támadnak, meg ha támadnak is, ellenállani még tudunk, s nem dönti el a háború sorsát az, hogy ez a nyomorult lövészárok-dzsungel 30-40 km-el odébb vagy idébb van.

Hát akkor mi dönti el? Sajnos, két év múlva megláttuk. A végső kimerültség. Pedig ettől még messze voltunk. Így hát a háború még soká fog tartani.

Ebben a hangulatban készültünk a költözködésre. Az egész 20-as honvédhadosztály költözködött, mi, tüzérség, vele.

A költözködés oka: a hadosztály teljesen kimerült! Az isonzói csaták felőrölték a gyalogságot, megtizedelték a tüzérséget. Az oroszokat ebben az időben Hindenburg alaposan elverte és Galíciából kiszorította; az oroszoknál forradalom lebegett a levegőben. Lenint, a marxizmus vezéralakját a sweiz-i emigrációból leplombált vagonban hazacsempészték az orosz forradalmárok, s a hadseregben a szabotázs már olyan méreteket öltött, hogy az orosz hadseregnek harcképessége már nem volt.

Az orosz frontra tehát félig-meddig üdülni vittek bennünket és főleg hogy regenerálódjunk ott pár hónap alatt. Mert Károly király ismerte a honvédség értékét, tudta, hogy ez a „buta magyar” abszolút megbízható. A magyar hűtlen sohasem volt, az esküje, de még az adott szava is szent, még akkor is, ha tudja, hogy ennek következtében el fog vérezni!

Összekészülődtünk hát, s úgy február elején be is vagonírozott az ezred. Kedélyes volt az út, mert az egész ezred tisztikara együtt utazott. Ekkor ismertem meg „major von Koch” osztályparancsnokunkat, később ezredparancsnokunkat, egy valamikori békebeli „reitende” üresfejű tüzértisztet. Schneidignak lenni – amellett tudatlannak és lustának a végletekig. Eladminisztrálgatni egy tüzérezredet a harctéren jól-rosszul, két segédtiszttel, akik mindent elintéznek az ember helyett! Ez volt major von Koch, egy nagy nőbolond, piperkőc öregedő ember. Nem tartottam semmire, „K.u.K. sorte”-nak mindössze!

Az út kedélyes volt és sokáig tartott. Jó pár II-od osztályú kocsi volt egy–egy szerelvényben. Egy vonat egy üteget vitt, de a vonatok a gócpont állomásokon gyakran utolérték egymást, s együtt rostokoltunk gyakran, s együtt ültünk se vége se hossza tízóraizásokon és sörözéseken a „vasúti resti”-kben.

Valahol Innsbruck táján történt, hogy Herz hdgy. a Pauer-ütegből meg én, felszedtünk két osztrák lányt a vonaton. Ez akkor rettentően tilos volt: katonai vonaton polgári személyt felvenni! Nem sokat törődtünk vele, gondoltuk, Bécsig majd elszórakozunk velük, s azután letesszük őket egy visszafelé szóló útiköltséggel. Éjjel csempésztük fel őket – akkor állt meg a vonat hosszabb időre, s ez elég volt nekünk, hogy összeismerkedjünk velük.

Hajnalban tettük le őket, de egy „üzemzavar” történt velük. A fülkéből nem akartak kiszállni, de „naturae conveniuntur” Mit csináljunk? Egy papírstaniclit csináltam, s ezt használták „topi” helyett, de drukkoltunk, hogy kiszakad közben. Az ablakon azután „bruttó” kidobtuk a staniclit.

Nem Pesten át jöttünk, hanem valahol szárnyvonalakon Kassa felett valahol. Lassan haladtunk s lassan-lassan elértük az igazi tél vidékét Galíciában. Amerre az ember nézett a vasúti kocsiból, hó és hó. A hóban mélységes csend. Így értük el Lemberget. A lembergi pályaudvar szörnyen összelőve, itt már átviharzott a front azóta vagy kétszer is. Most már innen nincsen messze a front. Lembergtől alig mentünk 1–2 órát vonaton, megálltunk. Kivagonírozni! Ezen a vidéken zajlottak le 1914 őszén az első szörnyű ütközetek az Oroszország és a Monarchia első, elit, intakt hadseregei között. Rohatyn, Ravaruszka, stb. Később a nagy Lucki áttörés. Most mélységes csend. Egy ágyúlövés nem esik.

Hosszú út előtt állunk. Érdekes, a hideg egyelőre nem kellemetlen. Egyelőre lóháton megyünk az üteg mellett. A legénység jó része gyalogol. Tetszik nekik, mert így nem fáznak. Mi is le-leszállunk a lóról, mert a lábunk kezd fázni a kengyelvasban. Azután gyalogolunk a nagy hóban. Ebben kifáradunk, újra felülünk a nyeregbe, s így váltakozva haladunk hol lovon, hol gyalog.

Pár napig úton vagyunk. Rongyos kis galíciai falvak között haladunk, alig egypár ház egy falu. A katonaság barakkvárosokban lakik. Ilyen barakktelepeken éjjelezünk, étkezünk. Az egész ezred együtt jön. Végre elérünk egy barakktelepet: Stojanov. Itt van a hadtestparancsnokság. Német hadtestparancsnokság, a Linsingen hadsereghez leszünk beosztva. Német tüzérséget váltunk le, a németeket nyugatra dobják át, úgy látszik, itt nem számítanak nagy harcokra, ide jó lesz ez a mi tönkrement 20. honvédhadosztályunk is.

No, szerezhetünk legalább vaskeresztet! Nagyon elegáns lenne a barna blúzon. De ha ilyen halotti csend lesz állandóan, hogy egy lövés sem esik, bajos lesz a vaskeresztet kiérdemelni!

Eljutottunk végre egy kis barakk-lágerhez: „Viehhof” nevet viselte. Itt sok kiürített német barakk volt, itt megtelepedett az ezredparancsnokság, s az egyes ütegek is megkapták már a „mozdonyállásaikat”, ahol az egész üteg letelepedett. Kemény Pali ezalatt megjárta Pauerrel a lövegállásokat is és azzal jöttek vissza, hogy majd mi vezessük be másnap az üteget az állásba.

Következő rész: „Te, hátha oroszok? ”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei

Szólj hozzá!

Címkék: karácsony lemberg tüzér dolina Hegedős Károly Temnica lövegállás Sztojanov

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4116519854

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • PollmannFerenc: Ide kívánkozik még, hogy a 30 és felest a Monarchia tüzérsége tulajdonképpen annak köszönheti, hog... (2021.11.25. 15:42) A híres 30 és feles
  • KajonÁrpád: @magyaros17: Nem akarlak elkeseríteni, de a hadosztályok nehéztüzérsége nem 30 és felesekkel volt ... (2021.11.25. 15:02) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása