Hegedős Károly harctéri emlékei – 29. rész
Mozgalmas hónapok várnak Károlyra Bécsben, ahol a magyar királyi 20. honvéd nehéz tarackos ezred 3. ütegét szervezik. Régi önkéntes társakra talál és új parancsnokokkal is megismerkedik. Hősünk és bajtársai nagy feltűnést keltenek a nélkülöző Bécsben egy sörözőbeli lakomájukkal, amikor a Magyarországról származó finomságokat fogyasztják el. Az osztrák fővárosban éri őket a császár halálának híre is: az új uralkodóra tett katonai eskü sem feledteti Károly számára a Habsburgok iránti bizalmatlanságát. Elérkezik az idő, amikor ismét az olasz frontra kell vonulniuk. Az önkéntes dilemma elé kerül: visszamenjen a Pauer-üteghez, vagy az új parancsnokánál maradjon…
Egy reggel megérkezett a legénység. Pár tűzmester hozta, meg két önkéntes tizedes, akik – ezer véletlen – nekem régi önkéntes társaim voltak Váradról; Róth Zoltán, az öreg Kriegsfreivilliger, egy öregarcú gnóm, aki annak idején megbukott a tiszti vizsgán, s azóta így teng-leng a harctéri kórházak és a menetütegekbe való beosztások között. A másik valami Schlotter nevezetű, 1914. októberi váradi önkéntes, ez is bukott tiszti vizsgás volt. Hogy mi szél hozta őket ehhez a honvéd üteghez, ők maguk sem tudták!
„1916 december Wien. Arsenal. Umbewaffnungs. Róth Zoltán jelent nekem”
(Fénykép az emlékiratból)
Pohl Karcsi, aki az öreg Pohl Albert dandárparancsnokunknak unokaöccse volt – ugyanolyan konfúzus koponya és tudatlan tiszt, de hadnagy – vindikálta magának, hogy az ütegparancsnok megérkezéséig az ütegparancsnokságot átveszi! No, jó – gondoltuk – csak vedd át, s mi már előre örültünk, hogy neki fog majd meggyűlni a baja az üteggel, nem nekünk.
A legénységet egy barakkban elhelyezték és Pohl Karcsi elrendelte, hogy naponként „foglalkozást” kell velük tartani! No, jó, ott menetgyakorlatoztatta őket reggelenként egy–egy órát, ez volt az egész. A legfontosabb volt a legénység megérkezésével kapcsolatban az, hogy a hadnagyok azonnal tiszti szolgát választottak, mi Kollárral meg egy közös tisztogató honvédet! Nagy szükség volt erre, mert a fiúk a gyenge bécsi koszton már-már éheztek! Néha bejárták a várost, hogy valami hideg felvágottat vásároljanak, de nem tudtak németül, s kinevették őket a hentesboltban, amikor ők követelték a „Schweinkäse” csudabogarat, (disznósajt, szóról-szóra lefordították, ahelyett, hogy a „Schwartel” szót megtanulták volna) tény, hogy koplaltunk. Pohl Karcsi kieszelte, hogy ő, mint ütegparancsnok, adhat egy-egy embernek 3 napra menetlevelet „Hód-mucsára” (ahogy mi Hódmezővásárhelyt hívtuk) szolgálati ügyben, s ez az ember azután majd megrakodik ott jóféle ennivalókkal, s elhozza nekünk.
Az ötletet meg is valósítottuk. Harmadnap megérkezett a Karcsi tisztiszolgája egy óriási batyuval; sült kacsa, púpos fehér kenyér, minden volt benne! No, mondtuk, most már mehetünk vacsorázni a „Maximilian-Keller”-be, ahol kitűnő volt a sör, de annál gyengébb az ennivaló!
A Maximilian-Keller söröző 1907-ből
(Forrás: ebay.at)
Kiraktuk az asztalra az ennivalót; egy sült kacsa, egy oldalas sertéskaraj sütve, egy 10 kg-os igazi magyar „durcás” kenyér, s azután körülültük. Elővettük a bicskáinkat, s rendeltünk sört! No, ez vacsora lesz!
Az osztrák vendégeknek a szemük fordult ki, ahogy megbámulták ezeket a ritkaságokat! – Um Gotteswillen, es kriegt man noch Heute-zutag so etwas?
– Selbstverständlich! – válaszoltam az érdeklődő, sápítozó osztrák komának!
– Und ich bitte, herr Fähnrich, wo bekommt man sowas?
– Wo? wo sie wollen, überall, in ganzen Ungarn!
– Ah, Ungarn, oh, das ist doch traurig, bei uns kriegt sowas nicht!”
Lakoma a bécsi sörözőben
(Rajz az emlékiratból)
Nagyon keserű szájízzel oldalogtak el az osztrák sógorok az asztalunk megbámulása után, mert hiába akartak tőlünk vásárolni egy–egy szeletkét.
– Verlangen Sie, Herr Fähnrich, wie fiel [helyesen viel] Sie wollen!
Megnyugtattam őket:
– Wissen Sie, dass ist nicht für Fremden; wir bluten so fiel, wir Ungarn, auf den Kriegsschauplätzen, statt der sämtlichen Nationen der Monarchie, dass wir benötigen selbst die Nahrungsmitteln, wass Ungarn selbst, allein erzeugt!
Cukorjegy Bécsben
(Forrás: www.geschichtewiki.wien.gv.at)
[…]
Azután egyszer csak megjelent az ütegparancsnok: fiatal főhadnagy, Kemény Pálnak hívták, már volt harctéren, de első intrádára eldöntöttük magunkban, hogy nem komoly katona, de még csak nem is komoly ember.
Külön lakott egy szállodában, a „Hotel zum Goldenen Lamm”-ban, egy kopott, régimódi szálloda egymásba nyíló földszinti udvari két szobájában. Állandóan tele volt nőkkel és lumpolt. De nem velünk. A reputációját féltette, de ha féltette, miért mesélte el nekünk a kalandjait?
A Hotel Goldenes Lamm a Wiedner Hauptstrasse 7. szám alatt
(Forrás: img.oldthing.net)
Németül nem tudott, pedig most már sor került az összes ütegfelszerelési tárgyak „Fassung”-jára, felvételezésére. Mindent név és szám szerint átvenni, ennyi kummet, ennyi ez, ennyi az, az ágyúkat, illetőleg a tarackokat is megkaptuk. Csak két tarackot kaptunk, amit először meg is kellett tanulnunk. A 15 cm-es tarackot két darabban vontatta 6–6 ló; az első hatfogat a lafettát, a másik a csövet. Minden tarackhoz két lőszeres kocsi tartozott, így összesen 8 db hatfogatot kaptunk.
Előkerült valahonnan végre valahára a „Protzenoffizier”, ahogy honvédül hívták, a „mozdonyostiszt” is. Trila János dr. román ügyvéd, tartalékos főhadnagy. Együtt volt az üteg, s mi már úgy éreztük, úgy november végén, hogy nemsokára megyünk a frontra.
Bécsben már otthonosan mozogtunk; egy este Kollárral elhatároztuk, hogy elmegyünk az operába. A bécsi operát akartam látni belülről, egyébként a magas zene sohasem vonzott. Beültünk elegánsan egy páholyba. Az opera nézőtere tényleg impozáns volt. Éppen az Aidát adták. Már az első felvonás vége felé tarthatott, amikor egy elegáns, polgári ruhás úr lépett be a páholyunkba és fölém hajolt.
– Ich teile den Herren Offizieren mit, dass Seine Majestät hete ruhig entschlafen sind! Möchte die Herren Offizieren bitten das Theatr sofort verlassen und nach Hause gehen zu wollen!
Megértettem. Kollárhoz hajolok: Kálmán, gyerünk azonnal haza, meghalt a Király! Igen, így meghalt a mi Királyunk, I. Ferenc József, Magyarország Apostoli Királya, ma, 86 éves korában!
Mi hirtelen fel sem tudtuk fogni ennek a halálesetnek a horderejét. Felállottunk, s azonnal hazamentünk. Azaz hogy még nem haza, hanem betértünk a „Caffée Francaise”-be, megtudni bővebbet az öreg király haláláról.
Nem lettünk okosabbak. Onnan is hazatessékeltek bennünket, s hazamentünk a „Hotel Kaiserhof”-beli lakásunkra.
Másnap országos gyászt rendeltek el. Minden színház, kabaré, mulató, bezárt; pár kávéház volt nyitva, de a zene szigorúan tilos volt. A házakon megjelentek a nagy fekete zászlók. Mi reggel bementünk az arzenálba, ahol rögtön sorakoztatták a legénységünket; mi tisztek is felállottunk és együtt tette le az esküt az üteg legénysége velünk: „Én, esküszöm az élő Istenre, hogy legfelsőbb hadurunk, ő császári és királyi fensége, Ausztria császára, Csehország királya, Magyarország Apostoli királya IV. Károly parancsainak úgy a szárazföldön, mint a vízen, a víz alatt és a levegőben mindenkor engedelmeskedünk stb. Isten engem úgy segéljen. Ámen.”
Az eskü elhangzott, s mi IV. Károly király felesküdött katonái lettünk. Én megjegyeztem a többieknek, hogy jól van, rendben van, a rend kedvéért egy katona egy napig sem lehet eskü nélkül legfelsőbb hadurával szemben, de egy kis szépséghibát látok abban, hogy mi IV. Károly királyt, mint Magyarország Apostoli királyát említettük az eskünkben. A Magyar Király, Szent István trónjának örököse csak abban a pillanatban válik Magyarország Apostoli Királyává, amikor – hűségesküjének letétele után – a Magyar Szent Korona a koronázás alkalmával a homlokát érinti. Ez közjogi, alkotmányjogi előírás, hiába örököli a királyságot az új király, az esküje letétele és a megkoronázás előtt ő még nem Magyar Király! Ebben különbözik a Magyar Király királyi volta Európa összes fejedelmeinek uralkodói voltától; az esztergomi hercegprímás királlyá keni a királyt, megkoronázza, de csakis esküjének elhangzása után. A Király megesküszik az élő Istenre, hogy Magyarország alkotmányához hűen fog uralkodni, Magyarország szentesített törvényeit megtartja és mindenkivel meg is tartatja, az ország négy tája felé vág a koronázási díszkarddal és megesküszik, hogy Magyarországot megvédi a világ bármely tájéka felől jövő támadással szemben! A koronázás ténye nálunk nem üres ünnepség – mint szerte Európában – hanem közjogi aktus, mely a királyt tényleg királlyá koronázza!
Miért volt I. Ferenc Józseffel 1848-ban a nemzetnek összetűzése? Miért nevezte I. Ferenc József „rebellisnek”, lázadónak a magyarokat, amikor mi, magyarok akkor nem kívántunk se többet, se kevesebbet I. Ferenc Józseftől, mint azt, hogy tartsa meg a nemzettel szemben az egy igaz élő Istenre tett esküjét és uralkodjék Magyarországon az esküjéhez híven, alkotmányosan! Nem tette! Esküszegővé vált, tehát megszűnt király lenni. Egy utolsó közhonvéd sem lehet közülünk, Magyarok közül sohasem esküszegő, hogyan válhatik azzá a „Legelső Magyar ember, a Király?”
I. Ferenc Józsefnek 1867-ben felejtette el „papíron” ezt az 1848-i botlását a nemzet, de igazán talán sohasem. Most megtért őseihez, mi most, magyarok, egy halott királynak megbocsájtjuk minden vétkét, s olyan pompával kívánjuk eltemetni, amilyen pompa megilleti a Magyar Királyt!
De az udvari előírások másképpen intézkedtek. Végignéztem a temetési menetet, s csak a hű magyarok, akik mérhetetlenül ontották a vérüket az osztrák örökös tartományokért a Doberdón, azoknak a magyaroknak képviselete, a Magyar Ludovika Akadémia II. éves hallgatói, akik oly gyönyörű pompát fejtettek ki, amilyet egyik náció sem – a menet legvégén haladtak az udvari előírások jóvoltából! Gyalázat – fordultam el, hát ezzel fizet Ausztria nekünk? Ezért tartunk ki becsületből az utolsó emberünkig ebben a szörnyű világégésben Ausztria mellett? Vagy opportunitásból, a Tisza István gróf politikájából, ami azt mondja, hogy Ausztria nélkül nekünk Magyarországnak végünk van, a bennünket környező és a rovásunkra terjeszkedni akaró népecskék felfalnak, megfojtanak bennünket? Igen, a Monarchia gerince voltunk már ekkor, s az ellenség bennünk éppen a Monarchia gerincét roppantotta ketté később Trianonban!
Az udvari gyász volt kötelező reánk tisztekre. Hat hétig gyászfátyollal bevont kardbojtot és a bal karunkon gyászkarszalagot hordtunk. Szórakozóhelyre menni tilos volt – kivéve a nem zenés kávéházakat.
Ebben az időben Rozállal való levelezésem nagyon elmélyült. Olyan komoly fordulatot vett, Rozál annyira komoly hangokat pendített meg, hogy úgy éreztem, Rimanóczynénak is kell írnom egy levelet; egy levelet, amiben meg kell írnom, hogy szeretjük egymást és hogy ha a háború rövidesen véget ér, én igyekezem mielőbb az oklevelemet megszerezni és Rózsikát feleségül venni.
[…]
[Budapestről] Visszaérkeztem Bécsbe, ahol azt rebesgették, hogy Károly király békét fog kötni rövidesen! Abszurdumnak tartottuk, mert jól tudtuk, hogy a békekötés nem egyedül a Monarchián múlik. Németország jelenleg jól áll a harctereken, az oroszt visszanyomták és Romániát teljesen elfoglalták.
Lassan-lassan az üteg minden porcikája együtt volt; reggelenként fogatolt gyakorlatokat tartottunk. A hátaslovamra már nem emlékszem, de jó ló volt, az a 48 db mecklenburgi nehéz ló pedig, amely a tarackokat vontatta, egyenesen kiállítási darab volt egytől–egyig. Húztak, mint a sróf!
A matzleinsdorfi pályaudvaron vagoníroztunk be. Korán reggel szedelőzködött össze az üteg, a málháink már szépen összecsomagolva a tiszti málhás kocsin. Most végre csináltattam egy katonaládát, lakattal, zárral. Fényképező kellékkel jól elláttam magamat, vázlatkönyvekkel is. Megállapodtam a 6/6 cm-es Icarette-nél, s a gép a vállamra vetve lógott az uhlankámon átvetve, ahogy lóháton, teljes felszerelésben kivonultunk a vagonírozáshoz. Az üteg konyhája közben útközben már főzött is, indulás előtt, reggel 6-kor jól esett a forró legénységi feketekávé. A kulacsainkat is megtöltöttük vele.
Endrétől kaptam Váradon egy báránybőrrel bélelt viaszkosvászon hálózsákot. Azt is vittem. Nem tudtuk még, melyik frontra megyünk, reménykedtünk, hogy nem az olasz frontra.
Ez a reménykedésünk hiú ábrándnak bizonyult, mert hiszen az egész ezred, sőt az egész 20. honvédhadosztály az olasz fronton volt, tehát valószínűbbnél is biztosabb, hogy oda megyünk.
Délig bevagoníroztunk. Nem volt könnyű, mert az óriási mecklenburgi lovaink kumettel együtt alig fértek be a zárt teherkocsikba! Le kellett szerszámozni és úgy bedugdosni őket. Az ágyú, ill. tarack két db-ban jött, ezzel baj nem volt. Mi tisztek összesen hatan voltunk.
„A M. Kir. 20. Honvéd Nehéz Tarackos ezred 3. ütege bevagonírozva a metzleinsdorfi [matzleinsdorfi] pályaudvaron, indulásra készen az olasz harctérre. Az üteg tisztikara: (Pohl Károly hdgy. hiányzik a képről, ő vette ezt fel.) 1. Kollár Kálmán zls. [[zászlós]] [felderítő tiszt] 2. Hegedős Károly zls. [felderítő tiszt] 3. Schlotter Ferenc önkéntes, 4. Kemény Pál fhgy. ütegparancsnok; 5. Róth Zoltán önkéntes, 6. dr. Tripa János fhgy., mozdonyostiszt. 7. Papp hdgy. Az én sapkámon látszik a 20N. piros posztóbetűs jelzés.”
(Fénykép az emlékiratból)
Ebből az időből sok fényképem van. Megőriztem a filmeket egészen a 30-as évek végéig, amikor is Kollár (Koltay) Kálmán, aki akkor a váci Kodak gyár vezető tisztviselője volt, mint régi közös emléket egy sorozatban megnagyított saját magának is, meg nekem is. Még nem tudom, hogy ezeket a fényképeket egyenként beragasszam-e ide, a memoirjaimba, vagy talán inkább külön egy albumot csináljak belőlük, s itt csak hivatkozzam reájuk, tekintve, hogy ezek a meglehetősen nagy méretű képek sok oldalt elrabolnak a memoirból, ami már úgyis szörnyű terjengősnek ígérkezik, tekintve, hogy még csak a II. kötet elején tartok és eddig már 1000 oldalnál többet tesz ki 21 év leírása az életemből! Mennyi lesz akkor az 50 évtől vagy az 50. életévemig terjedő szakasz? Már úgyis látom, hogy a II. kötetet (1915-1933-ig) két alkötetbe kell osztanom IIA = 1915–1922. és II.B = 1922-1933-ig.
Az út Metzleinsdorfból a harctérig nagyon vígan telt el. Bár a konyha főzött, étkezni rendszerint még az útba eső állomásokon is étkeztünk. A legénység, az ágyúk és a lovak teherkocsikban, mi tisztek pedig egy II. oszt. személykocsiban utaztunk. Olyan bőséges hely volt ez az egy személykocsi 6-unk számára, hogy a tűzmesterek zöme meg a két önkéntes is jó fekvőhelyekhez juthatott itt; no meg a tisztiszolgáink, akik állandóan hordták nekünk az enni- meg innivalót.
Rövidesen megérkeztünk az olasz harctérre. Jóval hátrább vagoníroztunk ki, mint ez év februárjában kiszálltunk volt Faltay Palival, mert az olasz front itt erősen visszahúzódott. Tekintve, hogy teljesen menetképesek voltunk, az utolsó vasúti állomáson egy-kettő kivagoníroztunk, s az üteg, menetoszlopban szépen felállva, elindult a Bahnhofkommandó utasítása szerint szépen, komótosan. Sutára dirigáltak bennünket. Az időjárás nagyon mostoha volt, állandóan szitált az eső, áztunk, fáztunk. Ezer szerencse, hogy Sután rendes, ép, polgári házakban tudtunk bekvártélyozni. A lakosság régen elmenekült, de a kis falu ott állott még elég épen, elhagyatva, illetőleg katonasággal telve. Nagyon sokáig nem tudtuk, hová megyünk tüzelőállásba.
Tényleg, ebbe az időbe esett Károly királynak a különbékére irányuló szerencsétlen akciója. Sután állottunk pár napig, amikor azt a parancsot kaptuk, hogy vonuljunk fel egy Stiac nevű faluba, ami messze mögöttünk volt egy szédületes szerpentinút végében, egy hegy tetején. Az idő fagyos volt, a lovak csúsztak a fagyos földön, s amint a harctéri vázlataim közül egy, a „Stiakon pihentünk” című mutatja is humorosan, egy lőszeres kocsink teljes lőszerrel lezuhant a szakadékba, de hála Istennek, emberek, lovak, lőszeres kocsi, mind fennakadtak a hatalmas fenyőfákon a köpenyük, a szerszámzatuk és a kereküknél fogva, mintha csak a Jézuska hozta volna őket a Karácsonyfán!
Hajnali 4 órakor érkeztünk kimerülve Stiakra, s reggel 7 órakor már kaptuk az új parancsot: vissza le Sutára és a Temnica melletti dolinák egyikében foglaljunk el tüzelőállást!
Egy kis fejetlenség már volt ebben az időben a hadvezetőség intézkedéseiben! Kimerülve érkeztünk Stiakra ugyanilyen kimerülve vissza Sutára. Az eső állandóan szitált, s a mi kényes nehéz lovaink a szabad ég alatt állottak!
Minden reggel beteg lett 5–6 ló! Ha ez tovább így megy, egy héten belül egy ép nehéz lovunk se lesz! Itt gyorsan intézkedni kellett!
Összetalálkoztam Faltay Palival, aki még mindig a Pauer-ütegnél volt, sőt örömmel újságolta, hogy az osztrák tiszteket már javarészt elhelyezték az ütegtől, s új honvédtiszteket kaptak. Fábry fhgy., Sári Náci zls. Most jöttek hozzájuk, de az öreg Pauer, ahogy meghallotta, hogy én visszajöttem a Kemény üteggel, rögtön számít reá, hogy visszakéredzkedem hozzá!
No, azt már nem – gondoltam, mert Kemény Palinál a szolgálat kedélyesebben ment, mint Pauernél, azonkívül Pauernek nem tudtam megbocsájtani azt a februári 3 havi legénységi kosztot, amit etetett velünk! Egy bizonyos, a Kemény ütegnél nem volt olyan nagy rend, mint Pauernél, s ha Kemény Pali valamit eltolt, rendszerint mi voltunk a bűnbakok, ami Pauernél sohasem történt meg.
Mindenesetre törtem a fejemet, melyiket szeressem. Pauert vagy Keményt? Itt hagyjam Kemény Palit, aki hozzám, mint jó tisztjéhez annál inkább ragaszkodott, mivel Pap és Pohl legfeljebb csak az ütegben voltak jók első tisztnek, a megfigyelőben csak mi voltunk jók Kollárral!
„Melyiket szeressem” töprengtem, s megszületett a „Pókayné” című karikatúrám! Pauer csalogat, de „schwarzgelb” az öreg, Kemény félt, s az igazat megvallva nem lett volna szép dolog Keményt ilyen korán a faképnél hagyni. Maradtam a Kemény ütegben.
Következő rész: „Megszoktuk már mi is a háborút, s meguntuk”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei
