Hegedős Károly harctéri emlékei – 20. rész
Az önkéntes alakulata Merna falun és Vrtoce majoron keresztül eljut Cotičibe, amely már közvetlenül a Monte San Michele mellett található. Időközben megismerik új beosztásukat, valamint feletteseiket is és kiépítik lövegeik állását. Hősünk megérkezett a Doberdó-fennsíkra. Cotiči, a kis falu ekkorra már heves harcok színterévé és felvonulási terepévé vált. Önkéntesünk felfedezi a kavernákat, a futóárkokat és megmutatják nekik a bienék rendszerét. A küzdő felek élete ezen a frontszakaszon korántsem annyira nyugalmas, mint korábbi állomáshelyükön volt…
József főherceg ennek a hadtestnek a parancsnoka, amelyik a M[on]te San Michelén tartja a vonalat. Ebben a hadtestben van a m[agyar]. kir[ályi]. 20. honvéd hadosztály. A 20. honvéd hadosztály négy gyalogezredből áll, mégpedig az 1-es (budapesti), a 3-as (debreceni), a 4-es (nagyváradi) és a 17-es (székesfehérvári) honvéd gyalogezredekből. A hadosztálynak három tüzérezrede van, úgymint a 20. honvéd tábori ágyúsezred (8 cm) hat üteggel, mindegyik 6 ágyúval, a 20. honvéd tábori tarackos ezred 4 üteggel, mindegyik 6 ágyúval és a 20. honvéd nehéz tarackos ezred, amelyből eddig tudtunkkal még csak az 1. üteg áll fenn meg a 4. üteg, az első 4 db modern, visszafutó-csövű 150 m/m ø -öbü tábori nehéz tarackkal (a Polónyi-üteg) és a 4. üteg, két messze hordó 150 m/m ø-es nehéz tarackkal. Ennek az ezrednek 2. ütege leszünk most mi, ezzel a 4 db. öreg Uháciussal, amit márciusban kaptunk, s ezzel a mindenféle gyülevész osztrák, cseh, zsidó tisztikarral és legénységgel.
„A kadetti „sarzsilovamon” a Mt. San Michele-re vezető út közben Vrtoče-majornál, ahol megtelepedett a Protzensationunk a Cotiči-i tüzelőállásban töltött időnk alatt. (A gépemmel felvette Faltay Pali.) A nyeregre mindig van csatolva két etetésnyi zab – legalább is ebben az időben.”
(Fénykép az emlékiratból)
A „Batteriestab” tehát, amely Pauer fhgy-ból, Faltay és Hegedős Kadettekből, egy felderítő altisztből és a szükséges (2 stáció) telefonistákból állott a teljes felszereléssel és telefonállomásokkal, lóháton átlovagoltunk az Isonzó és Görz közötti síkságon Merna falun át és a falu mellett leszálltunk. Erdőn, dombon mentünk fel gyalog hárman Pauerrel, mi a két kadett. A szép vörösfenyő erdőben békésen húzódtak meg a fekete kátránypapírral bevont és befedett kis barakkok; a hadosztály meg a tüzérdandár megfigyelők és tiszti lakások. Kristálytiszta, pormentes levegő, a barakkok között vezető kis járdák lapos kövekkel kirakva, a barakkok előtt kis virágágyak, virággal és olasz rohamsisakokkal szegélyezve. Szinte nyaralótelepnek tűnik az egész.
Az Isonzó folyó és a Wippach patak torkolata – térképvázlat az emlékiratból [Peuma és a Podgora ténylegesen az Isonzó nyugati oldalán található – a szerk.]
Itt van a tüzérdandár parancsnokunk Pohl Albert ezredes állomáshelye. Itt kell Pauernek jelentkeznie. Pauer bemegy az egyik barakkba, amelyiknek szép kis ablaka, az ablaknak külső spallettje is van. Sokáig marad benn. Úgy látszik, tanácskoznak. Egyszerre csak nyílik az ajtó, kilép rajta egy köpcös harcsaképű öreg ezredes, mögötte Pauer meg pár tiszt. Szoborrá merevedünk. A „legbékebelibb” szabályossággal jelentkezünk: Herr Oberst, Kdtt. Karl Hegedős meldet sich gehorsamst …. etc.
Az ezredesnek ködös a tekintete, „na ja, die zwei sind Ihre Kadetten Pauer, nicht war?”
Azután, mintha hirtelen az eszébe ötlene valami: „Na ja, auch die zwei Kadetten, nicht war?” Ezzel visszatotyog a barakkba, kihoz egy zöld literes üveget, meg egy poharat. A Faltay kezébe nyomja a poharat. Tele tölti vörösborral. Faltay „habt acht”-ban kiissza fenékig! Azután én is. Pompás vörösbor volt. Nem „Etappensäure”. Úgy látszik, az öreg itt az üdülőben fél a harctéri ragályos betegségektől, azért nyakalja ilyen szorgalmasan a vörösbort.
Végre megyünk. Pauer megkapta az instrukciókat. Az üteg itt marad Vrtoče majornál éjfélig. Mi szemrevételezzük (rekognoscáljuk) a tüzelőállást meg az ütegmegfigyelőt, gyalog felmenve a San Michelére a mély Vallone-völgyön át. Bizony, rendkívül nagy teljesítmény volt, mert rekkenő volt a hőség, egész nap az a kis vörösbor, meg pár korty fekete lötyögött bennünk, s izzadtunk keményen. A Mte San Michele mint kopár fennsík tűnt fel; kő, kő és kő mindenütt, gyér vegetáció, mert a gránátok naponként felszántják a terepet.
Térképvázlat: Cotiči és a Monte San Michele magaslati pontjai
Feljutottunk végre Cotiči faluba. A naplómban kis vázlat van, az utasítás a 75.000-es térkép szerint:
Geschützstation = 242-től nyugatra
Batteriebeob[achter] stand = 237
Beob[achter]. II. - a két 275. közül az egyiken!
A Geschützstand hossza 70 méter!
Itt most a naplómból másolok majd, egyelőre az első impressziókat írom:
A Wallone-völgy csaknem mély szakadék, már kiépült a völgyből fel a Michelére egy széles szerpentin út, ezen megyünk felfelé. Fent a hegy csaknem fennsík-szerű, lapos sík a teteje. A túlsó lejtőn már csaknem a gerinc, fent van az olasz, úgy dolgozta előre az állásait lépésről-lépésre. Mi tartjuk a gerincet. Fent, a fennsík tele üteggel; nem lehet belátni sehonnan sem, legfeljebb egy-egy repülőgép végez felettünk felderítő repülést.
Az ütegek félig beásva, félig gallyakkal, s kövekkel leplezve vannak. Primitíven; némelyik felett tető van; a mi lövegeinknek dróthálója lesz majd, a hálón kövek és gallyak. Még repeszdarabok ellen sem véd, csak leplez.
A Vallone-völgy keresztmetszeti rajza az emlékiratból
Megyünk felfelé. Pár ház romokban, ez Cotiči falu. Minden ház kőfallal kerítette körül a telkét apránként. Amikor a paraszt a kertjében ásott, s egy kő akadt az ásója alá, felvette a követ, s kitette a telke szélére. Így lassan bekerítődött a telek, körülbelül 1.20 – 1.50 m magasságú, egymásra rakott kövekből. Ezekből a kőfalakból azután lassan-lassan leplezett és részben védett gyalogutak képződtek, mert az állásokba felmenő legénység kőfaltól-kőfalig, magát fedezve haladt felfelé. Ahol két kőfal között rés volt, ott kipótolták lassanként. Persze sok gránáttalálat volt a kőfalakban. Ott lerombolva feküdt a kőhalmaz. Mégis, ha jött egy schrapnell vagy egy gránát, az ember a kőfal tövében lehasalt; ha a fejét védve érezte, már nyugodtabb volt.
Kiépített fedezékek lovak számára egykorú fényképen, Cotičiben
(Forrás: europeana.eu)
Az egyik ház pincéjében volt a tüzérparancsnokság; ez olyan vegyes gruppenkommandó-féle volt. Elértük a kápolnát. Ez elég épen megmaradt, valami éléstár volt benne. A kápolna előtt volt egy sima terület, valami 100–120 méter széles és 20–25 m mély. Ezt jelölték ki lövegállásnak.
Pauer kijelölte a lövegek helyét; minden löveg között egy-egy fedezékszerű félszernek; az egyikben muníció, a másikban legénység és egy-egy tiszti fedezék lesz.
Megyünk tovább. Közeledünk a gyalogsági vonalhoz. A Michele északi lejtője lankás és még van az északnyugati [helyesen északkeleti – a szerk.] sarkán egy kis vörösfenyő-erdő. Itt van a 237-en az ütegmegfigyelő. Ez már készen van: hát bizony, csak schrapnell-szilánk ellen véd. Benne egy 15-szörös távcső, amivel messze ellátni a Michelétől nyugatra elterülő síkságra, ahol az olasz ütegek állanak.
Az ütegmegfigyelő-fedezék
(Rajz az emlékiratból)
Egy-egy torony élesen kiül; balra, délnyugatra látszik egy kis darabon egypár ház, útkereszteződés, a tipikus „bildstock” (útjelző képoszlop) jobbra, északnyugatra az Isonzó egy db-ja, ahol az állás már az Isonzón túl van.
„A Monte San Michele az Isonzó mellett, ahol 1916. június 13-tól augusztus 6-ig állott az ütegem harcban az olaszokkal. 1916. aug. 5-én foglalták el az olaszok rohammal; a mi tüzérségi lövedékünk – dacára, hogy közvetlen irányzással és schrapnellgránáttal lőttük a rohamozó olaszokat – hamarább elfogyott, mint a rohamozó olasz gyalogság. A kép hátterében látszik az Isonzó folyó kanyarulata.”
(Fénykép az emlékiratból)
Elérünk az első gyalogsági vonalhoz. Egy hatalmas kavernába jutunk a futóárkon át a „Lukachich tunnel”-be. Lukachich altábornagy volt a 20. honvéd hadosztály parancsnoka. A hatalmas kaverna a sziklába volt robbantva kb. 4-5 m mélyen a föld alatt. Gránátbiztos volt. A segédmegfigyelőnk itt lesz, a lövészárok egy lőrésén fogunk kinézni, s úgy figyelni a lövéseket. A gyalogos tisztek rém barátságosak voltak, mindenütt csak zászlós és zászlós, mint századparancsnok. Végigvezettek az állásokon. A szakaszokat „Biene”-nek hívták, egy-egy „biene” hossza 2-300 méter volt, a Michele két 275 ill. ⌖ja között a 10-es Biene feküdt, tőle balra a 11. és így tovább. A 13-14. bienék már a Doberdó faluról elnevezett doberdói karszt-lapályon feküdtek, a 8. biene meg már csaknem lefutott az Isonzó bal-partjára, ahol folytatódott egészen a Podgora nyugati gerincéig, ahonnan jöttünk. Ez a körülbelül 5-6 km-es frontszakasz volt a 20. honvédhadosztály vonala.
Most, hogy időrendben haladjak, a naplóból másolok:
1916. június 13.
Még tartozom az áthurcolkodás leírásával, hát június 8-ra kell visszatérnem. Június 8-án reggel elindultunk, Pauer, Faltay és én, a szükséges telefonistákkal. Merna mellett van egy kis falu, ott leszállunk a lovakról, s felmegyünk a 343. magaslatra, ahol József főherczeg fenséges urat láttuk. Innen 11-kor elindulunk toronyirányban Cotiči (= olv. Koticsi) faluba. Roppant fárasztó az út, délután ½ 5-kor a csoportparancsnokságtól kapunk ebédet.
„1916 július hó, Mte San Michele, Kotici, tüzelőállás. Nyakamban a kis malacos amulette”
(Fénykép az emlékiratból)
A Cotiči-i templom sekrestyéjében alszunk, ami éléstára a törzsnek. Lengyel segédorvos kedvesen fogad, s 9-én nála ebédelünk. 9-én reggel feljön Bahr hdgy. (előlépett ő is), s a legénység elkészíti a „Bettung”-ot a Haubitzoknak. 9-én éjjel jönnek fel a tarackok, meg a muníció. Dübörögnek a tarackok a csendes éjszakában, egész éjjel fent vagyunk, lótunk-futunk ezért-azért. Este 11-kor lefekszünk, vacsora nincsen. Az ágyúk felvontatása és állásba állítása már nem a felderítők munkája, de Pauer ideges, leszid, miért nem vagyunk ott, amikor az ágyúkat hozzák!? Négykor hajnalban lefekszünk, reggel 8-kor Faltay felmegy a gyalogsági állásba. Az állás jól ki van építve, de állandóan tűz alatt tartják az olaszok, különösen a bombák kellemetlenek. (= aknák, közeli lövészárkokban felállított, meredek röppályán (75°-95°-on) becsapódóak.) A lövegállás mellett sírok, a kápolna előtti téren sírok, az egész fennsíkon sírok, naponként 10-15 sebesült, s 2-3 halott egy 200 méteres szakaszon: egyik sem biztató jelenség.
A szolgálati nyelv továbbra is német. Pauernek az az elve, hogy a háború alatt nem lehet magyarosítani. A háború az, ami megmutatta megint Ausztriának, mire képes Magyarország!
11-én este ki vagyok fáradva, hátraküldött Pauer a legénység egy részével gázálarcokat fassolni és megtanulni az álarc használatát egy, a Segeti (= olv. Szegeti) falu melletti gyalogsági nagyobbszerű pihenőlágerbe, ahol van egy gázkamra. Itt próbáljuk ki az álarcokat. Nagy út volt Cotičiből Segetibe gyalog, nagyon ki vagyunk fáradva, s éppen egy istálló mellékrészében ütjük fel az éjjeli szálásunkat, amikor, csodák-csodája, Fleischer Gyurkába botlunk! Gyurka is itt van a Doberdón egy ütegnél, ő már zászlós. Nagyon megörülünk egymásnak, 12-én reggel 6-kor beszól értünk, együtt megyünk fel innen a megfigyelőbe.
Következő rész: „Öldöklő gáztámadásra készülünk”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei
