Hegedős Károly harctéri emlékei – 19. rész

Önkéntesünk alakulata már több hónapja tartózkodik állomáshelyén és az élet megszokott rutinját kevés esemény zökkenti ki. A felderítői szolgálat mellett sok ideje jut rajzolásra, festésre, levél- és naplóírásra is. A kadét számára új feladat adódik: helyettesítenie kell a szabadságra távozó Fleischmann főhadnagyot, akinek a meglehetősen nagyvonalú eligazítása egy váratlan ellenőrzés során kínos perceket szerez Károlynak. Az ambiciózus kadét nagyon szégyelli magát, de Pauer ütegparancsnok – jó lélektani érzékkel – éppen megfelelő feladatot ad számára, hogy kiköszörülje a csorbát: az üteget fel kell készíteni, hogy az új frontszakaszra költözzön, ami nem más, mint a rossz hírű Monte San Michele…

Naponként érintkeztünk Pauer ütegparancsnokkal. Ha egymás között voltunk vele – nem volt idegen tiszt jelen – akkor magyarul beszélgettünk, s lassanként megszűnt az a szörnyű feszes szolgálati viszony közöttünk, ami az osztrák ármádiában szinte tűrhetetlen zopf volt. Elüldögéltünk a barakkjaink előtt esténként, várva a vacsorát, amit már rendes fehér porcelántányérból fogyasztottunk itt el, elvégre Görz egy ugrás volt, s pár tányért, poharat, ilyesmit beszereztünk.

Pauer felfigyelt az én rajzkészségemre. Megtudta Faltaytól, hogy II. éves építészhallgató vagyok civilben. Civilben ő is építész, később tudtam meg róla, apránként egyet s mást. Néha elbeszélgetett velünk, lassanként a térképre bevezetett célokat is megmagyarázgatta. Gyakran készítettem neki a Gruppenkommandóhoz benyújtásra kerülő írásbeli jelentéseihez térképvázlatokat, pauspapír, lénia, tus, ilyesmi is összegyűlt a requizitumaink között. Panorámavázlatot csináltam veszélyes felvétellel, ostobául Prinz oberltsnak [?].

Pauer néha egy ingben, rövid gatyában sziesztált, hímzett fekete papucsban, mezítláb. Ebből az időből való egy nagyon sikerült rajzom a harctéri vázlatkönyvemben: „Der Bürgermeister von Pewma”! Ő ugyanis olyan habitué volt itt, a Pewma falu feletti Podgora domboldal tüzérmegfigyelői telepén, úgy kalauzolta az ide hébe-hóba feljáró törzstiszteket, hogy a karikatúrám címe határozottan hízelgett neki. Ezentúl nyilván is tartotta, no, van-e valami új rajz a vázlatfüzetemben? Mert az én harctéri vázlataim, amik most egy nagy, bőrszegélyes vászonkötésű albumban vannak összegyűjtve, tulajdonképpen úgy gyűltek meg, hogy a harctérre menetelemkor vittem magammal egy vázlatkönyvet. Ebbe kezdtem rajzolgatni, ezek a rajzok kezdtek szépen rendben gyűlni. A vázlatfüzetem mindig velem volt a mosdó-felszerelésemmel, vagy a gyulai-táskámban. Így lassanként aquarell-festékeket is szereztem, ecsetet, s a rajzaimat koloráltam. Ráért az ember, az oslaviai rostokolás se volt mindig gránáttüzes rettegés. Hallgatott ott minden fegyver napszámra, hétszámra, csak a menázsi-hordás idején, csak a nap bizonyos szakában volt egy-egy félórás ágyútűz, azután elült újra minden. Ilyenkor azután mit csinálhat az ember. Ott a telefon, bármelyik percben parancsra kell várni, jelentést kérhetnek, vagy akármit. De a telefon sokszor napszámra néma. Kiül tehát az ember a deckung elé, s levelet ír haza, a boldog világba, amitől olyan szörnyen elszakadt az ember; levelezget a lányokkal, Rimanóczy Rózsikával, aki hűségesen és kitartóan válaszolgat. Azután azt is befejezi. Még mindig rengeteg ideje marad. Ilyenkor vettem elő a vázlatfüzetemet. Érdekesek az oslaviai első vázlatok között: „Nagypéntek délután!” Mélységes csend, a romokon táncol a napfény, ragyog az ég, mintha az élet örök volna, kár hogy ez a háború végtelennek tűnik a maga tespedtségével. Mert más az, ha ütközetek sora jönne, napról-napra, mozgó harc, előre, hátra, nagy menetelések, az ágyúk befogva, mi lovon, mennénk, megállnánk, tüzelnénk, újra mennénk, akkor a harcban repülne az idő! De így, amikor jóformán „harcoló hivatalnokokká” tespedünk, reggel a szokott időben felkelünk a barakkban, felöltözünk, mosakodunk és fogat mosunk, azután a Lakatos-elkészítette reggelinket elfogyasztjuk, elolvassuk a Pesti hírlapot, azután rágyújtunk, összekészülünk, s elindulunk a megszokott úton fel az oslavijai 164-be. Útközben legfeljebb 4-5 új gránáttölcsért találunk, vagy egy-egy szakaszon új irányjelző táblát friss fehér fenyőfa-deszkára tintaceruzával írva: INF REGMT No= 72. Comp. 3. →. Ez az egész változás? Vagy az, hogy ma az idő felhős, csepereg az eső, kár, hogy a gumikabátom még februárban tönkrement!

Általában: Tevékeny életben repül az idő, semmittevés meg végtelenné nyújt még egy rövid napot is! Ez érvényes úgy a háborúban, mint békében, akármikor, akárhol!

Faltay azt beszéli, hogy mi rövidesen elmegyünk a Monte San Michelére, vagy a Doberdóra, mert ott van a 20-as honvéd hadosztály, s elvégre mi már idestova két hónapja honvédekké vedlettünk, reklamálnak bennünket ebből a „cselák” társaságból odaátra, a honvédekhez. No, ez legalább egy kis mozgást fog jelenteni, felkerekedünk, szedjük a sátorfánkat és megyünk.

Ez nem megy olyan gyorsan. Egyelőre a Kt. 188-ra járunk, meg – amikor már ez is megszűnt –, itt, ahol lakunk, az ütegmegfigyelőben tartunk a távcsőnél teljesen egyedül 4-4 órás szolgálatot. Ez roppant terhes éjszaka, mert sem világosságot gyújtani, cigarettázni nem szabad, sem beszélgetni nem lehet, mert az ember teljesen egyedül van. Hárman váltjuk egymást; egy Feuerwerker meg mi ketten Faltayval. Ha én este 10-kor felmegyek, hajnali 2 óráig ülök fenn. Mélységes csend, s a távcsőben csak a világítórakétákat látni. Az ember ül és figyel. Néha távol egy-egy ágyú megszólal, süvít a lövedék, egy pillanatra elhallgat, valahol robban! Újra csend.

Az utolsó félóra nem akar elmúlni sehogy sem! A karkötő-órám világító számlapja mutatja: 1.35. Még 25 perc! Eltelik egy végtelen idő! Álmos is vagyok, de elaludni Isten őrizzen. Inkább felhívom valamelyik állomást. Jelentkezik. Szörnyű hosszú az idő éjjel. Újra megnézem az órát 1.42. Borzasztó!

Végre lépéseket hallok. Megjön a Feuerwerker! Allgemeine ruhe, nichts passiert! Levált. Gute Nacht Herr Kadett! Gute Nacht Feuerwerker!

Megyek le. Faltay az igazak álmát alussza. Nekem most reggel 10-ig pihenőm van. Lefekszem. Közben ½ 6-kor Faltay öltözködik. Felébredek. Utána újra elalszom. Reggel 7-kor felkelek. Gyönyörű reggel. A barakk előtt, a fák között egy kis asztalt helyeztünk el. Itt reggelizem. Így telik el egyik nap a másik után. Tízkor felmegyek a megfigyelőbe. Nappal gyorsabban eltelik az idő. Úgy fél kettő tájban feljön Lakatos hozzám, kész az ebéd, Faltay Kdtt. úr megvárja 2 órára a Kdtt úr Hegedőst az ebéddel. Jó, megyek 2-kor, ha jön a Feuerwerker. Ides küldött 100 cigarettát nekem!

 „Tüzérségi megfigyelőhely az erdő szélén. A bokrok között periszkóp segítségével figyeli az egyik tüzértiszt a közelben elhelyezett üteg lövegeinek hatását, s tapasztalatait közli azután a közelében levő tüzérrel, aki tábori telefonon tovább adja a híreket az üteg parancsnokának.” (Kép a Tolnai Világlapja 1917. április 5. számából. Forrás: Arcanum)

Fleischmann fhgy. szabadságra megy. Engem rendel le Pauer a helyettesítésére. Örülök neki, bár egy kicsit szorongok: önálló parancsnoknak lenni 120 ember és 120 ló felett? Azután a konyha, a „Fassung”, az átvétel stb. Nagy gond lesz.

A naplómban nem találom ezt az időszakot, a vázlataim azt mutatják, hogy a Staffelnél lévő konyhát – aquarell – május 20-án a Kt. 188 on festett „Wenn die Nacht auf das Feld sich niedersenkt” silhouette-rajzot meg május 2-án rajzoltam, de a naplómban még van egy panoráma skicce a „Sandsackburg”-ról, amit a Kt 188-on vázoltam. Úgy látszik, május 10-25 között lehettem a Staffelnél.

Endre akkor is meglátogatott – ott a fénykép róla a vázlatok között. A Kt. 188-as megfigyelővel meg úgy állt a dolog, hogy ide csak 10-12 naponként egyszer jutott reám a sor, mert más ütegek is váltottak bennünket. Tehát: májusban, napi szolgálat Pauer mellett, 4 óra egyedül, 8 óra szabad, minden 2 hétben 2-3 nap a Kt. 188-on és május 10-25 között a Staffelnél, amiről nincs naplóm!

Erről nincs naplóm, mert rengeteg volt a dolgom. Amikor lementem, az öreg Fleischmann azt hitte, hogy az ő szabadság-ideje alatt sem lesz egyéb, mint „weiterwursteln”, szóval a megszokott mindennapos, kényelmes élet. Az átvételkor nem is igen törődött semmivel, miből mije van az ütegnek, stb., mi hol áll, megmutatta, hogyan kell a blankettákat aláírni, amire húst, élelmet, muníciót fassoltunk a Divisionstren-től, azután quvitte! Boldogan elutazott. Még azt meghagyta, hogy korán ne keljek, wozu? A manipuláns szolgálatvezető Feuerwerker mindent elintéz!

 1916 május 5-én Rosenthalban keltezett Dienstzettel (szolgálati jegy) építőanyag vételezéséről: „Pauer főhadnagy úr parancsának megfelelően a mellékelt 20 nagy és 30 kis vaskapcsot el kell küldeni a 188 magaslati ponton lévő 2. megfigyelőnek, amelyet maga a lövegállomás köteles továbbvinni.”

Hát én bizony nem strapáltam magamat. Fényképeket hívtam elő esténként, s nem keltem korán. Egy reggel – lehetett úgy ½7 –, arra ébredek, hogy az ablakomból kinézve meglátom, hogy a barakkom előtt Pauer ugrik le a hátaslováról!

Szent egek! Hát miért nem szóltak nekem, amikor ő a lovát kérte, hogy jönni fog?

Hálóingben vagyok, de mire ő felér a barakkomhoz, már a nadrág, csizma rajtam, s a blúzomra a szolgálati derékszíjamat csatolom!
– Te most kelsz fel, pfuj, szégyelld magadat!

Ennyit csak, azután visz körül. Hány ló maródi? Ich weiss es nicht! Tessék, a Protzenofizier nem tudja! Hány kocsi megy lőszerért? Ich weiss nicht! Absurdum!

Szörnyen szégyelltem magamat. Rettenetes hanyagság és mulasztás! A Fleischmann poltronsága az oka! Miért nem adott mindent rendesen át, s miért nem figyelmeztetett, hogy Pauer nagyon keményen visz mindent?

Megtanultam egy életre, ezt el ne feledd kisfiam. Egy vezetőnek mindenről kell tudnia, mindenben intézkednie, még akkor is, ha „mások” (a felelőtlenek!) azt mondják, hogy: ach, wozu?”!

A bőr majd lesült az arcomról, ilyen viselkedést, amikor Pauer tulajdonképpen jót tett velem, tiszti konyhát adott, tiszti szolgát kaptunk, kadettek lettünk! Hát megérdemeltem én ezt? Nem! No, akkor ki kell érdemelnem! Hogyan?

Erre is sor került. Az történt ugyanis, hogy parancsot kapott az üteg: készüljön fel, legyen menetkész, mert átmegyünk innen a hadosztályunkhoz, a Monte San Michelére!

Ilyen nagy tespedtség után – itt állt az üteg trénje már legalább 10 hónapja egy helyen – nem olyan könnyű „fahrbereit”-té tenni egy ilyen gyülevész, szedett-vedett üteget. Kocsink, lovunk, felszerelésünk szedett-vedett! Van gyalogsági apró lótól kezdve a nagy mecklenburgiaikig mindenféle lovunk; szekerünk, parasztszekerünk van nekünk csak, ezzel cipelünk mindent, lőszert, élelmet, tartalékszerszámokat, mindent!

Tulajdonképpen ezért jött Pauer az üteghez, illetőleg a Staffelhez. Az üteget „marschbereit”, menetkésszé tenni, ahogy mondják.

Az első haragos gesztusok után megnyugodott. Végignézett mindent – ő tudta, miből mink és mennyink van – és azután bejött a barakkomba.
– Ülj le! Van noteszod?
– Igen.
– Add ide!

Ő maga jegyezte fel;

42 Munitionswagen
9 Reqvisiten[wagen]
3 Bettungs[wagen]
1 Beschirrungs[wagen]
2 Trainmaterial wagen
3 Bagegewagen
9 Proviant[wagen]
69 wagen = 138 Pferde = 69 Kutscher.

– No, már most figyelj ide! Beosztom a 69 kocsist, hogy tudja mindegyik, hogy hívják az ő kocsiját. Bádogból betűsablont vágatsz ki, nyomtatott nagy betűket 5 cm nagyot. Minden kocsi oldalára egy gyalult deszkatábla kerül. A táblák nagysága egyforma, úgy add meg a két ácsnak, hogy reáférjen a leghosszabb felírás is. Rövidíteni is lehet, sőt kell. Elég, ha mi tudjuk, mit jelent, de rendet kell tartani. Az egyforma kocsik számot kapnak, pl. Mun. W. 1. - Mun. W. 2. stb., egészen Mun. W. 42.-ig. A táblán felül mind egyforma a felírás: H. SCHW. BT. 2/20. (Honvéd Schwere Batterie 2/20.) Ez adja meg a tábla nagyságát, a második sorba jön, miféle kocsi pl:

 A hármas számú ágyazatszállító kocsi táblája: rajz az emlékiratból

Keresd ki, melyik kocsinak van a legritkább lécezése az oldalán, a tábla olyan hosszú legyen, hogy „l” max. + 2x4 cm! Ha készen vagy a sablonrajzokkal, add meg a táblaméreteket, holnap estig minden kész legyen, már küldtem szegért, minden tábla négy szeggel legyen felerősítve. Szervusz!”

Ahogy jött, olyan egy-kettő otthagyott.

Másnap este készen voltunk. A másolók alig győzték.

Aznap éjjel a következő „depeche” érkezett:

„Mit 3 smalspurigen Lafetten soll die Vorbereitungen zum Fahrbereitkeit heute abends durchzuführen, das in einen gegebenen Stunde zum Geschützstation fahren kann! Die Mannschaft soll in Kleidern bleiben!”

No, úgy látszik, megyünk a Monte San Michelére! Én is teljesen felöltözve aludtam. Nem történt semmi.

Harmadnap leváltott Lt. Schopf a Staffelnél. Örültem, hogy a későbbi előkészületek gondjaitól megszabadultam.

Én most a Kt 188-as megfigyelőbe mentem fel. Itt már emberségesebb volt a szolgálat. Megfigyelőállás itt sem volt, csak a gyalogsági vonalban kerestünk megfelelő kilátópontot, ha belövéseknél segédkeztünk. (Lásd harctéri vázlatok: Az asszisztensem, Gabnai, meg a „Sandsackburg” ellenséges állás és főleg: „Wenn die Nacht auf dass Feld sich niedersenkt.”!

Volt egy roppant romantikus, szerelmes német melódia, kis dal, ami úgy kezdődött s azután: „kleines Mädel, dann denk ich dir”! Rozál jutott az eszembe, ahogy ültem az erős szürkületben a kaverna szájánál, s láttam, ahogy az állásépítő gyalogság hosszú sorban viszi fel az állásokba a deszkát, gerendát, homokzsákot, hullámbádogot.

A Kt. 188-on egy kisebb éjjeli támadást is végigéltem, azután mentem másnap „haza” Peomára, a Kt 177-re, ahol Faltayval meg Pauerrel laktunk.

Végre felvirradt a nagy nap. Június 7-én délután teljes bagázsiánkkal lejöttünk – Faltay meg én – a Staffelhez. Kocsival jöttek értünk. Pauert is egy külön kocsi költöztette. Útközben meséltem el Palinak, hogy megjártam még az első rosenthali séjourom alatt a kocsikázással. Elszakadt a hajtószáram, s a lovak elragadtak. A kocsi pozdorjává tört, először az egyik hátsó, azután a másik hátsó kerék esett ki, azután az első bal: egy roncs keréken csúszott az egész szétzüllött kocsi, míg végre a két ló az árokba tért le, s ott a roncs megakadt, s a lovak megálltak. Csak utólag borzongtam meg, micsoda életveszélyben forogtam!

 „Elindul a Honvéd Schwere Batterie 2/20. a Rosenthal melletti Protzenstationjáról a Monte San Michele hegyre, a 20. Honvéd hadosztály harcszakaszára, a Görz felé vezető országúton. (Abban az időben még a „balra hajts” volt az előírás, éjjel csehül kiabáltunk a sötétben: „Na levo!” mert a cseh kocsis volt a legbutább.)”
Fénykép az emlékiratból

Május 8-án reggel azután az egész üteg megindult. Éjjel, még sötétben, a „Bespannung” 24 ló kivontatta az ágyúkat az állásokból a Podgora mögötti nyílt mezőn. Kis srapnell tüzet kaptak, de veszteség nem volt. A colonne virradatkor indult. Mi, Pauer, Faltay meg én, előre lovagoltunk, s Görzön áthaladva déli irányban tartottunk egy gyönyörű szabad mezőn át vivő országúton. Megyünk a San Michelére. Útközben sokat hallottunk erről a vészes helyről. Nem volt biztató.

Hegedős Károly többször említi a „Harctéri vázlatok” című albumot, amelyet az 1990-es évek közepén árvereztek el Budapesten, valamelyik Múzeum körúti antikváriumban. A körülbelül A4-es méretű, fekete lapokból álló albumba Hegedős Károly fényképeket, színes és fekete-fehér rajzokat, karikatúrákat, akvarelleket ragasztott, vélhetően dátumokkal, a helyszín és esetleg a képen szereplők neveivel megjelölve. A megvásárolt albumot később valószínűleg szétszedték, és az idők során több kisebb részletben került forgalomba, mivel néhány lap – amelyeket későbbi részekben közlünk, és amelyeket láthatóan fekete albumpapírról fejtettek le – internetes árverésen került a szerkesztőség egyik tagjának birtokába, és ezekről az emlékirat megfelelő részének ismeretében szinte teljes bizonyossággal megállapítható Hegedős Károly szerzősége. Amennyiben az olvasóink közül valakinek gyanús, hogy az emlékiratírótól származó fénykép vagy rajz van a birtokában, szívesen vennénk, ha jelezné, vagy egy másolatot eljuttatna hozzánk.

Következő rész: „Az egész fennsíkon sírok…”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei