Retablierung

2020.12.25. 07:00 :: StencingerNorbert

Doberdó védőinek pihenője és karácsonya

1915 nyarától a Doberdó-fennsík védelmét a temesvári VII. hadtest látta el. Az alakulat kötelékébe tartozott császári és királyi 17. és magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztályok ezredeinek hadkiegészítése a királyi Magyarország területéről történt. A nyár óta hősiesen harcoló katonák 1915. december közepén hosszabb pihenőre vonulhattak hadseregtartalékba a fennsíktól keletre található településekre, hogy itt viszonylagos nyugalomban töltsék az adventi időszak fennmaradt részét és a szeretet ünnepét…

 

„Az 5. hadseregparancsnokság 1915. december 7-én Op. 2.058/6. számú rendeletével elrendelte […] A III. a. szakaszban Monte San Michelé—San Martino területben levő csapatok és pedig a 17. hadosztály és a 20. honvédhadosztály s a 16. honvéd-hegyidandár december 15-ig fölváltandók a 6. és 28. hadosztályok által” – írta József főherceg, a temesvári VII. hadtest parancsnoka a védelmi szakaszban bekövetkezendő változásokról a harcok után megjelent visszaemlékezésében. A pihenőre rászolgált az alakulat, hiszen 1915. december 4-én ugyan véget ért a 4. isonzói offenzíva és a nagyobb harcok szüneteltek, s a szemben álló felek inkább az állások kiépítésével, megerősítésével foglalatoskodtak, de az alakulat vesztesége 1915 nyara, a Doberdóra kerülése óta rendkívül nagy volt. Ezt tovább növelte, hogy az utolsó nagy isonzói csata után sem múlt el nap kisebb harcok, vállalkozások vagy éppen tüzérségi párbaj nélkül. Ezeknek a hevességét jól mutatja, hogy tíz nap alatt a VII. hadtestben szolgálók közül 441-en haltak hősi halált, 1330-an sebesültek meg, 470-en betegedtek le és 151 személyt eltűntként tartottak nyilván.

A veszteségek mértékének tudatában nem volt meglepő, hogy a hadtest csapatait felváltották védelmi állásaikban és hadseregtartalékba küldték. A pihenő azonban nem terjedt ki a teljes alakulatra, mivel az ekkor épp a kötelékébe tartozó 22. Landwehr és 106. Landsturm hadosztályok, valamint a kijelölt géppuskás osztagok a felváltó grazi III. hadtest alárendeltségében folytatták a harcot az első vonalban.

Kiss Ernő bajtársával a hadszíntéren Kiss Ernő bajtársával a hadszíntéren
(Kiss Ernő I. világháborús visszaemlékezései. A Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára Kiadványai II. Közlemények 46. Nyíregyháza, 2015. 58. o.)

„A 39. gyalogezred a hosszú doberdói harctéri szenvedés után december kilencedikén [A szakirodalom szerint csak 14 és 15-én] elindult Retablierungra. Ez olyan szó volt, melyet a legmagyarabb fiú is szívesen megtanult. Mert ez – bármit takart is a cifra szó – hosszú pihenőt jelentett neki. Ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de abban az értelemben, hogy akkor nem vitte óráról órára vásárra a bőrét.” – számolt be a bakák által már nagyon várt eseményről Kiss Ernő, aki a császári és királyi debreceni 39. gyalogezred soraiban szolgált. A pihenőre térő hadtest parancsnoka, József főherceg pedig így emlékezett: „Átadtam Kostanjevica-n mindent Krautwaldnak és sok szerencsét kívántam neki a nehéz föladathoz. Kis világos szobácskámat, melyben annyi rettenetes órát éltem át, elhagytam. Csodálatosan nehezemre esett, mintha a véráztatta Karszt-ot kimondhatatlanul szeretném, egész szívemmel ragaszkodnék hozzá és becses, drága volna nékem. De hát így is van, sok-sok hős bajtársamnak kiontott vére, melyet a sziklák magukba szívtak, teszi nekem e nagy temetőt szentté. […] A VII. hadtestparancsnokság délelőtt 11 órakor Comen-be érkezett és mai naptól kezdve, mint a hadseregtartalék parancsnoksága szerepel.”

A hadtestparancsnokság még napokkal a felváltás előtt, december 9-én, Op. 1.101/6 alatt kiadott utasításában pontosan tájékoztatta a hadosztályparancsnokokat a pihenő alatti teendőkről. A parancs pontosan meghatározta, hogy az alakulatoknak mely területeken, településeken kell a szállásaikat elfoglalniuk.

A csapatok felváltásának rendje A csapatok felváltásának rendje
(József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam, A Magyar Tudományos Akadémia, Budapest. 1928. II. kötet 45. melléklet alapján)

Azt, hogy mely alakulat, milyen helyre került, sok esetben nemcsak a szerencse, hanem akár egy járvány is befolyásolhatta, mint ahogy az Kiss Ernő százada esetében is történt: „Selo község a Dornberghaidenschafti országút mellett fekszik. Olyan, mint a többi kis szlovén falu. Nekünk, a IV. zászlóaljnak talán jobb sorsunk volt, mint az ezred többi részének. Legalábbis a mi szempontunkból. Ugyanis, mint már az előző fejezetben írtam, el voltunk különítve a pár kiütéses tífusz eset miatt. Ez az elkülönítés abból állt, hogy míg az ezred a faluban egyes házaknál volt elszállásolva, addig mi az országút és az országút mellett futó kis pataknak a faluval ellenkező oldalán telepedtünk le. Ott építettek részünkre barakkokat és így egy-egy század egyetlen helyen. A tisztek is, az egy századbeliek egy helyen voltunk. Mi úgyszólván egy külön egységet képeztünk szinte függetlenül az ezredtől, legalábbis a felszabadulásig. Helyünket azonban azután is megtartottuk egész ottlétünk alatt.”

Selo és környéke a Harmadik Katonai Felmérésen Selo és környéke a Harmadik Katonai Felmérésen
(Forrás: mapire.eu)

Az ellátásra, körülményekre nem volt panaszuk a katonáknak, de az ünnepi alkalomhoz közeledve az időjárás kicsit szokatlan volt december közepén-végén. „A tengermelléki tél nem igen hoz havat és honvédeink szemében, akik Dunántúl zöldellő dombjairól jöttek a furcsa Karsztba, inkább őszi karaktere van az időnek, ahogy Vojscica körül a derült és száraz napokat bórás vagy ködös hideg váltogatja” – jegyezte fel Szabó István a fehérvári 17-es honvédek krónikása.

A hadtestparancsnokság fentebb már említett parancsában meghatározta a hadseregtartalékban eltöltött napok pontos menetrendjét. Az általános tisztálkodás és a szállások elfoglalása után három nap teljes pihenőt kapott a legénység. Ez idő alatt a ruházatuk, fegyverzetük és a szerelvények rendbehozatalával foglalatoskodtak csak a katonák. Ezt követően megkezdődött a rendszeres, napi kiképzés, amelyben mindenki kivétel nélkül részt vett. Ezekre a kivonulásokra a délelőtti-déli órákban került sor, hogy a legjobb időjárási körülmények között végezzék a gyakorlatokat. A hadtestparancsnokság parancsa alapján elsősorban olyan feladatokat kellett végrehajtani, gyakorolni, amelyekre az első vonalban, illetve a harcok alatt nem volt lehetőség. Szabó István így tudósított a 17-es honvédek szálláshelyük, Vojščica közelében végzett kiképzéséről: „újfajta támadásokat próbálnak, rohamjárőrök kísérleteit, betörést az olasz állásba, azután tökéletesített védelmet, amire itt mindig gyakrabban kerül a sor, mint a támadásnál. Állandóan parancsoktól, vezényszavaktól, fegyverek magvatlan zajától visszhangzik a szlovén falu környéke, az egész hadiéletet végigélik honvédeink, amit az állásban, mégis azzal, hogy itt nem a Halál a végzetes parancsnok, ha valaki rosszkor kapja föl a fejét, hanem a tisztek, akik föl egész a dandárparancsnokig személyesen vesződnek ezekkel a gyakorlatokkal.”

Gyakorlatozás közben a 17-es honvédek Gyakorlatozás közben a 17-es honvédek
(Forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum)

1915 decemberében különösen nagy szükség volt erre a mindennapos gyakorlatozásra, mivel ebben az időszakban érkeztek meg a menetalakulatok a veszteségek pótlására az ezredekhez. Az első vonalban eltöltött időszakban a csapatok ugyanis olyan nagy veszteségeket szenvedtek el, hogy volt olyan alakulat, amelynél nagyobb volt a hazulról érkezett újoncok létszáma, mint a már itt szolgáló tapasztalt, harcedzett állományé. A „beolvasztandó állománynak” pedig szoknia kellett a Doberdó-fennsík terepviszonyait, természeti környezetét és az itt alkalmazott „harcmodort”. Különös figyelmet fordítottak a tartalékos tisztek, tisztjelöltek „továbbképzésére”, főleg azokéra, akik eddig harci tapasztalattal nem rendelkeztek. A harcászati kiképzés mellett nagy hangsúlyt helyezett a hadvezetőség az ellenséges tűzhatás csökkentésére kiépített védelmi állások építésének megismerésére. „Nagyon fontos, hogy az embereket kiképezzük abban, miként használja a kőfejtő- és védőszerszámokat s a robbantó anyagot, hogy a lövészállást, melyben harcol, miként rendezze be saját maga javára.” – állt a hadtestparancsban.

Ezeket a gyakorlatokat torna, lő-, és kézigránátvetés-gyakorlatok egészítik ki. Bár, a rendelkezés értelmében a lőszerhiány miatt a lőgyakorlatokat csak a legszükségesebb esetben lehetett megtartani.

A terepen végzett kiképzést követően a tisztikar feladatul kapta, hogy előadásokat tartson a legénységnek „arról, miért van a háború, mely alkalommal különösen hazafias érzületeit lobbantsák fel az embereknek”. A hazafias előadások mellett az alakulatoknál szolgáló orvosok utasításba kapták, hogy a legénységnek tartsanak oktatást arról, miként tudják magukat megóvni a fertőzésektől és hogyan tudnak védekezni az esetleges harci gázok okozta mérgezésekkel szemben, illetve hogyan tudnak eredményesen elsősegélyt nyújtani bajba jutott társaiknak.

A harcok szünetét kihasználva a hadtestparancsnok József főherceg feleségével, Auguszta főhercegnével látogatást tett alakulatának egyes csapatainál. Így jártak Selón a 39-eseknél, ahol szeretetadományokat adtak át a bakáknak. Útjukat a 24-es vadászoknál folytatták, ahol a gyalogsági tábornokadományok kiosztása mellett a hadtestparancsnok együtt étkezett a tisztekkel és „több fényképet készített”. Meglátogatta a budapesti 1-es honvédeket és a szegedi 46-os bakákat is.

„A következő napokon sebesültjeimet látogattuk sorba…”/József főherceg „A következő napokon sebesültjeimet látogattuk sorba…” / József főherceg
(Forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum)

Természetesen a sok „hivatalos” és katonai jellegű elfoglaltság mellett lehetőséget biztosítottak a katonáknak a pihenésre, szórakozásra is. Azokon az állomáshelyeken, ahol erre lehetőség volt, hetente kétszer térzenével szórakoztatták a legénységet, a tisztek pedig lehetőséget kaptak, hogy szabad- és ünnepnapokon a közeli Triesztbe látogatást tegyenek.

Katonazenekar játék közben Katonazenekar játék közben
(Forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum)

A pihenőben töltött napok gyorsan peregtek, és hamarosan megérkezett a karácsony is, amelyet az 1914-essel ellentétben, bár a szeretteiktől távol, de nyugodt körülmények között tölthetett el a VII. hadtest katonáinak nagy része. A már idézett ezredkrónikás, Szabó István, így örökítette meg a 17-es honvédek ünnepét: „Ilyen iskolázás közben köszönt a csapatokra (dec. 24.) karácsony is, a sóhajos fohászkodások, könnyes hazagondolások meleg ünnepe. Az olaszos házak lapos cseréptetőin a bóra kopog, hideg szárnyaival ez verdesi a barakkok deszkafalát is, de ezen az estén hiába zörgeti a vörösre őszült lugasok száraz leveleit, senkise didereg össze sivító szavára. Minden század ott gyülekezik saját karácsonyfája alatt, apró gyertyák sárga pislogásában és mintha messze, száz kilométerekre lenne innen a maga kis falujában, olvadó lélekkel, könnycsillámos szemmel hallgatja, ha egy hadnagy úr a megrakott fenyő alól nem vezényel. Máma se előre, se tovább tüzelni, se rohamra, csak szépeket beszél, szeretetről beszél, kiengesztelésről, jóságról és megértésről, a ma született Jézus emlékit és mindent, csupa olyan szavakat, amit messze elkergetett e kérgeskezű emberek szájáról, de még messzebb megkeményített szívéből az a piros köpenyű démon, amelyik de régen tombol már ott künn, vérben az árkok fölött.

Az aranyfüstös szavak mellé, a megríkató hangulatba ajándékok is érkeztek, messziről küldött szeretetadományok, jófajta dohány, szivarok, meleg ruhák, emlékgyűrűk, képek, és Székesfehérvárról egész kalácstömegek, foszlós bélű hazulról jött édes tészták és a boradag mellé, amit illetékbe kapott a honvéd, egy egész vagon kristályvíz is. Karácsony ünnepén sok »isten áldja meg«-et mondanak el érte, sóhajtva küldik hazafelé a szeretettel rájuk gondolókra, az ezredparancsnokság pedig, külön iratban köszöni meg mindenkinek, akitől karácsonyi ajándékot kaptunk. Az adakozók között szerepel Jenő főherceg, az olasz front parancsnoka is, aki monogramjával ellátott vasgyűrűvel teszi minden tiszt előtt emlékezetessé a Doberdó első karácsonyát.”

A magyar királyi székesfehérvári gyalogezred I. zászlóaljának tisztjeinek karácsonya (Pethő hadnagy, Rosta hadnagy, Rehus főhadnagy, Brinzei alezredes, Sebestyén hadnagy) A magyar királyi székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred I. zászlóalja tisztjeinek karácsonya 
(Forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum)

3 komment

Címkék: karácsony doberdó József főherceg Szabó István Kiss Ernő magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály császári és királyi 17 gyaloghadosztály VIII hadtest

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr116353856

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csorsza 2020.12.25. 09:28:15

Szép megemlékezés, köszönjük!

Fosca 2020.12.25. 17:10:40

Norbert! Nagyon köszönöm az aktualitása és a szívemnek kedves Fejér megyei 17-esek miatt is!
Ildikó

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása