„Ezen az állomáshelyünkön éjjel vagy 300 emberünk megfagyott…”

2020.08.10. 07:00 :: PollmannFerenc

A halálmars krónikása – Szakraida István naplója, 10. rész

Szakraida és társai immár albán földön menetelnek – pontosabban vánszorognak – tovább, ismeretlen úticéljuk felé. Szenvedéseik egyre csak fokozódnak: magas hegyeken keresztül vezet az útjuk, egyre fogyatkozó erejüket az éhezésen kívül a zord természeti körülmények is apasztják. És hát fogvatartóik sem lettek időközben elviselhetőbbek. Egy időre felcsillanni látszik a remény, hogy talán sorsuk révbe ér: ehhez csupán Monastirt (Bitolát) kellene elérniük. Ám nem így történik és az elmondhatatlan kínokkal teli golgota tovább folytatódik…

 

1915. november 16. Menetelés. Mindjárt Piraj mellett vannak egy óriási török kaszárnya romjai, melyet még a török uralom alatt az albánok felgyújtottak. – Sziklás, keskeny hegyi úton megyünk. Csak egyenkint haladhatunk előre. Néhol oly meredek, hogy mászni kell. Feneketlen szakadékok. Borzasztóan fáj a hasam. Amellett az éhség is gyötör. Alig bírjuk a hátizsákokat vinni. Már csak fehérneműt viszünk benne, minden mást eldobálunk. – A konyhaszerek részére kaptunk néhány gyönge szamarat, a fele az úton megdöglött vagy lezuhant. – Legénységet is visznek erre. Ezek közül már csak kevésnek van cipője, a legtöbben napok óta nem ettek egy betevő falatot sem, rongyokba vannak öltözve, kilátszik a csupasz testük. – Nagyon sok szerb civil, lányok, asszonyok és gyerekek is mennek itt előttünk, szamáron viszik a cókmókjukat ők meg gyalogolnak. Borzasztó ez a nyomor. – Még egy pokrócot is viszünk magunkkal, az egyetlen, amivel éjjel betakarózhatunk. – Az őrök a folytonos „Hajdi, hajdi” kiáltással és gyöngéd káromkodásokkal unszolnak előre. Este Ujiste nevű falu mellett sátrakban pihentünk, azaz csak akartunk, mert

17. éjjel óriási zivatar jött, csak úgy ömlött, a sátrakban arra jöttünk magunkhoz, hogy nyakig fekszünk a vízben, a sátrak, pokrócok átáztak, természetesen a ruháink is. Leírhatatlan állapot volt ez. Amellett tegnap nem főzött a konyha semmit, és ma reggel a nagy eső miatt szintén tehetetlenek voltak, a húst, melyet még Junkulából hoztak, nyersen eldobták. A legnagyobb esőben elindítottak. Az út még rosszabb volt, mint tegnap, a vizes ruha az ember testéhez volt tapadva. És most 2000 m-es hegyeket kellett megmászni. Alig értünk fel az egyikre, már újra le kellett ereszkedni a mélységbe. Oly magasan jártunk, hogy az ember szédült, ha lenézett. És most jött a legrettenetesebb. Fölértünk a havas régióba. Eső helyett havazás lepett meg. Lassankint minden megfagyott rajtunk. A ruhát törni lehetett volna, és ez okozta nekünk a legnagyobb testi fájdalmat. A jeges eső sebesre verte az arcunkat és kezeinket. Még mi fiatalabb tisztek is alig bírtuk már magunkat vonszolni, hát még az öreg 40 éves családos emberek! Borzasztó volt nézni, hogy kínlódtak egyesek. A rettenetes testi és lelki fájdalom mindenkinek ott ült az arcán! És az éhség, hej, az gyötört még csak igazán! Teljesen erőtlenek lettünk. Sehol semmi ennivaló! – Már némikor majdnem összerogytam. Sokan kidőltek, ezeket hátul összegyűjtötték, és mint külön gyengélkedő csoportot hozták utánunk. A vízzel átszívódott pokrócok ólomsúlyúak voltak, a legtöbben eldobálták őket. Ez az idő és az éhség volt szerb őreink legnagyobb segítsége. Mert senki sem akart itt elmaradni, ahol egyedül, vezető nélkül biztosan elpusztult volna az ember. Csak az vitt már előre, hogy valahol csak találunk valami harapnivalót és csak betesznek már valami biztos hajlék alá. –

Keresztülmentünk néhány albán falun, itt nagy nehezen vettünk piszkos kukoricamálét, melyért csaknem verekedtünk egymásközt. Sokszor a szerb katonák vették azt el az orrunk elől. Egy-egy marék kukoricakenyérért néhány koronát adtunk, a szerb pénzt nem fogadták el. (Brey és Kirchner mindig hármunk részére vettek.) De ez mind csak úgy futtában történhetett, a szerbek nem engedtek megállni, tovább zavartak. – Mindig magasabb és magasabb hegyek közé jutottunk. Mindenütt hó, jég, folytonosan elcsúsztunk és elestünk. Néhol oly keskeny volt az út a sziklák oldalán és a szakadékok szélén, hogy egy kis csúszás, és az ember itt hagyta volna ezt a szép világot. Konyhaszereink ezen az úton mind elvesztek, 3 üstöt tudtak csak megmenteni. – Megfagyott bakáink holttestére bukkantunk, néhol csak egy kis domborulat jelezte, a hó már teljesen eltemette. Máshol egy pokróccal letakart alak, mikor megnéztük még egy utolsót nyögött, aztán vége volt. Legénységünk itt ezrével hullott el. Minket még csak elszállásoltak albán házakban, de a legénység ott maradt az úton, elszórva, ahol a sötétség érte őket.

Egy nagy hegy megmászása után Szlatinába érkeztünk 1800 m magasságban. Itt csoportonként házakba tettek, egy-egy szobába annyit, hogy még le sem lehetett ülni. De az volt a fő, hogy fedél alá jutottunk, ahol egy kis tűz mellett melegedhettünk. A ruha rajtunk száradt. Soknak megfagyott a lába, füle. Némelyiknek lerongyosodott a cipője, úgy hogy másnap cipő helyett rongyokba csavarta a lábát. Házigazdáinktól kukoricakenyeret és sült tököt tudtunk vásárolni. Egyesek valamilyen jobb érzésű és gazdagabb albánhoz kerültek, aki sült pulykát adott el nekik. Egyáltalán nagyon tartózkodó viseletet tanúsítottak ezek az albánok. – Itt is, mint mindenütt a szerbek és csehek kapták a legjobb szállásokat. Valami 200 német és magyar tisztből álló csoport egy úgynevezett „džámjában” (török imaház) helyeztetett el. Az egész alkotmánynak csak a fedele volt meg, a falakat deszkák képezték, melyek azonban nem értek föl a tetőig, úgy hogy a szél egész éjjel keresztülfújt rajta. Ezek az urak borzasztóan szenvedtek itt, jeges ruhájukban le sem mertek ülni, de le sem ülhettek volna, mert egymás hátán tolongtak ott az emberek, zsúfolásig tömve volt.

A halálmars – Szász István festménye A halálmars – Szász István festménye
(Forrás: Hadifogoly magyarok története I. kötet)

18. Ma elhagytuk ezt a téli éghajlatot. Lefelé ereszkedtünk. Az éghajlat is enyhébb lett. Csupa hegyszakadék és hegyi patak keresztezték utunkat, amelyen még mindig csak egyenkint lehetett menni. A sár, hó, szikla teljesen tönkretette a cipőmet, ki- és bejár a nedvesség, a talpam levált. – Este Piskopoljéba érkeztünk. Egy omlásban lévő kaszárnyába helyeztek el. Kukoricacsövek képezték fekhelyünket. Konyhánknak sikerült itt egy kis bablevest főzni. Kenyér nincs.

19. Debrába érkeztünk. Egész nap meneteltünk. Az éhség vitt minket, avval a reménnyel, hogy Debrában kapunk valamit. A vízmosások járatlanná tették az út legnagyobb részét. Egy-egy akadály 1 óra hosszat is föltartóztatott. Híd sehol sem volt, néhol keskeny deszka vitt át ezeken a patakokon, sokan beestek nyakig e kellemetlen fürdőbe. – Ha az úton valamilyen emberrel találkoztunk, akkor megkérdeztük, mily messze, hány óra járásra vagyunk célunktól, mire ezek mindig 2-3 órát mondtak, amikor a valóságban még 6 óra járásnyira voltunk. Fogalmuk sem volt ezeknek az időbeosztásról. Aztán az a rossz szokásuk van az albánoknak és törököknek, hogy „nem” – azt fejbólintással jelzik (tehát mint nálunk az igent) és az „igen”-t fejrázással jelezték. Mindig zavarba hoztak minket ezekkel a jelekkel, ha valamit venni akartunk tőlük. Bosszankodtunk is eleget. Pirájtól egész ma reggelig nem láttunk kenyeret. Reggel Piskopoljeban friss kenyeret adtak, mindegyikünk egyet, de egy perc alatt már mindenki megette az egészet. Debrában egy iskolában voltunk, körülbelül 400[-an] elhelyezve, a szerbek és csehek a városban külön jobb szállásokban. Úgy elkeserít ez a bánásmód. – Egy kenyérért (külön vettük) 8 D-t fizettünk.

20. A város legnagyobb része el van hagyatva, a házak legnagyobb része felgyújtva. Itt sok bolgár lakik, akik most elmenekültek. – Kaptunk kenyeret, a konyha is össze tudott annyit hozni, hogy egy gulyást főzhetett ma. – A városban semmiféle cikk nem kapható. A cipőmet meg akartam talpaltatni, nem lehet bőrt kapni. A szerb 10 D-t 5 ezüst D-t adnak.

21. Rém hideg idő van. Éjjel megfagy minden. – Főtt gesztenye az egyetlen táplálék, melyet húson kívül a városban kapni. Ma hirtelen el akartak indítani, de aztán itt maradtunk. Rettenetes egy állapot, hogy így el vagyunk zárva a világtól. – Eddig 5 csoportban jöttünk. Mindenki abba a társaságban ment, ahol Nisben jól érezte magát. Most Živkovič őrnagy, aki a szökés óta folytonosan dühöng, másképpen osztott be. Az első csoportba kiválogatta a cseheket és a szerbeket (ezek persze eddig is mindig külön mentek). Ez volt az első csoport (prva kolona), akik mindig legelöl mentek, siettek, és minden ennivalót elkapkodtak előlünk, úgy hogy a többi 4 csoportnak, mire odaértek, már csak kevés jutott. Ha menetelés közben pihenő volt, akkor ezek mindig kipihenték az erre szánt időt, mi ellenben, akik sokszor elmaradtunk, mert négyes sorok helyett valamely akadálynál egyesre kellett szakadozni, mire megint összejöttünk és a pihenőhelyre értünk, az első csoport már régen pihent. Az indulásnál minket nem hagytak tovább pihenni, hanem mihelyt az első csoport elindult mindjárt indították a többit is. A hátizsákok részére kapunk szekereket. [Oldalsó bejegyzés: Zsifkovič őrnagy nagy lakomát csapott a városban a csehekkel és szerbekkel, és állítólag ott határozták el az ily módon való csoportfelosztást, nyilván abból a szándékból, hogy a szerbek és csehek csoportja kéznél legyen, a Zsifkovič szolgálatára, ha netalán mi föllázadtunk volna. A prizrendi szökés miatt a kormány is ezt parancsolta volna Zsifkovičnak.]

22. 32 km-t tettünk Struga felé a Fekete Drin völgyében. Egy már elhanyagolt, de az eddigiekhez képest jó országúton mentünk. Ez az út még a római korszakból való mindenütt sziklába vájva. Sátortábor Lukovo mellett. Az élelem kevés, nem áll arányban evvel a nagy strapával. Teljesen ki vagyunk merülve, mindenki lesoványodott, az arcok nagy szakállal borítva, feketék vagyunk a piszoktól és a tábori tüzektől. A kezünk föl van törve, fekete, mint a föld, a jégtől és esőtől egész sebes, minden mozdulatnál fáj. A körmökről nem beszélek. – Éjszaka dideregtünk a pokrócaink alatt, oly hideg volt.

23. Reggel 5 órakor tovább, még hideg volt, holdvilág. Strugán keresztül Ochridába érkeztünk. Hosszú út, 36 km. Utunk az Ochrida tó mellett visz el. Sok szárnyas. Nagyon termékeny vidéknek látszik ez, 600 m magasan van a tenger színe fölött. – A tó déli oldalán már görög hegyek látszanak. Nagy kiterjedésű fennsík (síkság), minden oldalról magas hegyek, az albániai részen havasok látszanak. Piskopolje és Debra közt hagytuk el Albániát, mindnyájan fellélegzettünk, hogy otthagyhattuk azt a rettenetes hegyes országot. Ochridán egy csűrben voltunk. Meg vagyok hűlve, ki vagyunk merülve. A konyha nem főzött, mert nem kaptak fát. Útközben vettünk körtét, gesztenyét, káposztát, megettük nyersen, mert más nem volt. – A szerbek és a csehek persze a városban tőlünk külön voltak elszállásolva. Este kaptunk egy-egy kenyeret, már elnyomott az álom és a fáradtság, de a kenyérért fölugrottunk és megettük.

Az Ohridi tó Az Ohridi tó
(A közreadó felvétele)

24. Délben elindultunk Monasztir felé. Vagy 12 km után az út mellett sátrakat vertek fel, itt töltöttük az éjszakát. Nappal elviselhetetlen hőség, éjjel meg oly hideg van, hogy az ember fölkel és tüzet csinál a sátor mellett, hogy melegíthesse magát. Ma kaptunk végre egy jó porció babgulyást. Opcina mellett.

25. Mindnyájan meg voltunk már győződve, hogy Monasztirba érkezve véget ér ez a nyomor, és Szerbia, ha kényszerítve lesz rá, békét köt a Monarchiával és átad minket. Ez a tudat öntött belénk lelket. – Hogy különben hogy állunk a harctéren, azt csak gyanítottuk, de egyáltalán nem tudtunk semmi biztosat. És az a tény, hogy Monasztirba visznek, azt mutatta, hogy a szerbek még itt biztonságban érzik magukat. – Reggel, egyszerre csak hátat fordítunk Monasztirnak és ugyanazon az úton visznek visszafelé, mint amelyiken jöttünk. Így még nem láttam embereket leverve, mint mi voltunk. Csüggedten, lehajtott fővel, egy szó nélkül megyünk egymás mellett, némikor dühös, elkeseredett káromkodások törik meg a csöndet.

[Oldalsó bejegyzés: Nikolič és Kalmár főhadnagyok kísérlete Zsifkovicsnál a mi átadásunkra vonatkozólag. 250K fejenként. Zsifkovics állítólag a csehek és szerbek miatt visszautasította.] Mindenütt menekültekkel és egész sereg szerb rekrutával találkozunk, akik Monasztir irányában igyekeznek. Ezek megálltak és csodálkozva néztek utánunk, nem tudták mire vélni a dolgot, látszott rajtuk hogy most sem tudják, merre menjenek. – Egyre azon jár az eszünk, hogy hová visznek, mi történik velünk. Cipőink rongyosak, éhezünk, mindnyájan borzadva gondolunk arra, hogy esetleg bevisznek Albániába. Az ember fél, hogy végkimerülés által elpusztul. Hogy nem visznek Monasztirba, azt arra magyarázzuk, hogy a bolgárok elvágták az utat. Ochridán keresztül gyors tempóba meneteltünk Strugáig. Ochridán mindenkinek kiosztottak egy kenyeret. – Hideg időjárás állott be, estefelé havazni kezdett. Strugában körülbelül százan egy török gazda házába kerültünk, itt egy magtárban aludtunk. A rozoga fedél, és az ablakokon keresztül állandóan éreztük a hideget, a hó beesett a szobába.

26. Óriási havazás. Kiosztottak néhány cipőt. Minthogy lyukas cipőmet nem tudtam megcsináltatni, két pár ujj-vastagságú harisnyát vásároltam. Nekem már nincs pénzem, csak Breynek és Kirchnernek. – Tudtunkra adták, hogy Elbassánba visznek, vegyünk ennivalót, amennyit tudunk. Persze minket nem engedtek ki a városba, hanem a szerb bakákat kellett megbízni a megvásárlással. Csak en grosban lehetett vásárolni. Nekünk csak papírpénzünk volt, amit a világért sem váltottak volna be. Így aztán egy 10 D-t adtak 3 kenyeret, egy másik 10 D-t egy dka „kajmakát” (túró) = 1 kg és paprikát, almát, diót, egy harmadik 10 D-t. – Mi hárman azt gondoltuk, hogy ez elég lesz Elbassánig (kaptunk még a konyhától is kenyeret, úgy hogy hármunknak volt 6 kenyerünk. Mi még aránylag spóroltunk, akinek sok pénze volt (csak néhány volt ilyen), azok persze összevásároltak, amennyit csak vinni bírtak, a legtöbben közülünk pénz nélkül voltak, és csak tisztán a konyhára voltak szorulva. – Ma főztek nekünk ebédre és vacsorára is levest meg húst.

27. Nagy hózivatar közepette kisérnek Albániába. Eleinte szelíden havazott. Mikor fölértünk a hegyek közé, hatalmas szél arcunkba vágta a havat és jeget, az éles levegő megállította a lélegzetünket, át- és átjárta ruhánkat ez a vihar. Támolyogva mentünk ezen a pokoli úton, egyik a másik után, minden percben elvágódtunk a fagyos, jeges úton. És itt, ebben a nagy télben bakáinkkal is találkoztunk, akik elszórva, egyenkint vagy csoportonként, mezítláb, némelyik csak alsónadrágban, vonszolták magukat előre. Sokan voltak, akik velünk szembe jöttek, azt mondták, hogy az ő cseta = század parancsnokuk azt a parancsot kapta, hogy Sztrugába vezesse őket vissza. – Sok bakánk, akiknek már nem volt egy csepp emberi formájuk sem, ott esett össze előttünk, hogy többé föl ne keljenek. Ezek az emberek hetek óta nem kaptak enni, a szerbek azt mondták, mindenki egyen ahol tud, nem törődve avval, hogy ezek a hadifoglyok százával szenvedtek éhhalált. Ezek a szerencsétlen emberek eladták az utolsó takarójukat, hogy vehessenek valami ennivalót, éjjel aztán megfagytak. Sokan tüzet csináltak, ott virrasztottak, de oly közel ültek a lánghoz, hogy a ruhájuk elégett, aztán ők maguk is elpusztultak. Akikben még volt egy kis erő, azok loptak, ahol csak lehetett pulykát, tyúkot. Ezt büntetlenül űzhették, mert ebben szerb őreink jó példával jártak elől. A lakosság tehetetlen volt ez ellen, ha panaszkodni mertek, akkor elverték őket. Ennek az volt a következménye, hogy a nép már előre eldugott mindent és sokszor még pénzért sem lehetett tőlük semmit sem kapni. Az albánok és törökök egyszerűen azt mondták, hogy „jok” = „nincs semmi”, és akkor az ember nem csikart ki belőlük egy piszkos kukoricakenyeret sem. De az is igaz, hogy ez a lakosság mind olyan szegény, mint a templom egere. – Némelyik bakánknak adtunk pénzt vagy egy harapás kenyeret, addig, amig nekünk is volt, de később bizony mikor nekünk sem volt semmink, nem egyszer fordítottuk el a fejünket, hogy ne lássuk azt a rimánkodó arcot és a felénk nyújtott reszkető karokat. – Az egész úton szerb őrségünknek a legszigorúbban megparancsolták, hogy ne engedjenek hozzánk semmiféle bakát, minket se hozzájuk. Utálatos jelenetek folytak le, mikor némelyik szerencsétlen baka meglátta a tiszturát, hozzá akart furakodni, de akkor a szerb őr már egy hatalmas puskatusütéssel vagy lábrúgással félredobta azt az embert. Persze előfordult az ellenkező eset, hogy t.i. a tiszt akart a legényéhez férkőzni, mire a tisztet részesítették hasonló bánásmódba[n]. – A szerb őrnagyon kívül még egy kapitány, egy hadnagy és egy pénztárnok, vagy két más szálláscsináló alantas tisztviselő volt hozzánk beosztva. Ezek aztán mind szigorúan őrködtek felettünk. Az úton a legkisebb eltérésnél fegyvert fogtak ránk.

Délután Prens albán községbe érkeztünk. Istállókban és néhány üres házban éjjeleztünk. Sztrugában csatlakozott hozzánk még vagy 20 tisztünkből álló csoport, akik Prizrendben maradtak vissza, és még néhány újonnan elfogott tiszt, ezek között egy német hadnagy is. Még a sántákat is elhozták Prizrendből. Az orvosaink[at], akik különböző szerb kórházakban voltak, most szintén velünk hozzák.

28. Útunk mindig magasabb és magasabb hegyeken visz. Minden meg van fagyva, az ember folytonosan elesik. Délután Dsurába értünk. Egy csűrben voltunk vagy 1200[-an]. Oly hideg volt, hogy a víz, melyet egy forrásból hoztunk, megfagyott az edényben pár másodperc alatt. Ezen az állomáshelyünkön éjjel vagy 300 emberünk megfagyott. A legtöbben a végkimerüléstől dőlnek ki. Oly éhesek, hogy az útszélen elhullott döglött lovakat és szamarakat lenyúzzák és megeszik.

29. Korán reggel csikorgó hidegben elindultunk. A hátizsákokat megint le kellett venni a kocsikról, melyek csak eddig tudtak velünk jönni. Egy csomó hátizsák elveszett, a többi meg volt fagyva mindenestől, ami bennük volt. – Mi hárman eddig egy hátizsákot cipeltünk fölváltva, abban hordtuk kenyerünket és a közös evőeszközöket. – Mindig magasabb és magasabb hegyeken visz az út. A hó csikorog a lábunk alatt, sokszor egymás kezét fogjuk, hogy el ne csússzunk, és le ne zuhanjunk. Járatlan út ez, ahol csak gyalogosok mehetnek. Másutt ki van zárva a közlekedés, oly vad vidék ez. 1000 m magasságon fölül megyünk. Még az a szerencsénk, hogy a folytonos menéstől kimelegedve nem fázunk. Már megint spórolni kell a kenyérrel, mert más nincs. A konyhánk nem működhetik. Mirakába érkeztünk. Ez a falu már abban a völgyben fekszik, amelyik Elbassánig is nyúlik. Faházakban (džámjákban) fáztunk egész éjszaka. Az utolsó kenyerünk is elfogyott. Ezen az úton halt meg Binder kapitány.

Miraka híd Miraka híd

30. Elbassánba érkeztünk. Itt van egy albán kormányzó és független albán csendőrség, Essád pasa alattvalói. Egy kevés szerb katonaság is van itt. Ebből az látszik ki, hogy a szerbek és Essád pasa a legnagyobb egyetértésben vannak.

Elbasan és a Shkumbi folyó völgye Elbasan és a Shkumbi folyó völgye
(Forrás: Wikipédia)

Sztrugától Elbassánig 72 km-t tettünk. Egy kávéházban vagyunk 80[-an]. Szénát adtak fekvőhelyünkre. 10 nap óta most volt alkalmunk mosakodni. Szomorú felfedezéseket tettünk ezen alkalommal. A víz égette a kezünket, a piszok felmarta és a föld ráfagyott. Az egész testünk, fehérneműnk tele van tetűvel. Útközben szedtük ezt, egész Szerbia és Albánia tele van tetűkkel. – Nagyon rosszul nézünk ki.

Következő rész: „Mint a kiéhezett vadállatok rohantunk az üstök felé…”

Összes rész: A halálmars krónikása – Szakraida István naplója

5 komment

Címkék: szerbia hadifogság hadifogoly hadifoglyok Monastir Szakraida István halálmars

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4016119834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ágnes Ragóné Nagy 2020.08.10. 09:47:08

Végtelenül embertelen dolog volt ez az egész. El se nagyon tudom képzelni hogy hogyan élték túl e nagy kínokat.

PollmannFerenc 2020.08.10. 16:49:41

@Ágnes Ragóné Nagy: Sokan sajnos sehogy... A "halálmenet" ezért egyáltalán nem túlzás.

BartókBéla 2020.08.10. 22:57:03

Úgy tudom, az albániai golgotát (a szerb menekülés útvonalát) 2015 decemberében már végigjárta két hét alatt néhány merész szerb férfi, de jó lenne ha vállalkozna néhány magyar teljesítménytúrázó is ennek a halálmenetnek a megismétlésére akár ugyanabban a hónapban. (Akár a bileki menetgyakorlat utáni esztendőben.)
Az az érzésem, a terep és a lakosság nem sokkal lett barátságosabb.
Közben lenne 13 stáció (éjszaka) is a feltámadás reménye nélkül, ahol elmélkedni lehetne az elődök szenvedéseiről.
Egyébként ez a kálvária engem kísértetiesen emlékeztet az 1943-as doni visszavonulás szörnyűségeire

PollmannFerenc 2020.08.11. 06:31:10

@BartókBéla: Az az érzésem, hogy egy ilyen emléktúra teljesítése még korszerű felszerelésben és megfelelő élelmezés mellett sem kis teljesítmény. A korabeli résztvevők lelkiállapotának rekonstruálása pedig eleve megoldhatatlan.

BartókBéla 2020.08.11. 13:33:34

@PollmannFerenc: Szerintem is férfias próbatétel lenne mint minden balkáni gyalogos (vagy lovas) túra, pedig van olyan jó (vagy jobb) mint az El Camino
Van egy közös ismerősünk, aki képes lenne egy ilyen erőfeszítésre, de most éppen Mohácsra készül ("A szerb határ felé") :-)
A lelkiállapotot pedig valóban nem lehet feleleveníteni.
Egyelőre egy Trebinje-Nevesinje 90 kilométeres júliusi gyaloglás is elég lenne. Szerintem ha egy kicsi részét próbáljuk átélni az elődök életének, segíthet az események, motivációk megértésében- ez is történelmi terepkutatás, living history ami kiegészítheti a levéltári munkát.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása